A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 13. VA­SÁR­NAP – LK 13,22–30

Hozzászólás a cikkhez

Né­hány éve egy kül­föl­di mul­ti­na­ci­o­ná­lis ke­res­ke­del­mi cég új áru­há­zá­nak meg­nyi­tá­sát az­zal rek­lá­moz­ta, hogy az el­ső nap min­den áru­cik­ket fél­áron adott. A be­já­rat­nál ki­ala­kult apo­ka­lip­ti­kus tö­meg­je­le­net­ben négy em­ber meg­halt, több száz meg­se­be­sült.

Is­me­rős élet­hely­zet az, ami­kor meg­hal az öreg, és a te­me­té­sen meg­je­len­nek a ro­ko­nok. So­kan van­nak. Né­ha gya­nú­san so­kan. Már a te­me­tés után meg­in­dul a vi­ta. Nem vég­ren­del­ke­zett, most az­tán sza­bad a pré­da. A há­za jó he­lyen van, jó pénzt meg­ér, az üdü­lő­he­lyen a te­lek is szem­re­va­ló. Spó­rolt is az öreg, nem szór­ta a pénzt, egy-két mil­lió le­het a bank­szám­lán is. Jö­het a ha­gya­té­ki tár­gya­lás, a pe­res­ke­dés, a fel­leb­be­zés és az újabb tár­gya­lás.

Jé­zus jól is­me­ri az em­ber hát­só szán­dé­kát az ilyen kér­dés­ben: „Uram, ke­ve­sen van­nak-e, akik üd­vö­zül­nek?” A kér­de­ző tu­laj­don­kép­pen ar­ra kí­ván­csi, hogy ne­ki ma­gá­nak van-e he­lye a lis­tán. Ha so­kan üd­vö­zül­nek, ne­hogy már fö­lös­le­ge­sen fá­ra­doz­zon! Hány­szor gon­dol­ko­dunk így: mi az a mi­ni­mum, amit tel­je­sí­te­nem kell, hogy ne dob­ja­nak ki a mun­ka­hely­ről? Mi az a mi­ni­mum, amit ten­nem kell ott­hon, hogy ne le­gyen ve­sze­ke­dés? Mi az a mi­ni­má­lis le­mon­dás az evés­ből, hogy azért még­is lát­vá­nyo­san fogy­jak? Me­lyik nyelv­tan­fo­lyam a leg­gyor­sabb, ame­lyen már né­hány óra el­tel­té­vel be­szé­lem a nyel­vet? Mennyi az a leg­ke­ve­sebb ener­gia, amellyel még meg­ta­nul­ha­tok zon­go­ráz­ni, sak­koz­ni, úsz­ni… Igen, be tud­juk ál­lí­ta­ni ma­gun­kat is mi­ni­mál­prog­ram­ra, mint a mo­só­gé­pet.

Az ilyen kér­dés min­dig egy sok­kal fon­to­sabb bel­ső kér­dést ta­kar: „Ma­rad­ha­tok-e olyan, ami­lyen va­gyok, vagy gyö­ke­re­sen vál­toz­nom kell?” Az­tán győz a lus­ta­ság, a meg­szo­kott­ság, az elő­íté­let, a be­gye­pe­se­dés, és min­den ma­rad a ré­gi­ben. Jé­zus ta­ní­tá­sá­nak azért olyan ki­csi a ha­té­kony­sá­ga, mert bár min­den­ki egyet­ért ve­le, min­den­ki bó­lo­gat, és el­is­me­rő­en nyi­lat­ko­zik ró­la, de azt, hogy az éle­tén vál­toz­tas­son, jó­for­mán sen­ki sem vál­lal­ja be. A több­ség in­kább az is­me­rős kó­rus­ra hall­gat: „Fo­gadd el ön­ma­gad! Légy hű ön­ma­gad­hoz! Ta­nuld meg sze­ret­ni ön­ma­gad! Fe­lejtsd el a bűn­tu­da­to­dat!”

Az üd­vös­ség örök­sé­gét pe­dig csak az kap­ja, aki igyek­szik be­jut­ni, akin lát­szik, akin ér­ző­dik, hogy na­gyon sze­ret­ne be­jut­ni. Ré­gen ké­ső az utol­só íté­let­nél igye­kez­ni. Ak­kor min­den­ki hí­vő­vé vá­lik, nem is te­het mást a szem­től szem­ben ál­ló Krisz­tus előtt. És ak­kor vesz­tü­ket érez­ve elő­áll­nak a rek­la­má­lók a rek­la­má­ci­ó­ik­kal. Úgy, ahogy meg­szok­ták föl­di éle­tük­ben: „Ki­csit erő­sza­kos­nak kell len­ni, és fog az men­ni. Egyéb­ként is meg­dönt­he­tet­len ér­ve­im van­nak. Pél­dá­ul ar­ról, hogy mi­ért nem szen­tel­tem meg az ün­nep­na­pot; nem ér­tem rá, a temp­lom hi­deg, az ének unal­mas, egyéb­ként is én a ma­gam mód­ján va­gyok hí­vő és nem va­la­me­lyik fe­le­ke­zet dog­ma­rend­sze­re sze­rint. Én min­dig jó­ban vol­tam Jé­zus­sal, az az egy-két ká­rom­ko­dás csak úgy ki­sza­ladt a szá­mon. Jé­zus ta­ní­tá­sa is tet­szik, ki­vé­ve a kon­zer­va­tív gon­do­la­ta­it a há­zas­ság­ról, de min­den­ki meg­mond­ja, hogy ami­kor há­zas­sá­gi konf­lik­tu­som volt, ne­kem volt iga­zam. Egyéb­ként is úgy tud­tam, hogy Is­ten min­dent meg­bo­csát!”

A min­den­ha­tó, az íté­lő Krisz­tus trón­ja előtt vi­tat­ko­zó, ma­gya­ráz­ko­dó em­ber, a sa­ját ér­de­me­it so­ro­ló em­ber szá­nal­mas is, de bosszan­tó is egy­szer­re. Krisz­tus íté­le­te szo­mo­rú: „Te sem­mit nem ér­tet­tél meg ab­ból, amit ta­ní­tot­tam, ab­ból, hogy ho­gyan kell él­ned. Nem ér­tet­ted meg a ter­ve­met, a szán­dé­ko­mat. Vagy ami még rosszabb, meg­ér­tet­ted, de a ma­gad ter­vét elé­be he­lyez­ted. Menj el elő­lem. So­ha nem volt köz­tünk iga­zi kap­cso­lat. Nem is is­mer­lek té­ged. Az em­be­rek előtt be­vált ér­ve­id nem ér­de­kel­nek.”

Egyik éne­künk ezt mond­ja: „Ak­kor min­den­ki tisz­tán lát, meg­ér­ti vét­kes ön­ma­gát, hogy mit tett éle­té­ben.” (EÉ 502) A tisz­tán­lá­tás a sa­ját éle­tünk­re vo­nat­ko­zik. Ar­ra, hogy nem­csak a cse­le­ke­de­te­in­kkel és sza­va­in­kkal, gon­do­la­ta­in­kkal szembesülünk, ha­nem azok­nak az iga­zi, mély­ről jö­vő in­dí­té­ka­ival is. A „bűn vak mély­sé­gé­nek” az al­já­ra is fény de­rül. Sőt nem­csak vissza­fe­lé néz­ve ért­jük meg ma­gun­kat, ha­nem azt is: meg­lát­juk, hogy egy-egy mon­da­tunk, cse­le­ke­de­tünk má­sok lel­ké­ben mi­lyen kárt, mi­lyen ke­se­rű­sé­get oko­zott. Ré­gen el­fe­lej­tett, oda­ve­tett meg­jegy­zé­sek, ame­lyek, mint a „re­pü­lő, ne­héz kő”, ki tud­ja, hol áll­tak meg, kit ho­gyan ta­lál­tak meg. Le­het-e ez­zel vi­tá­ba száll­ni?

Le­het-e üdv­bi­zo­nyos­sá­gom? – szok­tuk hal­la­ni a ré­gi kér­dést. Is­ten szán­dé­ka az, hogy min­den em­ber üd­vö­zül­jön. Ezért ho­zott ek­ko­ra ál­do­za­tot. Jé­zus pe­dig nem azért halt meg a ke­resz­ten, hogy az­után min­den­ki el­kár­hoz­zon. Ke­resz­te­lé­sünk­kor át­nyújt­ja a meg­hí­vót a me­nyeg­ző­re. Ott van a fenn­tar­tott szék, amely­re én ül­he­tek, ott van az asz­ta­lon az ül­te­tő­kár­tya, amely­re az én ne­vem van fel­ír­va. De va­jon ott fo­gok-e ül­ni? Ez már nem olyan biz­tos. Ma­ga Jé­zus mond pél­dá­za­tot azok­ról, akik a biz­tos he­lyü­ket el­cse­rél­ték na­gyon is föl­di dol­gok­ra: ház­ra, föld­re, ke­res­ke­dés­re, hat iga ökör­re, au­tó­ra, még egy ház­ra, kar­ri­er­re, já­ték­ra, ital­ra, di­vat­ra, egy kis ezo­té­ri­á­ra, nép­sze­rű­ség­re, ha­ta­lom­ra, sok pénz­re. A biz­to­sí­tott hely csak ak­kor vá­lik biz­tos­sá, ha Is­ten meg­ke­gyel­mez. De ezt a ke­gyel­met még a föl­di élet­ben kell kér­ni. Most. Nem vé­let­len hogy a ke­resz­tény is­ten­tisz­te­let év­szá­za­dok óta ez­zel a fel­ki­ál­tás­sal kez­dő­dik: „Uram, ir­gal­mazz! Krisz­tus, ir­gal­mazz! Uram, ir­gal­mazz!”

A po­ko­li kí­nok csú­csa nem is a tes­ti szen­ve­dés, ha­nem az a lel­ki sokk, amely ak­kor éri a ki­ma­ra­dó em­bert, ami­kor lát­ja (mert lát­ni fog­ja), hogy ki ül he­lyet­te a szé­kén. Nyil­ván va­la­mi­lyen sze­rin­te oda nem va­ló em­ber, aki­ről még ál­má­ban sem gon­dol­ná, hogy üd­vö­zül. Mi, ke­resz­té­nyek is gyak­ran rin­gat­juk ma­gun­kat ab­ban a tu­dat­ban, hogy mi is­mer­jük leg­in­kább Jé­zus ta­ní­tá­sát, kö­zel va­gyunk hoz­zá. De pont azért, mert is­mer­jük, vár­ja el Jé­zus, hogy cse­le­ked­jük is. A szo­ros ka­pu előtt te­hát nem kell ud­va­ri­as­kod­ni, elő­zé­ke­nyen má­so­kat elő­re­en­ged­ni, ha­nem be­men­ni mi­nél előbb, mert nem tud­juk, mi­kor zár­ja be a ház ura, a vi­lág­min­den­ség Ura.

Imád­koz­zunk! Mennyi Atyánk! Há­lát adunk ne­ked, hogy ki­nyi­tot­tad előt­tünk az élet aj­ta­ját, az üd­vös­ség aj­ta­ját. Szent Lel­ke­det add, hogy min­den erőnk­kel tö­re­ked­jünk a be­ju­tás­ra, a Fi­ad­dal va­ló nagy ta­lál­ko­zás­ra. Ámen.

Me­kis Ádám

::Nyomtatható változat::