evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Az utób­bi idő­ben is – de már rég­óta – hal­lom, ol­va­som, hogy Is­ten meg­bo­csát, de ne­kem is meg kell bo­csá­ta­nom ma­gam­nak.

Ilyen gon­do­la­tot se­hol sem ta­lá­lok a Bib­li­á­ban. Ilyet nem mon­dott Jé­zus, sem az apos­to­lok, de Lu­ther sem. Mert mi­ről is van szó? Ar­ról, hogy nem elég az Is­ten bo­csá­na­ta.

Jé­zus ma ezt mond­ja, amit más vo­nat­ko­zás­ban an­nak ide­jén mon­dott: „Té­ve­lyeg­tek, mi­vel nem is­me­ri­tek sem az Írá­so­kat, sem az Is­ten ha­tal­mát.” (Mt 22,29) Ha Pál apos­tol ma él­ne, ezt kér­dez­né: „Nem ol­vas­tad, amit ak­kor a gala­ták­nak ír­tam? »…egye­sek meg­za­var­tak ti­te­ket, és el akar­ják fer­dí­te­ni a Krisz­tus evan­gé­li­u­mát. Vi­szont ha még mi ma­gunk vagy egy menny­ből va­ló an­gyal hir­det­ne is nek­tek evan­gé­li­u­mot azon­kí­vül, amit mi hir­de­tünk, át­ko­zott le­gyen!«” (Gal 1,7–8)

Lu­ther pe­dig, ha ma él­ne, a ma­ga ér­des és mell­be­vá­gó stí­lu­sá­ban va­la­hogy így be­szél­ne: „Hát mit kép­zelsz te ma­gad­ról? Be­ülsz szé­pen Is­ten mel­lé a fé­nyes tró­nus­ba, és ott ad­dig fész­ke­lődsz, míg a vé­gén egye­dül ma­radsz, és azt hi­szed, hogy te vagy az Is­ten? Per­sze, ha nem nyom­nak és éget­nek a bű­ne­id, ak­kor mi­nek ne­ked egy­ál­ta­lán Is­ten bo­csá­na­ta és Jé­zus ál­do­za­ta? Ak­kor az is­ten­tisz­te­le­ten el­hang­zó bűn­bá­nó imád­ság és a te val­lo­má­sod üres li­tur­gia.”

Az ed­di­gi­ek­hez jó il­luszt­rá­ció az Evan­gé­li­kus Élet szep­tem­ber 13-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó, Mai tör­té­net cí­mű írás. Öt­le­tes és meg­nye­rő, aho­gyan a kép­ze­let­be­li mo­de­men va­la­ki a Sze­re­te­tet ke­re­si. A prog­ram lé­pés­ről lé­pés­re ve­ze­ti – kat­tin­tás ide, kat­tin­tás oda –, köz­ben az il­le­tő rá­kat­tint ar­ra, hogy Meg­bo­csá­tok ma­gam­nak. A vé­gén a Sze­re­tet te­le­pít­ve van.

Nem tud­ni, hogy itt ki­nek a sze­re­te­té­ről van szó, mert a mennyei Atya és Jé­zus nincs se­hol a prog­ram­ban. Csak az ezt kö­ve­tő imád­ság­ban buk­kan föl vá­rat­la­nul ez a két név.

Ho­gyan is val­lott an­nak ide­jén Lu­ther az Is­ten­től nyert bo­csá­nat­ról? „Szü­le­té­sem­mel ho­zott go­nosz­sá­gom és gyön­ge­sé­gem mi­att mind­ed­dig le­he­tet­len volt szá­mom­ra, hogy ele­get te­gyek Is­ten kí­vá­nal­ma­i­nak. Ha nem vol­na sza­bad hin­nem, hogy Is­ten ezt a na­pon­ta meg­si­ra­tott hi­á­nyo­mat Krisz­tu­sért meg­bo­csát­ja, vé­gem len­ne. De ezt el­ha­gyom. Jú­dás­ként fá­ra akasszam ma­gam? In­kább rá­akasz­ko­dom Krisz­tus nya­ká­ra vagy lá­bá­ra, mint a bű­nös nő. An­nál még rosszabb is va­gyok, erő­sen Uram­ba ka­pasz­ko­dom. Ak­kor ő így szól az Atyá­hoz: en­nek a ko­lonc­nak is át kell men­nie. Igaz, hogy sem­mit sem tar­tott meg, és min­den pa­ran­cso­la­to­dat át­hág­ta, de Atyám, ő raj­tam csüng. Mi le­gyen hát? Én ér­te is meg­hal­tam. En­gedd őt át­csúsz­ni! Ez az én hi­tem.” (Auf­wind 2003/1–3.)

Igen, ez a tisz­ta evan­gé­li­um. Vagy meg­ra­ga­dom hit­tel a drá­ga vé­ren szer­zett bo­csá­na­tot, vagy ki­egé­szí­tem azt. De ak­kor a hi­tem fa­bat­kát sem ér.

Elég a ke­gye­lem!

Marschal­kó Gyu­la (Budapest)

::Nyomtatható változat::