Élő víz

Idős úr a pe­ro­non egy for­ró nyá­ri dél­után. Las­san csuk­lott össze és ke­rült a föld­re. Sor­ra men­tek el mel­let­te a vo­nat­hoz si­e­tő em­be­rek, fel­te­he­tő­leg azt hivén, hogy ré­szeg. Pe­dig nem az volt, „csu­pán” rosszul lett.

Va­la­ki vég­re meg­állt mel­let­te, víz­zel kí­nál­ta, más se­gít­ség után sza­ladt. A va­la­me­lyest hű­vö­sebb vá­ró­te­rem tá­vol volt, a leg­kö­ze­leb­bi pad is na­gyon messze állt, leg­alább­is az úri­em­ber ere­jé­hez mér­ten. Aztán meg­ér­ke­zett a vas­út­tár­sa­ság al­kal­ma­zott­ja, és a szom­szé­dos vo­nat­ba se­gí­tet­te az idős em­bert, hogy leg­alább le tud­jon ül­ni. Majd le­vet­te ró­la a vas­tag, kö­tött kar­di­gánt.

Meg­tet­ték, amit le­het – gon­dol­tam, és rossz ér­zé­sek­kel tel­ve bár, de to­vább­men­tem, hi­szen a vo­na­tom per­ce­ken be­lül in­dult. Ám még so­ká­ig nem ment ki a fe­jem­ből az idős fér­fi. Tű­nőd­tem a to­vább­si­e­tő em­be­rek ér­zé­ket­len­sé­gén, és azon ag­gód­tam, va­jon ha­za­jut-e ép­ség­ben eb­ben a me­leg­ben, és van-e egy­ál­ta­lán va­la­ki, aki vár­ja ott­hon, vi­gyáz rá, és gon­dos­ko­dik ró­la…

Az eset kap­csán eszem­be ju­tott a sok­szor hal­lott szál­ló­ige is, amely sze­rint nem sza­bad meg­öre­ged­ni… Per­sze tu­dom, ez az óhaj csu­pán pusz­tá­ba ki­ál­tott szó, hi­szen sem­mit nem te­he­tünk az öre­ge­dés és a ha­lál el­len. Ha­bár még fi­a­tal va­gyok, már én is nap­ról nap­ra ér­zé­ke­lem ma­ga­mon a je­le­ket, lá­tom, ahogy egy­re őszül a ha­jam, sza­po­rod­nak a rán­ca­im…

És a ma­gam mód­sze­re­i­vel már most ké­szü­lök is az öre­ge­dés­re. Nem­csak a tes­ti és lel­ki egész­sé­gem meg­őr­zé­sé­re tö­rek­szem, ha­nem el­ső­sor­ban tu­da­to­san „más­ként gon­dol­ko­dó” va­gyok. Mert míg nap­ja­ink­ban má­sok ta­lán „fél­nek” a szép­ko­rú­ak­tól és a mú­ló idő­től – hisz szá­za­dunk a min­den­áron va­ló fi­a­tal­ság, erő és egész­ség hir­de­té­sé­nek idő­sza­ka –, én „csak­a­zér­tis” sze­re­tem őket. A te­kin­te­tük­ben meg­bú­vó fáj­dal­mat épp­úgy, mint a né­ha meg­csil­la­nó cin­kos hun­cut­sá­got. Tör­té­ne­te­i­ket a „ré­gi szép idők­ről”, rán­ca­i­kat, ame­lye­ket hosszú, ne­héz­sé­gek­kel te­li éve­ik ír­tak az ar­cuk­ra, az élet­nek azo­kat az ál­ta­luk fel­is­mert böl­cses­sé­ge­it, ame­lye­ket csak ők ad­hat­nak to­vább ne­künk, fi­a­ta­lab­bak­nak.

Bi­zo­nyos va­gyok ab­ban, hogy sze­gé­nyeb­bek len­nénk és le­szünk az­ál­tal, ha a min­den­na­pok ro­ha­ná­sá­ban nem tu­dunk las­sí­ta­ni és meg­áll­ni, hogy sze­re­tet­tel és tel­jes fi­gye­lem­mel hall­gas­suk őket, a nagy­szü­lők előt­tünk já­ró ge­ne­rá­ci­ó­ját.

És ha ez egye­dül még­sem men­ne? Ak­kor majd meg­ál­lít ma­ga az élet. Ta­lán épp egy szom­jú­ság­tól és me­leg­től el­pil­ledt idős úr ké­pé­ben a vas­úti pe­ro­non egy for­ró, nyá­ri dél­után.

Gaz­dag Zsu­zsan­na