Napról napra

Augusztus 23., va­sár­nap

Ke­res­sé­tek az Urat, amíg meg­ta­lál­ha­tó! Hív­já­tok se­gít­sé­gül, amíg kö­zel van! Ézs 55,6 (Lk 5,34; Lk 18,9–14; Ef 2,4–10; Zsolt 17) Az élet egyik leg­ne­he­zebb dol­ga ak­kor és ad­dig ér­té­kel­ni va­la­kit, amíg ve­lünk van. Az em­ber va­la­hogy úgy él a vi­lág­ban, hogy so­sem mél­tá­nyol­ja, be­csü­li meg a je­lent. Min­dig a múlt­ba vagy a jö­vő­be vá­gyó­dik. Így van ez Is­ten és az em­ber kap­cso­la­tá­val is. A je­len­ben so­kak­nak nem szá­mít iga­zán Is­ten. Sok­szor hal­lott mon­dat: „Ré­gen a szü­le­im, nagy­szü­le­im min­dig jár­tak temp­lom­ba. Majd ha öreg le­szek, én is el­me­gyek.” Ézsa­i­ás ezek el­len a mon­da­tok el­len eme­li fel sza­vát. Mert tud­ja, most van itt az al­kal­mas idő. Most kell át­él­ni Is­ten kö­zel­sé­gé­nek cso­dá­la­tos él­mé­nyét. Most, amíg kö­zel van!

Hét­fő

Bol­do­gok az ir­gal­ma­sok, mert ők ir­gal­mas­sá­got nyer­nek. Mt 5,7 (Zsolt 41,2; Ez 17,1–6.22–24; 4Móz 6,22–27) Döb­be­ne­tes él­mény új­ra és új­ra át­él­ni, mi­lyen re­la­tív a bol­dog­ság. Né­ha egy öle­lés, egy ked­ves szó, egy el­esett em­ber meg­se­gí­té­se ak­ko­ra örö­möt tud szerezni, amelyet más­kor va­la­mi nagy értékű aján­dék sem. Az ir­ga­lom va­ló­ban bol­dog­gá tud ten­ni. De az iga­zi bol­dog­sá­got ak­kor tud­juk át­él­ni, ha meg­ta­pasz­tal­juk az iga­zi ir­gal­mat, még­hoz­zá azt, hogy Is­ten ön­ma­gát ál­doz­ta fel, hogy él­hes­sünk.

Kedd

Ő tár­ja fel a mé­lyen el­rej­tett tit­ko­kat. Dán 2,22 (Lk 12,2; 1Móz 19,15–26; 4Móz 9,15–23) Fur­csa ér­zés be­le­gon­dol­ni, mi len­ne ve­lem, ha min­den tit­ko­mat is­mer­nék az em­be­rek. Azt hi­szem, nem tud­nék a má­sik em­ber sze­mé­be néz­ni, ha ki­de­rül­ne, hogy a mo­so­lyom, a ked­ves sza­va­im mögött mit is gon­do­lok va­ló­já­ban ró­la. Fá­jó tény, hogy Is­ten előtt min­den nyi­tott. Fá­jó tény, mert rá­döb­bent ar­ra, hogy akár­mennyi­re is pró­bál­ko­zom, nem tu­dok Is­ten „sze­mé­be néz­ni”. Csak le­haj­tott fej­jel tu­dok meg­áll­ni előt­te és szé­gyen­kez­ni és kö­nyö­rög­ni a bo­csá­na­tért. Kel­le­met­len, de fel­sza­ba­dí­tó ér­zés a bűn­től va­ló sza­ba­du­lás.

Szer­da

Meg­pa­ran­csol­ja an­gya­la­i­nak, hogy vi­gyáz­za­nak rád min­den uta­don. Zsolt 91,11 (Mt 2,13; Mk 7,24–30; 4Móz 10,11–36) Több­ször át kel­lett él­nem már au­tó­ve­ze­tés köz­ben, hogy a pár perc­cel előbb vagy ké­sőbb in­du­lás igen­is meg­men­tett bi­zo­nyos ve­szé­lyes hely­ze­tek­től. A pár perc­cel ké­sőbbi in­du­lás révén megmenekedtem attól, hogy egy előt­tem fel­bo­ru­ló au­tó­nak nekiüt­kö­zzem, vagy hogy egy előt­tem át­fu­tó őzt elüssek. Ilyen hely­ze­tek­ben döb­be­nek rá, mennyi­re nem va­gyok ura sa­ját éle­tem­nek, mennyi­re ki va­gyok szol­gál­tat­va a vi­lág erő­i­nek, és mi­lyen el­ké­pesz­tő mó­don va­gyok rá­szo­rul­va az őr­ző­an­gyal vi­gyá­zó te­kin­te­té­re.

Csü­tör­tök

Az Is­ten ál­tal ve­tett szi­lárd alap meg­áll, amely­nek a pe­csét­je ez: „Is­me­ri az Úr az övé­it.” 2Tim 2,19 (5Móz 32,11; 1Pt 5,1–5; 4Móz 11,1–23) Sok em­ber­rel va­gyunk úgy, hogy évek óta is­mer­jük, még­sem tu­dunk ró­luk sem­mit. Az em­ber iga­zán azo­kat az em­ber­tár­sa­it is­me­ri, aki­ket sze­ret. S ezek­kel a sze­ret­te­ink­kel ké­pe­sek va­gyunk kü­lön­le­ges, bensőséges kap­cso­lat­ba lép­ni. Is­ten és az em­ber kap­cso­la­tá­ban pont az a leg­cso­dá­la­to­sabb, hogy Is­ten sze­ret min­ket. És ép­pen ezért is­me­ri és tud­ja, mi­re van szük­sé­günk: ar­ra a szi­lárd alap­ra, ame­lyet ő ma­ga ál­lí­tott elénk egy­szü­lött Fi­á­nak ha­lá­lá­val.

Pén­tek

Nyisd meg aj­ka­mat, Uram, és di­csé­re­te­det hir­de­ti szám. Zsolt 51,17 (Mk 7,37; Lk 22,54–62; 4Móz 11,24–35) Mi­lyen mély igaz­sá­got fo­gal­ma­zott meg a zsol­tá­ros szin­te ész­re­vét­le­nül! Ha az Úr ve­szi a fá­rad­sá­got, és meg­nyit­ja aj­ka­mat, ak­kor ké­pes va­gyok az Urat di­csér­ni. Ha az Úr nem nyit­ja meg aj­ka­mat, ak­kor bi­zony csak fe­les­le­ges, unal­mas és sem­mit érő mon­da­to­kat szó­lok. Mert va­ló­ban le­het kar­dos­kod­ni a sza­bad aka­rat mel­lett, ahogy tet­te azt Eras­mus, de a jó­zan ész ta­pasz­ta­la­ta is az, hogy csak ak­kor tud­juk iga­zán őszin­te szív­vel di­csér­ni az Urat, ha azt ő in­dít­ja ben­nünk.

Szom­bat

Is­ten nem azért küld­te a Fi­út a vi­lág­ba, hogy el­ítél­je a vi­lá­got, ha­nem hogy üd­vö­zül­jön a vi­lág ál­ta­la. Jn 3,17 (Jer 24,6; Ézs 26,1–6; 4Móz 12,1–16) Fur­csa lehet ke­resz­tény szem­mel az, ahogyan az Úr Is­ten „gon­dol­ko­dik”. Nem azt mond­ja, hogy a hí­vők mi­att, a ke­resz­té­nyek mi­att, az egy­is­ten­hi­tű­ek mi­att küld­te el a Fi­út, ha­nem azt mond­ja, hogy az egész vi­lág mi­att. Mert Is­ten sze­re­te­té­ben nincs kü­lönb­ség. Is­ten min­den em­bert egy­aránt sze­ret. És ez a sze­re­tet nyil­vá­nult meg ak­kor, ami­kor el­jött, és min­den­ki szá­má­ra le­he­tő­vé tet­te az üd­vös­ség el­nye­ré­sét.

Pong­rácz Má­té