Cantate

Za­rán­dok­ének

Az is­ten­tisz­te­let így kez­dő­dött: „Az Atya, Fiú, Szent­lé­lek ne­vé­ben!” Et­től ke­resz­tény: nem a ma­gunk, még csak nem is a kö­zös­ség ne­vé­ben ün­nep­lünk, s a lel­kész sem csu­pán a ma­ga ne­vé­ben be­szél, hanem a Szent­há­rom­ság egy Is­ten ne­vé­ben. A zsol­tá­ros sza­vá­val együtt vall­juk: „A mi se­gít­sé­günk az Úr ne­vé­ben van, aki az eget és a föl­det al­kot­ta.” (Zsolt 124,8) „Amit pe­dig szól­tok vagy cse­le­kesz­tek, mind az Úr Jé­zus ne­vé­ben te­gyé­tek” – biz­tat Pál apos­tol (Kol 3,17). Az is­ten­tisz­te­let így is ér vé­get. Ál­dást kap­tunk, s az Úr ne­vé­ben in­du­lunk. Nagy­sze­rű zá­ró­ének ez, amely hi­dat ver az is­ten­tisz­te­let ün­ne­pi órá­ja és a hét­köz­na­pok kö­zé.

A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv kü­lö­nös gyöngy­sze­me Az Úr ne­vé­ben in­du­lunk kez­de­tű ének (GyLK 824). Is­mét egy olyan le­he­tő­ség­ről van szó, ami­kor a gyü­le­ke­zet az 1982 óta hasz­nált éne­kes­könyv dal­la­má­ra éne­kel­he­ti az „új” szö­ve­get. Bár Ma­gyar­or­szá­gon nem tel­je­sen el­ter­jedt ez a me­ló­dia, de Lu­ther Tíz­pa­ran­cso­lat­ról szó­ló ká­tééne­ke egy­sze­rű dal­lam, könnyen ta­nul­ha­tó, éne­kel­he­tő. (Ez a szent tíz­pa­ran­cso­lat – EÉ 433. A fur­csa „el­lent­mon­dás”, hogy a dal­lam ere­de­ti­leg za­rán­dok­ének volt, Lu­ther csak „köl­csön­vet­te”.)

A leg­ko­ráb­bi fel­jegy­zé­sek, ame­lyek em­lí­tik az éne­ket, 1422-ből va­lók. Azon­ban en­nél ré­geb­bi anyag­ról van szó. Ere­de­ti­leg nem zá­ró­ének­nek ké­szült. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, az út­nak in­du­lók éne­kel­ték: már a 12. szá­zad­tól hang­zott az ének ősi for­má­ja a za­rán­do­kok aj­kán. S ez ma szá­munk­ra azt je­len­ti, hogy nem­csak a temp­lom­ból va­ló ha­za­in­du­lás­kor éne­kel­het­jük, ha­nem min­dig, ami­kor út­ra ke­lünk, ami­kor út­köz­ben egy-egy új sza­kaszt kez­dünk.

Ahogy az új­szö­vet­sé­gi Zsi­dók­hoz írt le­vél Is­ten ván­dor­ló né­pé­nek vi­gasz­ta­lá­sa, úgy vál­hat szá­munk­ra is erő­for­rás­sá ez az ének. Ván­do­rok va­gyunk, Is­ten ván­do­rai: böl­cső­től ko­por­só­ig, a te­rem­tés­ből az új te­rem­tés­be, a föl­di szü­le­tés­től az örök éle­tig. Mi­vel azon­ban mi már em­mau­si ta­nít­vá­nyok mód­já­ra jár­hat­juk az utat (mel­lé­jük sze­gő­dött Jé­zus…), bát­ran vall­hat­juk gon­do­lat­ban, imád­ság­ban és ének­ben: az Úr ne­vé­ben in­du­lunk, ve­le já­runk („Te vagy kí­sé­rőnk” – 2. vsz.), és re­mény­sé­günk sze­rint hoz­zá ér­ke­zünk.

Ni­ko­laus Her­man for­mál­ta meg az éne­ket a re­for­má­ció ko­rá­ban (1560 kö­rül), s ez a ver­zió örök­lő­dött az evan­gé­li­kus egy­ház­ban év­szá­za­do­kon át. A né­met éne­kes­könyv­ben ma is meg­ta­lál­ha­tó (EG 498).

A négy vers­szak ki­bont­ja szá­munk­ra a be­je­len­tés­ként, imád­ság­ként, jel­szó­ként hang­zó mon­da­tot: mit is je­lent, hogy az Úr ne­vé­ben in­du­lunk. Ér­de­mes las­san, me­di­tál­va, imád­koz­va vé­gig­ol­vas­ni a szö­ve­get. Min­de­nek­előtt tu­da­to­sí­ta­ni, hogy Is­ten ve­ze­ti né­pét. Ahogy egy­kor a ki­vá­lasz­tott né­pet a pusz­tai ván­dor­lás ide­jén, ahogy egy­há­zát a tör­té­ne­lem két­ezer éves ván­dor­út­ján ve­zet­te az Is­ten, úgy ve­ze­ti mind­azo­kat, akik az ő út­ján jár­nak. A tö­me­ges el­ma­gá­nyo­so­dás ide­jén pe­dig kü­lön is fon­tos tud­ni, hogy ő kí­sér, óv, véd (2. vsz.), biz­ton­ság­ér­ze­tet ad, út­el­ága­zás­nál irá­nyít (3. vsz.). S aki ma­ga az út, el­ve­zet a cé­lig: a ki­tel­je­se­dő, örök élet­be, hisz oda tart a za­rán­dok­út.

A szö­veg (ky­rie)le­is-ének, hi­szen min­den vers így zá­rul: „Szánj meg, Urunk!” Ere­de­ti­ben: Ky­rie ele­ison! – Uram, ir­gal­mazz! Ez az egyet­len he­lyes po­zí­ció. Ő a nagy, aki­re hó­do­lat­tal fel­né­zek, aki­től ir­gal­mat ké­rek és vá­rok, aki az én Uram. Bár­csak nem csu­pán a vers­sza­kok, ha­nem gon­do­la­ta­ink és élet­fo­lya­ma­ta­ink egy-egy sza­ka­szá­nak vé­gén is min­dig ez a ki­ál­tás vagy csen­des imád­ság hang­za­na: Uram, ir­gal­mazz!

Az evan­gé­li­kus egy­ház „flot­tás te­le­fon­szá­mai” 824-gyel kez­dő­dnek. Tíz­ezer evan­gé­li­kus hív­hat­ja egy­mást in­gye­ne­sen ilyen mo­bil­szám­mal. Is­ten­hez és egy­más­hoz ve­ze­tő utun­kon pe­dig han­goz­hat a 824-es ének: Az Úr ne­vé­ben in­du­lunk. Le­gyen ez a flot­ta in­du­ló­ja. Út­ra s az üd­vös­ség­re in­du­ló ének.

Ha­fen­scher Ká­roly