Gyermekvár

Mos­ta­ni hat­ré­szes so­ro­za­tunk­ban Já­kób tör­té­ne­tét ele­ve­nít­he­ti­tek fel. Min­den al­ka­lom­mal meg­old­hat­tok egy-egy rejt­vényt is. A meg­fej­té­se­ket a vé­gén, össze­gyűjt­ve küld­jé­tek el szer­kesz­tő­sé­günk cí­mé­re (Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, 1085 Bu­da­pest, Ül­lői út 24.). A bo­rí­ték­ra ír­já­tok rá: Gyer­mek­vár.

Ézsau és Já­kób édes­ap­ja, Izsák na­gyon meg­öre­ge­dett, a lá­tá­sa pe­dig annyi­ra meg­rom­lott, hogy már nem is lá­tott. Egy nap ma­gá­hoz hí­vat­ta Ézsaut, a na­gyob­bik fi­át, és azt mond­ta ne­ki:

– Fi­am! Lá­tod, na­gyon meg­öre­ged­tem, ha­ma­ro­san meg fo­gok hal­ni. Fogd hát az íja­dat, menj ki a me­ző­re, és lőj ne­kem egy va­dat! Az­tán ké­szíts be­lő­le fi­nom ételt úgy, ahogy én sze­re­tem. Hadd egyem meg, és utá­na meg­ál­da­lak az apai ál­dás­sal az Úr előtt.

Izsák ugyan­is Ézsaut job­ban sze­ret­te, mint a ki­seb­bik fi­át, ezért ne­ki akar­ta ad­ni az apai ál­dást.

Re­be­ka, Izsák fe­le­sé­ge a sá­tor­nál hall­ga­tó­zott, és nem tet­szett ne­ki, hogy fér­je Ézsaut akar­ja meg­ál­da­ni. Ne­ki ugyan­is Já­kób volt a ked­ven­ce. Tud­ta, hogy eb­ben az ál­dás­ban min­den jót idő­sebb fia fog kap­ni, ezért így szólt Já­kób­hoz:

– Si­ess, hozz két kecs­ke­gi­dát a nyáj­ból! Le­vág­juk őket, és fi­nom ételt ké­szí­tek be­lő­lük, te pe­dig be­vi­szed atyád sát­rá­ba. Azt fog­ja gon­dol­ni, hogy a test­vé­red az, és te ka­pod majd az ál­dá­sát, nem pe­dig a bá­tyád.

– De Ézsau sző­rös, és ha meg­érint apám, ész­re fog­ja ven­ni a kü­lönb­sé­get! Ak­kor majd nem ál­dást ka­pok tő­le, ha­nem át­kot…

– Ha ez így len­ne, en­gem sújt­son az átok. Te csak tedd, amit mond­tam ne­ked!

Já­kób úgy is tett, ahogy any­ja mond­ta ne­ki. Ami­kor el­ké­szült az étel, Re­be­ka rá­ad­ta Ézsau leg­szebb ru­há­ját, ke­zé­re és nya­ká­ra pe­dig rá­erő­sí­tet­te a kecs­ke­gi­dák bő­rét, majd be­küld­te őt Izsák sát­rá­ba.

– Apám! – mond­ta, ami­kor be­lé­pett.

– Ki vagy te, fi­am? – kér­dez­te Izsák.

– Én va­gyok Ézsau, a te el­ső­szü­lött fi­ad. Úgy tet­tem, ahogy mond­tad, kelj hát fel, egyél, és utá­na áldj meg en­gem!

– Hogy lőt­tél ilyen ha­mar va­dat, hogy már itt is vagy a kész étel­lel?

– Az Úr elém küld­te.

– Gye­re kö­ze­lebb, hadd ta­po­gas­sa­lak meg, hogy tény­leg te vagy-e Ézsau.

Hoz­zá­ér­ve és vé­gig­ta­po­gat­va a kar­ját, a kecs­ke­gi­da sző­ré­re azt hit­te, Ézsau sző­rös kar­ja az, hi­szen nem lá­tott sem­mit sem.

– A hang Já­kó­bé, de a kéz Ézsa­ué. Add ide, hadd egyek az étel­ből!

Ami­kor evett és ivott, ak­kor azt mond­ta:

– Gye­re ide, és csó­kolj meg!

Ahogy Já­kób hoz­zá­ha­jolt, érez­te Ézsau ru­há­já­ról a me­ző il­la­tát, így azt gon­dol­ta, hogy tény­leg az idő­seb­bik fia az. Ezért meg­ál­dot­ta őt az apai ál­dás­sal.

Ép­pen hogy ki­lé­pett a fiú a sá­tor­ból, ami­kor meg­jött Ézsau is az el­ké­szí­tett étel­lel.

– Itt van, apám, a pe­cse­nye, ahogy kér­ted! Utá­na pe­dig áldj meg en­gem!

Izsák na­gyon meg­ren­dült, ami­kor ezt hal­lot­ta.

– Ki vagy te? Te vagy Ézsau? Ki volt itt ak­kor az előbb, akit meg­ál­dot­tam, és ál­dott is lesz?

Ézsau rög­tön tud­ta, hogy ez csak az öccse le­he­tett! Sír­va kér­te az ap­ját, hogy őt is áld­ja meg, de ő már min­den jót Já­kób­nak kí­vánt.

A sá­tor­ból ki­jő­ve Ézsau bosszút for­ralt test­vé­re el­len, és meg­fo­gad­ta, hogy ap­juk ha­lá­la után meg­öli őt. Ezért Re­be­ka si­et­ve el­küld­te Já­kó­bot az ő szü­lő­föld­jé­re, hogy ott ta­lál­jon fe­le­sé­get ma­gá­nak.