evél&levél
Meg tudok bocsátani magamnak?
Az utóbbi időben is – de már régóta – hallom, olvasom, hogy Isten megbocsát, de nekem is meg kell bocsátanom magamnak.
Ilyen gondolatot sehol sem találok a Bibliában. Ilyet nem mondott Jézus, sem az apostolok, de Luther sem. Mert miről is van szó? Arról, hogy nem elég az Isten bocsánata.
Jézus ma ezt mondja, amit más vonatkozásban annak idején mondott: „Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát.” (Mt 22,29) Ha Pál apostol ma élne, ezt kérdezné: „Nem olvastad, amit akkor a galatáknak írtam? »…egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. Viszont ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen!«” (Gal 1,7–8)
Luther pedig, ha ma élne, a maga érdes és mellbevágó stílusában valahogy így beszélne: „Hát mit képzelsz te magadról? Beülsz szépen Isten mellé a fényes trónusba, és ott addig fészkelődsz, míg a végén egyedül maradsz, és azt hiszed, hogy te vagy az Isten? Persze, ha nem nyomnak és égetnek a bűneid, akkor minek neked egyáltalán Isten bocsánata és Jézus áldozata? Akkor az istentiszteleten elhangzó bűnbánó imádság és a te vallomásod üres liturgia.”
Az eddigiekhez jó illusztráció az Evangélikus Élet szeptember 13-i számában olvasható, Mai történet című írás. Ötletes és megnyerő, ahogyan a képzeletbeli modemen valaki a Szeretetet keresi. A program lépésről lépésre vezeti – kattintás ide, kattintás oda –, közben az illető rákattint arra, hogy Megbocsátok magamnak. A végén a Szeretet telepítve van.
Nem tudni, hogy itt kinek a szeretetéről van szó, mert a mennyei Atya és Jézus nincs sehol a programban. Csak az ezt követő imádságban bukkan föl váratlanul ez a két név.
Hogyan is vallott annak idején Luther az Istentől nyert bocsánatról? „Születésemmel hozott gonoszságom és gyöngeségem miatt mindeddig lehetetlen volt számomra, hogy eleget tegyek Isten kívánalmainak. Ha nem volna szabad hinnem, hogy Isten ezt a naponta megsiratott hiányomat Krisztusért megbocsátja, végem lenne. De ezt elhagyom. Júdásként fára akasszam magam? Inkább ráakaszkodom Krisztus nyakára vagy lábára, mint a bűnös nő. Annál még rosszabb is vagyok, erősen Uramba kapaszkodom. Akkor ő így szól az Atyához: ennek a koloncnak is át kell mennie. Igaz, hogy semmit sem tartott meg, és minden parancsolatodat áthágta, de Atyám, ő rajtam csüng. Mi legyen hát? Én érte is meghaltam. Engedd őt átcsúszni! Ez az én hitem.” (Aufwind 2003/1–3.)
Igen, ez a tiszta evangélium. Vagy megragadom hittel a drága véren szerzett bocsánatot, vagy kiegészítem azt. De akkor a hitem fabatkát sem ér.
Elég a kegyelem!
Marschalkó Gyula (Budapest)