A hét témája
EVANGÉLIKUS PRESBITEREK ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA
Az evangélikus presbiterek országos találkozója (EPOT) délelőtti fórumbeszélgetésének két résztvevőjével is hosszabb interjút készített a Magyarországi Evangélikus Egyház központi internetes honlapjának szerkesztője, Bolla Zsuzsanna. Az alábbiakban e két beszélgetésből vett idézettel szeretnénk ráirányítani olvasóink figyelmét a szeptember 12-i eseményre, illetőleg annak tematikájára. (Az interjúk teljes terjedelmükben a www.evangelikus.hu címen olvashatók.)
Az egyik nagy gyógyszeripari cégnél dolgozó Győrfi Károly vegyészmérnök alapképzettségű gazdasági szakember; 1986 óta az óbudai gyülekezet presbitere, 2006 óta pedig felügyelője.
– Ön szerint mi egy gyülekezetben a presbiterek feladata?
– Szükséges lenne definiálni, hogy milyen a jó presbiter. Javasolnám is egy olyan pár oldalas kiadvány elkészítését, amelyben kifejtenénk ezt. Reformátusoknál van egy jól forgatható könyvecske erre, ezt át lehetne ültetni evangélikus formába. Ha az emberek tudnák, konkrétan mit is várnak el tőlük, mit is kell tenniük, akkor tükörbe tudnának nézni, és szembesülnének azzal, amiben hiányosságok vannak.
Véleményem szerint a presbitérium feladata az infrastruktúra megteremtése: világítás, fűtés, templom, parókia rendbetétele. De ez mind „díszlet”, ha tartalommal nem töltjük meg. A presbitereket is be kell vonni a lelki építkezésbe. Lehet áhítatok és imaközösségek tartására is felkérni őket. Tanulhatunk egymástól imádkozni. Ha hittel, ráérzéssel, Istenre figyelve tudunk közösen imádkozni, abból mindannyian épülünk.
A hit óriási erő. A kommunizmus győzelmében hetven évig hittek. A nemzetiszocializmusért harcoltak az esztelen végig. Ma bálványimádás van: a pénz mindenhatóságában hisznek, aztán az egészség megroggyan, és vége mindennek. Az istenhit azonban kikezdhetetlen. Ez az egyetlen, ami stabil. Ha istenhitem van, akkor erős vagyok, és a nehéz feladatokat, nehézségeket is könnyebben hidalom át, az örömömet is másképp élem meg.
A presbitériumnak igazi csapatnak kell lennie. Együtt kell munkálkodni. Jó, ha mindenre van szakember, pénzügyekre, építésre, gazdasági dolgokra más és más ember figyeljen. A céges csapatmunka tapasztalatait az egyházban is lehet hasznosítani.
Világi munkánkat nyugodtan alkalmazhatjuk az egyházi életben is. Én menedzserszemléletet hozok be az egyházba. Delegálom a feladatot a gyülekezetben, irányítok. Hiszem, hogy egy gyülekezetet is menedzselni kell. Ezen sok minden áll vagy bukik. Mi egy szent ügyet menedzselünk, és nem profitot hajhászunk, mint egy cég. Ezen felül áll a lelkiség, ami számomra rendkívül fontos, de egy szeretetvendégség a lebonyolításról szól.
Vallom, hogy már most kell készülni a 2012-es presbiteri választásra. Fontos szempontnak tartom egy presbiternél, hogy legyen vénája, elkötelezettsége arra, hogy képezze magát.
Fábri György, az MTA korábbi kommunikációs igazgatója, a Mindentudás Egyetemének egyik fő szervezője Csömörön, evangélikus családban és közösségben nőtt fel.
– A nyolcvanas évek végén a rendszerváltozás óriási helyzeti változást idézett elő az egyházban. Ugyan a puha diktatúra könnyebb volt, mint a háború utáni, egzisztenciális veszélyekkel, lelki megnyomorításokkal terhes időszak, mégis egyfajta fellélegzésnek lehettünk tanúi. Felbukkant azonban egy bizonyítási kényszer: a korábbi időszakot sok megaláztatásban, méltatlan leszorítottságban megélt egyház fel akarta mutatni a maga fontosságát, szükségességét, életrevalóságát. Sok sérelem halmozódott fel, sok bántást kellett elszenvedni, miközben még ezek az elnyomott helyzetek sem voltak tiszták. Ennélfogva a váltás sem volt egyértelmű és tiszta, nem tudtunk a múlton igazán túllépni. Emiatt felgyűlt sokféle lelki görcs, én az egyházban jelenleg tapasztalható negatív jelenségek többségét ennek tudom be.
Feltűnő a számokhoz és mennyiségekhez való ragaszkodás: legyen sok hívőnk, legyen sok templomunk, legyen sok intézményünk. Ezt meg lehet érteni olyan évtizedek után, amikor az intézményeket be kellett zárni, a hívőket próbálták elidegeníteni. A kilencvenes években ezeket a materiális dolgokat biztos alapoknak vélték az egyházban, hiszen végre lehetett konferenciákat tartani, szeretetintézményeket működtetni. Miután évtizedeken át azt hallottuk, hogy az egyház sajátos módon ki fog halni, természetes volt az is, hogy a hívek számával is elkezdtek foglalkozni: mégis mennyien maradtak meg az elmúlt évtizedek után? De a kövekhez és számokhoz való ragaszkodásba az egyház mintha begörcsölt volna.
Ráadásul egy hosszú távon ép lélekkel nem tartható kapcsolat formálódott a döntéshozatal, a kormánypolitika és az egyház között. A politikához, a nyilvánossághoz és a hatalomhoz való viszony az érdekérvényesítésben, a javak visszakapásában hasznosnak mutatkozott, de a kialakult rossz kompromisszumokon itt az ideje, hogy túllépjünk.
– Hogyan lehet ezeket a görcsöket feloldani? Hogyan tudnánk mielőbb a köveken és a számokon túllépni, az intézményesülésen, állami kapcsolatrendszerhez való viszonyon változtatni?
– Ilyen görcsökön mások is átmentek, az egész ország, de éppen az egyháznak van jó sorsa a legtöbb társadalmi intézményhez képest, hiszen van mihez vissza-, de még inkább előrenyúlnia. Az igében, az Istennel való találkozás megélésében, a kegyelemben van annyi tartalék, mozdító erő, ami feloldja a görcsöket, ami odébb lendíti az egyházat. Lelki ébredés csak a Lélektől jöhet. Lehet, sőt kell is reformokat, stratégiát csinálni, de mindenekelőtt olyan emberek kellenek, akik megtalálják azokat a lelki erőket, amelyek a lelki ébredést motiválják.