A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 13. VASÁRNAP – LK 13,22–30
Nyitva van a szoros kapu
Néhány éve egy külföldi multinacionális kereskedelmi cég új áruházának megnyitását azzal reklámozta, hogy az első nap minden árucikket féláron adott. A bejáratnál kialakult apokaliptikus tömegjelenetben négy ember meghalt, több száz megsebesült.
Ismerős élethelyzet az, amikor meghal az öreg, és a temetésen megjelennek a rokonok. Sokan vannak. Néha gyanúsan sokan. Már a temetés után megindul a vita. Nem végrendelkezett, most aztán szabad a préda. A háza jó helyen van, jó pénzt megér, az üdülőhelyen a telek is szemrevaló. Spórolt is az öreg, nem szórta a pénzt, egy-két millió lehet a bankszámlán is. Jöhet a hagyatéki tárgyalás, a pereskedés, a fellebbezés és az újabb tárgyalás.
Jézus jól ismeri az ember hátsó szándékát az ilyen kérdésben: „Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” A kérdező tulajdonképpen arra kíváncsi, hogy neki magának van-e helye a listán. Ha sokan üdvözülnek, nehogy már fölöslegesen fáradozzon! Hányszor gondolkodunk így: mi az a minimum, amit teljesítenem kell, hogy ne dobjanak ki a munkahelyről? Mi az a minimum, amit tennem kell otthon, hogy ne legyen veszekedés? Mi az a minimális lemondás az evésből, hogy azért mégis látványosan fogyjak? Melyik nyelvtanfolyam a leggyorsabb, amelyen már néhány óra elteltével beszélem a nyelvet? Mennyi az a legkevesebb energia, amellyel még megtanulhatok zongorázni, sakkozni, úszni… Igen, be tudjuk állítani magunkat is minimálprogramra, mint a mosógépet.
Az ilyen kérdés mindig egy sokkal fontosabb belső kérdést takar: „Maradhatok-e olyan, amilyen vagyok, vagy gyökeresen változnom kell?” Aztán győz a lustaság, a megszokottság, az előítélet, a begyepesedés, és minden marad a régiben. Jézus tanításának azért olyan kicsi a hatékonysága, mert bár mindenki egyetért vele, mindenki bólogat, és elismerően nyilatkozik róla, de azt, hogy az életén változtasson, jóformán senki sem vállalja be. A többség inkább az ismerős kórusra hallgat: „Fogadd el önmagad! Légy hű önmagadhoz! Tanuld meg szeretni önmagad! Felejtsd el a bűntudatodat!”
Az üdvösség örökségét pedig csak az kapja, aki igyekszik bejutni, akin látszik, akin érződik, hogy nagyon szeretne bejutni. Régen késő az utolsó ítéletnél igyekezni. Akkor mindenki hívővé válik, nem is tehet mást a szemtől szemben álló Krisztus előtt. És akkor vesztüket érezve előállnak a reklamálók a reklamációikkal. Úgy, ahogy megszokták földi életükben: „Kicsit erőszakosnak kell lenni, és fog az menni. Egyébként is megdönthetetlen érveim vannak. Például arról, hogy miért nem szenteltem meg az ünnepnapot; nem értem rá, a templom hideg, az ének unalmas, egyébként is én a magam módján vagyok hívő és nem valamelyik felekezet dogmarendszere szerint. Én mindig jóban voltam Jézussal, az az egy-két káromkodás csak úgy kiszaladt a számon. Jézus tanítása is tetszik, kivéve a konzervatív gondolatait a házasságról, de mindenki megmondja, hogy amikor házassági konfliktusom volt, nekem volt igazam. Egyébként is úgy tudtam, hogy Isten mindent megbocsát!”
A mindenható, az ítélő Krisztus trónja előtt vitatkozó, magyarázkodó ember, a saját érdemeit soroló ember szánalmas is, de bosszantó is egyszerre. Krisztus ítélete szomorú: „Te semmit nem értettél meg abból, amit tanítottam, abból, hogy hogyan kell élned. Nem értetted meg a tervemet, a szándékomat. Vagy ami még rosszabb, megértetted, de a magad tervét elébe helyezted. Menj el előlem. Soha nem volt köztünk igazi kapcsolat. Nem is ismerlek téged. Az emberek előtt bevált érveid nem érdekelnek.”
Egyik énekünk ezt mondja: „Akkor mindenki tisztán lát, megérti vétkes önmagát, hogy mit tett életében.” (EÉ 502) A tisztánlátás a saját életünkre vonatkozik. Arra, hogy nemcsak a cselekedeteinkkel és szavainkkal, gondolatainkkal szembesülünk, hanem azoknak az igazi, mélyről jövő indítékaival is. A „bűn vak mélységének” az aljára is fény derül. Sőt nemcsak visszafelé nézve értjük meg magunkat, hanem azt is: meglátjuk, hogy egy-egy mondatunk, cselekedetünk mások lelkében milyen kárt, milyen keserűséget okozott. Régen elfelejtett, odavetett megjegyzések, amelyek, mint a „repülő, nehéz kő”, ki tudja, hol álltak meg, kit hogyan találtak meg. Lehet-e ezzel vitába szállni?
Lehet-e üdvbizonyosságom? – szoktuk hallani a régi kérdést. Isten szándéka az, hogy minden ember üdvözüljön. Ezért hozott ekkora áldozatot. Jézus pedig nem azért halt meg a kereszten, hogy azután mindenki elkárhozzon. Keresztelésünkkor átnyújtja a meghívót a menyegzőre. Ott van a fenntartott szék, amelyre én ülhetek, ott van az asztalon az ültetőkártya, amelyre az én nevem van felírva. De vajon ott fogok-e ülni? Ez már nem olyan biztos. Maga Jézus mond példázatot azokról, akik a biztos helyüket elcserélték nagyon is földi dolgokra: házra, földre, kereskedésre, hat iga ökörre, autóra, még egy házra, karrierre, játékra, italra, divatra, egy kis ezotériára, népszerűségre, hatalomra, sok pénzre. A biztosított hely csak akkor válik biztossá, ha Isten megkegyelmez. De ezt a kegyelmet még a földi életben kell kérni. Most. Nem véletlen hogy a keresztény istentisztelet évszázadok óta ezzel a felkiáltással kezdődik: „Uram, irgalmazz! Krisztus, irgalmazz! Uram, irgalmazz!”
A pokoli kínok csúcsa nem is a testi szenvedés, hanem az a lelki sokk, amely akkor éri a kimaradó embert, amikor látja (mert látni fogja), hogy ki ül helyette a székén. Nyilván valamilyen szerinte oda nem való ember, akiről még álmában sem gondolná, hogy üdvözül. Mi, keresztények is gyakran ringatjuk magunkat abban a tudatban, hogy mi ismerjük leginkább Jézus tanítását, közel vagyunk hozzá. De pont azért, mert ismerjük, várja el Jézus, hogy cselekedjük is. A szoros kapu előtt tehát nem kell udvariaskodni, előzékenyen másokat előreengedni, hanem bemenni minél előbb, mert nem tudjuk, mikor zárja be a ház ura, a világmindenség Ura.
Imádkozzunk! Mennyi Atyánk! Hálát adunk neked, hogy kinyitottad előttünk az élet ajtaját, az üdvösség ajtaját. Szent Lelkedet add, hogy minden erőnkkel törekedjünk a bejutásra, a Fiaddal való nagy találkozásra. Ámen.
Mekis Ádám