Szószóró

Már el­telt jó más­fél hó­nap az is­ko­lá­ból. Eb­ben a kez­de­ti idő­szak­ban újabb és újabb konf­lik­tu­sok ala­kul­hat­nak ki az új, de a ré­geb­bi osz­tá­lyok­ban is: egy­más kö­zöt­ti ha­tal­mi har­cok, ri­va­li­zá­lá­sok a ba­rát­sá­gok el­nye­ré­sé­ért, az egy­más­nak – vagy­is a cso­port­nak – va­ló meg­fe­le­lés kény­sze­re is fe­szít­het. Gon­dot okoz­hat az is, ha a ta­ná­rok ré­szé­ről az el­vá­rá­sok és fel­ada­tok egy­szer­re, mint­egy zu­ha­tag­ként sza­kad­nak rád, és úgy ér­zed, nem tudsz egy­szer­re min­den­ki­nek meg­fe­lel­ni…

Csak sem­mi pá­nik! Fő a nyu­ga­lom. Ve­gyél egy nagy le­ve­gőt, és ami­kor le­he­tő­sé­ged van rá, menj ki a ter­mé­szet­be. Te­kints fel az ég­re, a ha­tal­mas ég­re, és gon­dold el, mi­lyen óri­á­si vég­te­len­ség van fe­let­ted. Gon­dolj egy perc­re ar­ra, hogy ez mind a Te­rem­tő mű­ve, és ben­ne ne­ked is van he­lyed, élet­te­red, fel­ada­tod. Szin­te el­tör­pü­lünk ilyen­kor, s ve­lünk együtt a gond­ja­ink is…

Ez­után fo­gal­mazd meg ma­gad­nak, mi is a ne­héz­sé­ged. Su­tyo­rogd ki ma­gad­ból. Ha ma­gad­ba foj­tod az ér­zé­se­idet, a gon­do­la­ta­idat, az nem tesz jót. Ha van ked­ved, mondd el gon­do­dat a fel­hők, a fák, a hul­ló fa­le­ve­lek vagy épp a csil­la­gok je­len­lé­té­ben imád­ság­ként a Te­rem­tőd­nek. Meg­lá­tod, ami­kor a vé­gé­re ér­tél, már­is ki­csit meg­könnyeb­bül­tél… Le­het, hogy csak ar­ra van le­he­tő­sé­ged, hogy ki­te­kints az ab­la­kon – ez is se­gít­het, hogy tudj tá­vo­labb te­kin­te­ni az asz­ta­lod­tól, a szé­ked­től, ahol ku­po­rogsz.

Majd kezdj el azon gon­dol­kod­ni, ho­gyan is tud­nád meg­ol­da­ni a prob­lé­mát. Gon­dold vé­gig, mi­lyen se­gít­ség­re len­ne szük­sé­ged.

Mi­ért írom eze­ket a so­ro­kat? Azért, mert azt gon­do­lom, sok min­dent foj­tasz ma­gad­ba, amik csak gyűl­nek és gyűl­nek. Vé­gül már annyi­ra meg­te­lí­tődsz az is­ko­lai dol­gok­kal, hogy egy­szer­re csak be­zár­kó­zol. És itt meg­for­dul min­den. Mert: ezen a pon­ton meg­vál­to­zol. Nem a bol­dog­ság fe­lé ha­lad az élet­utad, ha­nem a csen­des meg­al­ku­vás fe­lé. Itt hi­szed el, hogy az éle­ted te­her­va­gon, amely­re csak rak­nak és rak­nak… És va­la­hol itt válsz iga­zá­ból bol­dog­ta­lan­ná.

Pon­to­san ez az, amit nem sze­ret­nék, hogy ve­led meg­tör­tén­jen. Ez az, ami­ért azt ír­tam: hagyj időt ma­gad­ra, a dol­ga­id át­gon­do­lá­sá­ra, és az­tán cse­le­kedj. Ne hagyd, hogy rád te­le­pül­je­nek a gon­dok, ha­nem mi­nél előbb akarj meg­ol­da­ni egy konf­lik­tust. Aki hisz, az min­dig meg­kap­ja a kel­lő se­gít­sé­get, út­mu­ta­tást, ha imád­ság­ban Is­ten­hez for­dul, és az ő se­gít­sé­gét kér­i. Ő nem hagy té­ged ma­gad­ra, ez egé­szen biz­tos.

Az osz­tály­ban előbb-utóbb min­den­ki­nek ki­ala­kul a he­lye, „sze­re­pe”. Le­gyél te olyan, aki mer küz­de­ni, aki nem hu­nyász­ko­dik meg, ha­nem ki­áll ma­gá­ért és a te­rem­tő Is­te­né­ért, aki őt bol­dog­ság­ra te­rem­tet­te.

Hidd el, lesz­nek olya­nok az osz­tály­ban, akik lát­ják raj­tad, hogy őszin­tén és be­csü­le­te­sen küz­desz, és nem ha­gyod ma­gad be­zúz­ni, meg­aláz­ni. És meg­ta­pasz­ta­lod: a csen­des kis imád­sá­god is meg­hall­ga­tás­ra ta­lált. Ez erő­sít­sen meg min­den to­váb­bi küz­del­med­ben.

Ba­log Esz­ter