Cantate
Zarándokének
Az Úr nevében indulunk
Az istentisztelet így kezdődött: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” Ettől keresztény: nem a magunk, még csak nem is a közösség nevében ünneplünk, s a lelkész sem csupán a maga nevében beszél, hanem a Szentháromság egy Isten nevében. A zsoltáros szavával együtt valljuk: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 124,8) „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek” – biztat Pál apostol (Kol 3,17). Az istentisztelet így is ér véget. Áldást kaptunk, s az Úr nevében indulunk. Nagyszerű záróének ez, amely hidat ver az istentisztelet ünnepi órája és a hétköznapok közé.
A Gyülekezeti liturgikus könyv különös gyöngyszeme Az Úr nevében indulunk kezdetű ének (GyLK 824). Ismét egy olyan lehetőségről van szó, amikor a gyülekezet az 1982 óta használt énekeskönyv dallamára énekelheti az „új” szöveget. Bár Magyarországon nem teljesen elterjedt ez a melódia, de Luther Tízparancsolatról szóló kátééneke egyszerű dallam, könnyen tanulható, énekelhető. (Ez a szent tízparancsolat – EÉ 433. A furcsa „ellentmondás”, hogy a dallam eredetileg zarándokének volt, Luther csak „kölcsönvette”.)
A legkorábbi feljegyzések, amelyek említik az éneket, 1422-ből valók. Azonban ennél régebbi anyagról van szó. Eredetileg nem záróéneknek készült. Éppen ellenkezőleg, az útnak indulók énekelték: már a 12. századtól hangzott az ének ősi formája a zarándokok ajkán. S ez ma számunkra azt jelenti, hogy nemcsak a templomból való hazainduláskor énekelhetjük, hanem mindig, amikor útra kelünk, amikor útközben egy-egy új szakaszt kezdünk.
Ahogy az újszövetségi Zsidókhoz írt levél Isten vándorló népének vigasztalása, úgy válhat számunkra is erőforrássá ez az ének. Vándorok vagyunk, Isten vándorai: bölcsőtől koporsóig, a teremtésből az új teremtésbe, a földi születéstől az örök életig. Mivel azonban mi már emmausi tanítványok módjára járhatjuk az utat (melléjük szegődött Jézus…), bátran vallhatjuk gondolatban, imádságban és énekben: az Úr nevében indulunk, vele járunk („Te vagy kísérőnk” – 2. vsz.), és reménységünk szerint hozzá érkezünk.
Nikolaus Herman formálta meg az éneket a reformáció korában (1560 körül), s ez a verzió öröklődött az evangélikus egyházban évszázadokon át. A német énekeskönyvben ma is megtalálható (EG 498).
A négy versszak kibontja számunkra a bejelentésként, imádságként, jelszóként hangzó mondatot: mit is jelent, hogy az Úr nevében indulunk. Érdemes lassan, meditálva, imádkozva végigolvasni a szöveget. Mindenekelőtt tudatosítani, hogy Isten vezeti népét. Ahogy egykor a kiválasztott népet a pusztai vándorlás idején, ahogy egyházát a történelem kétezer éves vándorútján vezette az Isten, úgy vezeti mindazokat, akik az ő útján járnak. A tömeges elmagányosodás idején pedig külön is fontos tudni, hogy ő kísér, óv, véd (2. vsz.), biztonságérzetet ad, útelágazásnál irányít (3. vsz.). S aki maga az út, elvezet a célig: a kiteljesedő, örök életbe, hisz oda tart a zarándokút.
A szöveg (kyrie)leis-ének, hiszen minden vers így zárul: „Szánj meg, Urunk!” Eredetiben: Kyrie eleison! – Uram, irgalmazz! Ez az egyetlen helyes pozíció. Ő a nagy, akire hódolattal felnézek, akitől irgalmat kérek és várok, aki az én Uram. Bárcsak nem csupán a versszakok, hanem gondolataink és életfolyamataink egy-egy szakaszának végén is mindig ez a kiáltás vagy csendes imádság hangzana: Uram, irgalmazz!
Az evangélikus egyház „flottás telefonszámai” 824-gyel kezdődnek. Tízezer evangélikus hívhatja egymást ingyenesen ilyen mobilszámmal. Istenhez és egymáshoz vezető utunkon pedig hangozhat a 824-es ének: Az Úr nevében indulunk. Legyen ez a flotta indulója. Útra s az üdvösségre induló ének.
Hafenscher Károly