Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 37 - Vá­lasz­le­vél Az unal­mas pré­di­ká­ció cí­mű ta­nul­mány szer­ző­jé­nek

evél&levél

Vá­lasz­le­vél Az unal­mas pré­di­ká­ció cí­mű ta­nul­mány szer­ző­jé­nek

Tisz­telt He­ré­nyi Ist­ván! Ked­ves Test­vé­rem!

Bá­tor­ko­dom a nyár fo­lya­mán Az unal­mas pré­di­ká­ció cím­mel két rész­ben kö­zölt, igen ki­he­gye­zett cik­ked­hez (Evangélikus Élet, 2009/30. és 31. szám)meg­jegy­zé­se­ket fűz­ni. Én ugyan egy­szer el­kezd­tem ír­ni egy hosszabb dol­go­za­tot a pré­di­ká­lás tu­do­má­nyá­ról, vagy ha job­ban sze­re­ted: mű­vé­sze­té­ről, de mint annyi min­den, ez is tor­zó ma­radt. Vi­szont a Lel­ki­pász­tor – em­lé­ke­ze­tem sze­rint – két­szer is ho­zott cik­ket tő­lem A tex­tus­tól a pré­di­ká­ci­ó­ig cím­mel a '90-es évek­ben. Ezenkívül há­rom olyan „ká­tépré­di­ká­ci­ós” köny­vet ír­tam ma­gya­rul (ta­lán még meg­vá­sá­rol­ha­tók a Hu­szár Gál köny­ves­bolt­ban), amely az it­te­ni gyü­le­ke­zet­ben el­mon­dott ige­hir­de­té­se­i­met tar­tal­maz­za.

Ezek­ről nem hal­lot­tam ne­ga­tív kri­ti­kát, it­te­ni gyü­le­ke­ze­tem­ben pe­dig sok­szo­ro­sí­ta­ni kel­lett az egyes ige­hir­de­té­se­ket, mert szét­kap­kod­ták. És hogy a di­csek­vé­sem csú­csá­ra ér­jek, el­mon­dom egyik egy­ko­ri (né­met) kon­fir­man­du­som ap­já­nak ese­tét.

Na­ta­lie-nak úgy kel­lett „rá­kény­sze­rí­te­nie” a sa­ját, val­lás­ta­lan (és el­vált) ap­ját, hogy jöj­jön el a kon­fir­má­ció elő­es­té­jén tar­tott, itt szo­ká­sos fel­ké­szí­tő is­ten­tisz­te­let­re. S ami­kor a csa­lád meg­hí­vá­sá­nak ele­get té­ve fe­le­sé­gem­mel más­nap meg­je­len­tünk ná­luk az ün­ne­pi ká­vé­ra, az aj­tót sze­mé­lye­sen nyi­tó pa­pa rám tá­madt: szó­val ma­ga az, aki a teg­na­pi es­té­met tönk­re­tet­te! S ami­kor rá­kér­dez­tem, hogy mi­vel követ­tem el ezt a ré­mes tet­tet, azt fe­lel­te: nem ha­gyott a hosszú he­ti mun­kám után alud­ni a temp­lom­pad­ban – kény­te­len vol­tam oda­fi­gyel­ni!

Úgy lát­szik, azok kö­zé tar­to­zom, akik­nél ál­ta­lá­ban nem al­sza­nak el a pré­di­ká­ció alatt a hall­ga­tók… De most ak­kor lás­suk a meg­jegy­zé­se­i­met! Cik­ked­nek örül­tem, mert szó­vá kel­lett már egy­szer ten­ni – nem egy ige­hir­de­tő­nek, ha­nem egy hall­ga­tó­nak – azt a faj­ta mun­kán­kat, amely­ben az egy­ház jö­vő­je szem­pont­já­ból élet­be­vá­gó­an fon­tos kér­dés­ről van szó. Ám aki ezt meg­te­szi, an­nak óva­kod­nia kell pon­tat­lan ál­ta­lá­no­sí­tá­sok­tól és az „unal­mas pré­di­ká­ció” ima­ma­lom­sze­rű is­mét­lé­sé­től. Ab­ban is iga­zad van, hogy „az ige­hir­de­tés az ige üze­ne­té­nek tol­má­cso­lá­sa”. Szín­lá­tás cí­mű köny­vem­ben ugyan meg­mu­tat­tam, hogy le­het az igét még szí­nek­kel is köz­ve­tí­te­ni, de hogy a pré­di­ká­lás „csak egy for­má­ja len­ne csu­pán” az ige­hir­de­tés­nek, az csúsz­ta­tás, és leg­fel­jebb a fe­le igaz. Szá­mom­ra a pré­di­ká­ció min­dig is vi­va vox, amely nem füg­get­len tő­lem, az ige­hir­de­tő­től.

De hát mi is tu­laj­don­kép­pen az, amit te Is­ten igé­jén ér­tesz? A pré­di­ká­ció lé­nye­gé­ben sem „in­ter­ak­ti­vi­tás­tól”, sem kér­de­zős­di meg­ren­de­zé­sé­től, sem „show-be­té­tek­től”, sem fi­a­ta­lok, öre­gek vé­le­mé­nyé­től nem füg­gő vál­lal­ko­zás. Én így fe­lel­nék: a jó (és nem unal­mas) pré­di­ká­tor az, aki a jó gép­ko­csi­ve­ze­tő­höz ha­son­lít­ha­tó. Szi­mul­tán fi­gyel az úti jel­zé­sek­re, és tart­ja szem­mel az utat, ame­lyen „él”. Ma­gya­rul: iga­zán is­me­ri és „fog­ja”, ér­ti az igét (út­jel­zők), és tel­je­sen az út­ra és utas­tár­sa­i­ra, a gyü­le­ke­ze­té­re fi­gyel. Le­het unal­mas az ilyen pré­di­ká­ció? Alig­ha!

Ez per­sze két dol­got té­te­lez fel. Az Is­ten igé­jének ala­pos ta­nul­má­nyo­zá­sát és a ró­la va­ló „el­mél­ke­dést” – ami nagy fá­rad­ság­gal és erőt igény­lő igé­nyes­ség­gel já­ró fel­adat. És a „pub­li­kum” (ezt csa­bai káp­lán ko­rom­ban hal­lot­tam egy idős lel­kész­től) mi­nél pon­to­sabb is­me­re­té­vel, még­hoz­zá nem az ép­pen di­va­tos pszi­cho­ló­gi­ai ér­te­ke­zé­sek, ha­nem sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sok alap­ján. Egyik ne­héz, a má­sik se könnyű fel­adat, de meg­éri az ügy ér­de­ké­ben.

Gyök­össy Ban­di bá­csi ta­nít­vá­nya­ként kér­de­zem: ho­gyan me­ré­szel egy­ál­ta­lán pré­di­ká­lás­ra vál­lal­koz­ni az, aki az em­be­ri élet és ma­ga­tar­tás, gon­dol­ko­dás és re­ak­ció­ké­pes­ség leg­ele­mibb is­me­re­te­i­vel nem ren­del­ke­zik? Eze­ket pe­dig csak na­gyon szo­ros és szor­gal­mas kap­cso­lat­te­rem­tés­sel le­het el­sa­já­tí­ta­ni.

Ha a fi­a­tal pré­di­ká­to­ro­kat már ta­nul­má­nyi ide­jük­ben leg­fel­jebb dok­to­ran­dus­z­ság­ra és nem a csa­lád­lá­to­ga­tá­sok ele­mi is­me­re­te­i­re ta­nít­ják meg, s ha mint gya­kor­ló lel­ké­szek töb­bet ül­nek a szá­mí­tó­gép előtt, mint gyü­le­ke­ze­ti tag­ja­ik ott­ho­ná­ban, ak­kor tény­leg „unal­mas köz­hely­re” re­du­kál­ják ige­hir­de­tői szol­gá­la­tuk ter­mé­két. Iga­zad van ab­ban is, hogy „aki nem jön ki emel­ke­dett lé­lek­kel…” De ez – ezt ma­gad is lá­tod! – még nem je­len­ti azt, hogy a mel­let­ted ülő tel­je­sen osz­ta­ná a te csa­ló­dá­so­dat. Sőt azt mon­da­nám leg­szí­ve­seb­ben – sa­ját ta­pasz­ta­la­tom alap­ján –, hogy aho­gyan egy ige­hir­de­tő nem min­dig áll pré­di­ká­tor­sá­ga ma­gas­la­tán, s a tel­je­sít­ményt se­hol se le­het egy hő­fo­kon tar­ta­ni, úgy le­het­nek a hall­ga­tó­nak is rossz nap­jai. Eze­ken pe­dig a leg­jobb pré­di­ká­ció is fal­ra hányt bor­só le­het.

Ami a fi­a­tal­sá­got il­le­ti, ab­ban is iga­zad van. De ott nem is a pré­di­ká­ci­ó­val va­ló szem­be­sü­lés áll az el­ső he­lyen, ha­nem mo­dern vi­lá­gunk aján­la­ta­i­nak töm­ke­le­ge, s ezek kö­zött a pré­di­ká­ció tény­leg csak egy a töb­bi kö­zött. Hát­tér­ként an­nál in­kább hi­ány­zik az, amit re­for­má­to­runk so­ha nem győ­zött ele­get hang­sú­lyoz­ni, hogy pél­dá­ul a Kis ká­tét csa­lád­fők­nek ír­ta a csa­lá­don be­lü­li ka­te­ké­zis szük­sé­ges­sé­ge okán! Mai ki­fe­je­zés­sel él­ve: fi­a­tal ge­ne­rá­ci­ó­ink ál­do­za­tai a val­lá­si szo­ci­a­li­zá­lás­ra kép­te­len vagy azt szán­dé­ko­san el­mu­lasz­tó szü­lők­nek. Nem in­kább ar­ra szok­tat­ják őket, hogy az áru­ház­ban dús­kál­ja­nak, és ra­gad­ják meg a leg­el­ső „val­lá­si” árut? Ezek kö­zé pe­dig nem tar­to­zik a pré­di­ká­ció. Ab­ban is iga­zad van, hogy mi min­den­ről le­het hal­la­ni mai pré­di­ká­ci­ók­ban. Pár éve egy ber­li­ni na­pi­lap egy egész éven át meg­hall­ga­tott száz­húsz, temp­lom­ban el­hang­zott pré­di­ká­ci­ót. Mon­da­nom sem kell, hogy ka­taszt­ro­fá­lis össz­ér­té­ke­lés lett a vé­ge: a sze­mét­gyűj­tés­től a ti­be­ti kér­dé­sig, az azo­nos ne­mű­ek fri­gyé­től az ira­ki há­bo­rú­ig, a gén­ma­ni­pu­lá­ció ve­szé­lye­i­től az in­vit­ro-nem­zé­sig min­den­ről volt szó, de alig a tu­laj­don­kép­pe­ni val­lás­ról. Ma­gam pe­dig a ke­gyes Stutt­gart­ban hó­na­po­kon át vár­tam ar­ra, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken leg­alább egy­szer imád­koz­zunk Jé­zus ne­vé­ben (Jn 16,23)! Ami­kor a zsi­nat pré­di­ká­to­rá­nak ezt meg­ír­tam, vá­lasz­ra sem mél­ta­tott. A „ti­tok” meg­fej­té­se: így a leg­ol­csóbb meg­úsz­ni a 4–5. pon­tok­ban kö­ve­telt ke­mény mun­kát!

A svéd Matt­son­nak iga­za le­het még ma is sok­szor: amit leg­több ró­mai ka­to­li­kus pap „szent­be­széd” cí­mén még hoz­zá­csap a szent­írás­ol­va­sás­hoz, azt nyu­god­tan nél­kü­löz­he­ti a gyü­le­ke­zet. Jaj ne­künk azon­ban, akik az­zal hen­ce­günk, hogy „az ige egy­há­za” va­gyunk, ha az ige­ol­va­sást és a pré­di­ká­ci­ót csak amo­lyan „blokk­nak” te­kint­jük, és nem az is­ten­tisz­te­let csú­csá­nak.

Azt, hogy „nem igaz, hogy a szó­szék­ről min­dig Is­ten igé­je szól”, bi­zo­nyos meg­szo­rí­tás­sal el­fo­ga­dom. S eh­hez még egy sa­ját anek­do­ta: egy pres­bi­te­rem a né­met gyü­le­ke­zet­ből az is­ten­tisz­te­let után lel­ken­dez­ve mond­ta: min­dig öröm­mel és szí­ve­sen jö­vök is­ten­tisz­te­let­re, ha ma­ga pré­di­kál! „Mi­ért?” – pisz­ká­ló­dik az egóm. „Mert ma­ga min­dig az iga­zat mond­ja!” „Jaj!” – vá­la­szo­lom. Ilyen nagy fe­le­lős­sé­get nem me­rek vál­lal­ni, de afe­lől sze­ret­ném meg­nyug­tat­ni, hogy so­ha olyat nem pré­di­ká­lok, aminek az igaz­sá­gá­ról én ma­gam ne len­nék meg­győ­ződ­ve…

A pré­di­ká­lás ke­mény fel­adat, mert Is­ten rak­ja rám te­her­ként, és mert en­nek meg­ér­té­sé­ért meg kell dol­goz­nom. A pré­di­ká­lás te­het­sé­ge ka­riz­ma, ahogy te mon­dod, s az vagy van, vagy nincs. Ez is­te­ni aján­dék, s ezt sem­mi­fé­le iz­za­dás nem pó­tol­hat­ja.

A pré­di­ká­ció hall­ga­tá­sa is leg­alább ilyen ke­mény mun­ka, ame­lyet ne­he­zít a hall­ga­tó min­den­ko­ri disz­po­nált­sá­ga vagy in­disz­po­nált­sá­ga.

A jó pré­di­ká­ció csak kö­zös mun­ka ered­mé­nye le­het: az ige­hir­de­tő meg­iz­zad ké­szí­té­se köz­ben, mi­alatt a jö­ven­dő hall­ga­tó na­gyon buz­gón kö­nyö­rög a va­sár­na­pi pré­di­ká­tor és pré­di­ká­ci­ó­ja si­ke­rül­té­ben. Mert egy­más­ra va­gyunk utal­va!

Tisz­te­let­tel:

Gé­mes Ist­ván (Stutt­gart)