A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 17. VA­SÁR­NAP – ÉZS 2,1–5

Az asszony ki­lé­pett a sű­rű cser­jés­ből a tó­part­ra. A fá­kat néz­te, ahogy le­ve­le­i­ket hul­lat­ták a víz­be. Mint­ha meg­annyi ap­ró csó­na­kot bo­csá­tot­tak vol­na út­juk­ra.

– Őszü­lök – gon­dol­ta az asszony, pe­dig nem is lát­ta tü­kör­ké­pét a víz­ben. Ré­gen mennyi­vel szebb volt min­den. Ér­de­kes, hogy fi­a­tal­sá­gá­ból in­kább a nya­rak­ra em­lé­ke­zett és a ta­va­szok­ra. Igen, azok a ta­va­szok!

– Már a ta­vasz sem tud fel­éb­resz­te­ni. Meg­öre­ged­tem. Én is ősz va­gyok.

Va­la­mi mély szo­mo­rú­ság jár­ta át, tud­ta, hogy ez egész nap el­kí­sé­ri majd. Le­het, hogy sen­ki más nem ve­szi ész­re, olyan lesz, mint más­kor. De már ké­szü­lő­dött. Tud­ta, ha­ma­ro­san min­den be­fe­je­ző­dik. Sze­ret­jük a va­ló­sá­got. Sze­ret­jük meg­ra­gad­ni a kö­rü­löt­tünk le­vő ese­mé­nye­ket, tár­gya­kat, em­be­re­ket. Eb­ben nagy el­len­sé­günk az idő. Mi­re ki­mon­dom, né­ven ne­ve­zem, sem­mi­vé fosz­lik. Ta­lán nincs is va­ló­ság? Én ma­gam is szer­te­fosz­lom. Van ér­tel­me bár­mit is meg­fo­gal­maz­nom az igaz­ság­ból, ha az igaz­sá­gom ve­lem együtt sem­mi­vé lesz? Az asszony ki­lé­pett a sű­rű cser­jés­ből a tó­part­ra. A fá­kat néz­te, ahogy le­ve­le­i­ket hul­lat­ták a víz­be. Mint­ha meg­annyi ap­ró csó­na­kot bo­csá­tot­tak vol­na út­juk­ra.

– Vég­re el­ké­szült – gon­dol­ta az asszony. A tó­part túl­só ol­da­lán ott állt a ház. Az ő há­za. Az ő ott­ho­na. Mennyi fá­rad­ság, mennyi mun­ka! Hány­szor gon­dol­ta, hogy so­ha nem fog­ja meg­ér­ni a vé­gét. De most vég­re állt a ház. Már be­lül is kész van. Ez in­nen a tó­part­ról nem lát­szott.

– Le­győz­te­lek – mond­ta ki hir­te­len han­go­san. Va­ló­ban, a tó, az it­te­ni, ki­csit la­za ta­laj sok fej­tö­rést oko­zott az épí­té­szek­nek. Volt, aki azt mond­ta, ide nem is le­het épí­te­ni. A ház vi­szont most állt, és a tó, a nagy el­len­ség a kert dí­szé­vé lett, le­győ­ze­tett. Sze­ret­jük a va­ló­sá­got. Ahogy fej­lőd­nek kö­rü­löt­tünk az ese­mé­nyek, ma­ga a fo­lya­mat öröm­mel tölt el min­ket. Ta­lán ez a meg­ol­dás. Nem kö­rül­ír­ni kell, nem meg­fo­gal­maz­ni, nem de­fi­ni­ál­ni, ha­nem él­ni ben­ne. Hagy­ni, hogy fej­lőd­jön, épül­jön, el­ké­szül­jön. A fo­lya­ma­tok fej­lő­dé­sei el­fe­led­te­tik ve­lünk mu­lan­dó­sá­gun­kat. Em­ber­nek érez­het­jük ma­gun­kat. Vég­re azok va­gyunk, aki­nek len­nünk kell. Az asszony ki­lé­pett a sű­rű cser­jés­ből a tó­part­ra. A fá­kat néz­te, ahogy le­ve­le­i­ket hul­lat­ták a víz­be. Mint­ha meg­annyi ap­ró csó­na­kot bo­csá­tot­tak vol­na út­juk­ra.

– El­ve­szí­tem ezt a he­lyet – re­me­gett át raj­ta a gon­do­lat hir­te­len. Ha hal­lot­ta vol­na va­la­ki, azt mond­ta vol­na, os­to­ba­ság. Bol­dog csa­lád­ként él­tek a nagy ház­ban, min­den­ki sze­ret­te őket. Bé­ke, jó­lét, vi­dám­ság. Az asszony­ra azon­ban el­len­áll­ha­tat­la­nul te­le­pe­dett rá a ve­szély ér­ze­te. Se fá­radt­nak, se be­teg­nek nem érez­te ma­gát. Igaz, a kor el­szállt fe­let­te, de ez ter­mé­sze­tes, kü­lön­ben is van még né­hány jó éve. Nem en­nek az ár­nyai von­ták szo­mo­rú­ság­ba. Gon­do­lat­ban vé­gig­jár­ta éle­te ze­gét-zu­gát.

– Sem­mi baj sincs – állt fel, pró­bált meg­nyu­god­ni, de hi­á­ba. A tó hul­lá­mo­kat ve­tett, mint­ha ki­ne­vet­te vol­na, ahogy a fö­ve­nyes par­tot kós­tol­gat­ta. Sze­ret­jük a va­ló­sá­got. Oly­kor ránk ne­he­ze­dik, hogy a vé­gén min­den el­pusz­tul. De lé­te­zik a most. És ez a most az, ami­ben cse­le­ked­nem kell, le­het. Most adód­nak fel­ada­ta­im, le­he­tő­sé­ge­im. Most ta­lál­ko­zom em­be­rek­kel és hely­ze­tek­kel. Ezt a mos­tot ké­rik egy na­pon szá­mon raj­tam. A hegy­má­szó­nak sem sza­bad le­fe­lé néz­nie. A fel­fe­lé né­ző is el­szé­dül. Ar­ra kell kon­cent­rál­nunk, ami köz­vet­le­nül előt­tünk van. Kis lé­pé­sek­kel elő­re, egy­szer­re csak egyet. A jö­vő nem a mi dol­gunk.

Az asszony ki­lé­pett a sű­rű cser­jés­ből a tó­part­ra. A fá­kat néz­te, ahogy le­ve­le­i­ket hul­lat­ták a víz­be. Mint­ha meg­annyi ap­ró csó­na­kot bo­csá­tot­tak vol­na út­juk­ra.

– De szép – mond­ta ki, ma­ga is meg­le­pőd­ve a han­gos szón. Nem ma­radt sem­mi­je. Min­den­kit el­ve­szí­tett, akit sze­re­tett, a ház má­so­ké lesz, ő is cso­ma­gol, men­nie kell. Össze­tört volt és fá­radt. Már nem ér­zett erőt ma­gá­ban sem­mi­fé­le új­ra­kez­dés­hez. In­kább vá­ra­ko­zott. Sze­ret­te vol­na, ha itt ér vé­get, de még ez sem ada­tott meg ne­ki.

– De szép – mond­ta új­ra, mint­ha ka­pasz­kod­ni sze­re­tett vol­na a mon­dat­ba. És ak­kor ott meg­ér­tet­te, hogy van ér­tel­me minden­nek. Ő ma­ga is mint ap­ró csó­nak há­nyó­dott, de most kész volt meg­ra­gad­ni az eve­ző­ket. Nem tud­ta, mer­re ve­zet az út­ja, de érez­te, hogy van út, amely az övé.

Sze­ret­jük a va­ló­sá­got. Ézsa­i­ás pe­dig a leg­iga­zibb va­ló­sá­got tár­ja fel. Az asszí­rok már fegy­ve­re­i­ket tisz­to­gat­ják, had­ba áll­nak, ké­szü­lőd­nek el­le­nünk. Is­ten né­pé­nek fel­épí­tett ál­la­ma ha­ma­ro­san por­ba hull. Az em­be­rek­re szen­ve­dés és fé­le­lem vár. Nincs jö­vő, a múlt kín­zó em­lék ma­rad csu­pán. Is­ten bün­te­té­se ki­tel­je­se­dik. Nincs mit ten­ni. A va­ló­ság ret­te­ne­tes. Az idő, az Is­ten­től el­sza­kadt­ság fel­emészt min­dent.

Csak­hogy a va­ló­ság nem ez. A va­ló­ság a kö­nyö­rü­lő Is­ten. Ő fö­löt­te áll az em­ber múlt­já­nak, je­le­né­nek és jö­vő­jé­nek. Fö­löt­te áll sa­ját ha­rag­já­nak is. Ha min­dent el­ve­szí­tünk is, ha min­den lát­ha­tó el­le­ne szól is, ha min­den em­be­ri csi­nál­mány por­ba dől is, fel­ra­gyog a va­ló­di va­ló­ság. És a fegy­ve­rek­ből ka­pa ké­szül, ő meg­ta­nít ös­vé­nye­in jár­nunk, ki­ma­gas­lik múlt, je­len, jö­vő kér­dé­sei kö­zül az ő há­za, az ő or­szá­ga, az ő va­ló­sá­ga. Mi pe­dig a mu­lan­dó je­len­ben az ő jö­vő­jé­nek, az ő va­ló­sá­gá­nak, az ő or­szá­gá­nak em­be­re­i­vé le­szünk, tud­va, mi a te­en­dőnk, tud­va, ho­vá tar­to­zunk.

Ret­tent­het­nek az asszír csa­pa­tok, az öreg­ség, a be­teg­ség, a ma­gány és a ha­lál. Meg­gyö­tör­het si­ker­te­len­ség, sze­gény­ség, gyász. Ránk bo­rul­hat­nak múlt, je­len és jö­vő ár­nyai, ne­künk fel­ra­gyog a Krisz­tus va­ló­di va­ló­ság­ként, min­ket meg­men­tő va­ló­ság­ként. Pe­dig ősz volt. A fák le­ve­le­i­ket hul­lat­ták a víz­be. Mint­ha meg­annyi ap­ró csó­na­kot bo­csá­tot­tak vol­na út­juk­ra.

Ko­czor Ta­más