Keresztutak

A bu­da­hegy­vi­dé­ki evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet im­már hu­sza­dik éve büsz­kél­ked­het né­met­or­szá­gi test­vér­kap­cso­lat­tal. Tu­laj­don­kép­pen mond­hat­nánk azt is, nem olyan nagy büsz­ke­ség ez, hi­szen sok gyü­le­ke­zet­nek van­nak ma már test­vér­kö­zös­sé­gei Né­met­or­szág­ban vagy Finn­or­szág­ban, eset­leg má­sutt is. Még­is büsz­ke­ség­gel tölt el, ha gyü­le­ke­ze­tünk ál­lan­dó al­kal­mai, prog­ram­jai kö­zül er­re a kap­cso­lat­ra gon­do­lok, mert élő, vi­dám és sze­re­tet­tel­jes min­den ta­lál­ko­zás.

Ilyen volt szep­tem­ber el­ső hét­vé­gé­je is, me­lyet gyü­le­ke­ze­tünk egy ré­szé­vel Sch­ro­ben­ha­us­en­ben töl­töt­tünk. Rend­ha­gyó tan­év­kez­dés volt ez, hi­szen míg az itt­hon ma­ra­dot­tak ha­gyo­má­nyos ke­re­tek kö­zött is­ten­tisz­te­let­tel in­dí­tot­ták a tan­évet, ad­dig mi kö­zel öt­ve­nen né­met ba­rá­ta­ink kö­ré­ben ­ün­ne­pel­tük ugyan­ezt a hét­vé­gét, a húsz éve kez­dő­dött test­vér­kap­cso­lat­ra és a het­ven­öt éve épült temp­lo­muk­ra, a Ch­ris­tus­kirché­re te­kint­ve.

Utunk so­rán né­há­nyan meg­kér­dez­ték tő­lem, hány éves is vol­tam én húsz év­vel ez­előtt…

Nos, igen, nyil­ván­va­ló­an a ba­bá­im­mal ját­szot­tam ab­ban az idő­ben, ami­kor 1989-ben lét­re­jött az el­ső ta­lál­ko­zás a két gyü­le­ke­zet kö­zött. Ép­pen ezért nem vál­lal­ko­zom ar­ra, hogy rész­le­te­sen be­szá­mol­jak a kez­de­tek­ről, az el­ső évek je­len­tős ese­mé­nye­i­ről, még ak­kor sem, ha pa­pí­ron is­me­rem már mind­ezt, azon­ban sa­ját él­mé­nyek­kel, em­lé­kek­kel nem tu­dom gaz­da­gí­ta­ni a be­szá­mo­lót.

Ez év ta­va­szán ér­ke­zett a ked­ves meg­hí­vás, hogy sze­re­tet­tel vár­nak min­den test­vért, akik húsz év­vel ez­előtt az el­ső uta­zás részt­ve­vői vol­tak, és vár­ják gyü­le­ke­ze­tünk ének­ka­rát, a fi­a­ta­lo­kat, aki­ket ter­mé­sze­te­sen szol­gá­lat­ra kér­nek. Így az­tán a tí­zes éve­ik­ben já­ró fi­a­ta­lok­tól kezd­ve a nyolc­va­nas éve­ik­ben já­ró test­vé­re­in­kig min­den kor­osz­tály je­len volt; ez – ér­zé­se­im sze­rint – na­gyon sok­ban gaz­da­gí­tot­ta ott­lé­tünk szép órá­it. Mert vol­tak ré­gi­ek, so­kad­szor uta­zók – olyan jó volt lát­ni a húsz év után sem szű­nő lel­ke­se­dést! –, és vol­tak egé­szen újak, ér­dek­lő­dők, akik a „Jö­vő­re ta­lál­ko­zunk!” sza­vak­kal bú­csúz­tak, és él­mé­nyek­kel gaz­da­gon tér­tek ha­za.

A szom­ba­ti nap a hu­sza­dik év­for­du­ló je­gyé­ben telt. Két­nyel­vű, csa­lá­di­as han­gu­la­tú is­ten­tisz­te­let­tel kezd­tük meg az em­lé­ke­zést, a kö­zös ün­nep­lést. A 2009. év igé­jé­re fi­gyel­ve ad­tunk há­lát mind­azért, ami em­ber­nek le­he­tet­len, de Is­ten­nél és Is­ten­nel még­is le­het­sé­ges. Dél­után – két gaz­dag, bő­sé­ges sze­re­tet­ven­dég­ség kö­zött – kö­szön­té­sek, em­lé­ke­ző sza­vak hang­zot­tak el mind­két rész­ről.

A Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház ne­vé­ben D. Sze­bik Im­re nyu­gal­ma­zott püs­pök mon­dott ba­rá­ti kö­szön­tő sza­va­kat, gyü­le­ke­ze­tünk ré­szé­ről pe­dig Kézdy Pál fel­ügye­lő em­lé­ke­zett a kez­de­tek­re, és adott han­got a jö­vő fe­lé te­kin­tő re­mény­sé­gé­nek.

Es­te új­ra a temp­lom­ban gyü­le­kez­tünk, meg­hall­gat­tuk a ne­u­bur­gi Le­ucht­fe­u­er kó­rust és gyü­le­ke­ze­tünk if­jú­sá­gi kó­ru­sát, me­lyet Hi­kisch Zol­tán ve­zé­nyelt. A mint­egy más­fél órás prog­ram meg­ha­tó­an szép és mél­tó le­zá­rá­sa volt a nap­nak.

A hű­vös, sze­les szom­bat után va­sár­nap ra­gyo­gó nap­sü­tés­re éb­red­tünk. A vá­ros­ka fő­te­rén tűz­ol­tó­ze­ne­kar fo­gad­ta dr. Jo­han­nes Fried­rich ba­jor tar­to­má­nyi püs­pö­köt, majd együtt vo­nul­tunk át a Krisz­tus-temp­lom­ba, hogy há­la­adó is­ten­tisz­te­le­ten ün­ne­pel­jük het­ven­öt éves fenn­ál­lá­sát.

A száz fé­rő­he­lyes temp­lom csak a részt­ve­vők egy­har­ma­dát tud­ta be­fo­gad­ni, a kint re­ked­tek sá­tor­ban, ve­tí­tő­vász­non kö­vet­het­ték az ese­mé­nye­ket. Ebéd után be­szél­ge­tés­re, ré­gi ba­rát­sá­gok ápo­lá­sá­ra és újak kö­té­sé­re nyílt le­he­tő­ség, me­lyet mind­annyi­an jól ki­hasz­nál­tunk a ve­rő­fé­nyes, ko­ra őszi dél­utá­non. Az ün­nep­ség­so­ro­za­tot a mün­che­ni kan­tá­ta­kó­rus mű­so­ra zár­ta, majd mind­nyá­jan ha­za­tér­tünk ven­dég­lá­tó­ink ott­ho­ná­ba.

Reg­gel­re a kö­szö­net­mon­dás és a bú­csú sza­vai ma­rad­tak. Mind­nyá­junk­ban ott van a re­mény­ség, hogy lesz­nek min­dig ré­gi­ek, akik em­lé­kez­nek, és lesz­nek min­dig újak, akik to­vább­vi­szik és ápol­ják a test­vér­kap­cso­la­tot.

Kecz­kó Szil­via