Kultúrkörök

Em­lé­ke­im kö­zött ku­ta­tok. Ke­ve­set lát­tam Me­zei Má­ri­át szín­pa­don. A bú­csú­zó mű­vészt nagy sze­re­pek­ben, a ki­gyúlt ar­cú vers­mon­dót ked­ves köl­tő­i­vel. Fil­men an­nál töb­bet, be­ska­tu­lyáz­va a le­tűnt rossz vi­lág gróf­nő­jé­nek és az új élet bű­nös, ér­zé­ki asszo­nyá­nak szerepébe, aki bú­gat­ja mély, re­ked­tes hang­ját.

Pe­dig olyan volt ő is, mint tár­sai: szép, ér­de­kes, te­het­sé­ges. Sze­re­tet­re és nem szű­nő taps­ra vá­gya­ko­zó. Leg­főbb hi­va­tá­sa: a re­mény. Hi­te: a tisz­ta­ság és a já­ték. A szí­nész­nek örök fel­ada­ta, hogy ma­gam­ra esz­mél­tes­sen – a ka­tar­zis ere­jé­vel. A szí­né­szek a szép­sé­get hor­doz­zák. A na­gyok­nak oly­kor ez von­zóbb, mint az igaz­ság ki­mon­dá­sa. Min­den­nap­ja­i­kat be­töl­ti a já­ték, amely az ön­tu­dat má­mo­rát ad­ja – amely­be be­le le­het hal­ni.

És Me­zei Má­ria sok­szor meg­halt. A kö­ze­pes­nél is lej­jebb lé­vő da­ra­bok­tól, az int­ri­kák­tól, is­ten­fé­lő, mély hi­te mi­att. Mert ne­ki kín­pad volt a szín­pad, sű­rű mor­fi­um. Va­rá­zsos tér, ahol na­pon­ta meg­fi­a­ta­lo­dott, halk és egy­sze­rű han­gon be­szélt az em­ber­ről, az em­ber szen­ve­dé­se­i­ről.

Volt ben­ne ré­sze bő­ven. A leg­fáj­dal­ma­sab­ból is: 1970. ja­nu­ár 5-én a hong­kon­gi inf­lu­en­za vas­ma­rok­ként meg­szo­rí­tot­ta őt. Re­pe­de­zett gé­gé­vel, ki­lyu­kadt tü­dő­vel, ki-ki­ha­gyó szív­ve­rés­sel élt, tá­vol sze­re­tett szín­há­zá­tól!

„Ó, se­gíts, er­dő, ma­dár, vi­rág, csil­lag – sut­tog­ta imád­sá­gá­ban –, tö­ké­le­tes test­vé­re­im, hogy utol­já­ra vissza­ka­pott aján­dék-éle­tem hasz­no­san hasz­nál­jam el. Ma­dár, vi­rág, se­gíts, hogy a szol­gá­ló sze­re­tet da­do­gó dal­la­ma az írott szó is­me­ret­len anya­gá­ban va­la­hogy meg­szó­lal­jon. Mi Atyánk, Is­te­nünk, en­gedd, hogy har­minc év­vel ez­előtt ne­ked fel­aján­lott s bi­zony el­her­dált-meg­ti­port éle­tem­mel az utol­só perc­ben még­is bi­zo­nyít­sam: a Bol­dog­ság ke­reszt­tel és csil­lag­gal meg­je­lölt gyö­nyö­rű He­gyé­re csak az ön­zés me­re­dek szik­la­fa­lán át jut­ha­tunk. Raj­ta a má­sik­nak is lép­csőt vág­ni igaz em­ber is csak ak­kor tud, ha a Te ke­gyel­med rá­kap­csol­ja de­re­ká­ra a Sze­re­tet acél­ból és Szent­lé­lek­ből ké­szü­lő, ég és föld kö­zé las­san ki­fe­szü­lő men­tő­kö­te­lét.”

Zsú­folt szo­bá­ja a men­tő­csó­nak az oxi­gén­sá­tor­ral együtt. A rit­kán ide­ve­tő­dő ba­rá­tok­kal, fő­leg La­ti­no­vits Zol­tán­nal, aki sze­me­si le­ve­le­it sze­re­tet­sza­vak­kal töl­töt­te meg, aki­vel rég­óta ál­mo­doz­tak az Evan­gé­li­um Szín­ház­ról… „Drá­ga Zol­tán, azt hi­szem 15 éves ko­rom­ban ír­tam utol­já­ra szí­nész­nek »ra­jon­gó le­ve­let« – üzen­te 1967-ben –, sze­ge­di gim­na­zis­ta ko­rom­ban. Ami­kor még könnyű pré­dá­ja vol­tam a szín­ház va­rázs­la­tá­nak. Az­óta több mint 40 év telt el, ami­ből 36-ot a szín­ház sű­rű­jé­ben él­tem le, s ma­gam is va­rázs­ló let­tem.”

Vagy mond­juk in­kább, sze­gény szí­nész­nő, ki­nek ten­ger a fel­ada­ta, fi­ze­té­se csak fű­tet­len szo­bá­ra és szűk ebéd­re elég Mis­kol­con. Pé­csett ol­csó al­bér­let­re; Ba­ján, Ka­ni­zsán még ke­ve­sebb­re, de bol­dog, mert Maugha­mot ját­szik, Ib­sent Pes­ten.

Az­után 1945 au­gusz­tu­sá­ban – alig hall­gat­tak el a fegy­ve­rek – Me­zei Má­ria a sá­ros­pa­ta­ki vár ud­va­rán az egy­be­gyűl­tek­nek a meg­ta­lált Is­ten­ről be­szél, a lel­ké­ben szü­le­tett hit­ről, a sze­re­tet vég­te­len ha­tal­má­ról. És ezt a vé­get nem érő mo­no­ló­got egész éle­té­ben mond­ta. Fá­rad­ha­tat­la­nul. Még ak­kor is, ha a zsar­no­ki ha­ta­lom nem jó szem­mel néz­te. Ki­szo­rí­tot­ta a pá­lyá­ról: füs­tös éj­sza­kai lo­ká­lok­ban, si­lány­sá­gok, pi­káns kup­lék után imá­ra kul­csolt kéz­zel Ady is­te­nes ver­sét mond­ta, éne­kelt ré­gi zsol­tárt az er­dé­lyi nép­da­lok előtt… Ha töb­bet nem, egy tisz­ta, lé­lek­gyó­gyí­tó pil­la­na­tot kap­ja­nak az em­be­rek.

Mi ma­rad egy szí­nész után? A fe­le­dés be­te­met­te sze­re­pek, nap­lók, föl­jegy­zé­sek, ba­rá­tok­nak és po­li­ti­ku­sok­nak írt le­ve­lek. Egy el­lob­bant élet tör­me­lé­kei. Né­zem ré­gi, ko­pott fo­tó­it: Pá­ger An­tal­lal a Pes­ti Szín­ház­ban (1938), Cse­hov Há­rom nő­vé­ré­ben Day­ka Mar­git­tal és Gom­ba­szö­gi Fri­dá­val (1947), Az if­jú­ság édes ma­da­ra fő­sze­re­pé­ben, G. B. Shaw da­rab­já­ban, a War­ren­né mes­ter­sé­gé­ben, amely éle­te egyik leg­na­gyobb si­ke­re lett… Meg­fa­kult pla­kát elő­adó­est­jét hir­de­ti (1968), a má­sik ame­ri­kai fel­lé­pé­sét. Az Iz­gá­ga Jé­zu­sok hí­res elő­adá­sán ver­set mond ő is, a pa­sa­ré­ti re­for­má­tus temp­lom­ban az úr­asz­ta­la előtt éle­té­ről vall. Az utol­só sze­rep 1970. ja­nu­ár­já­ban: Schil­ler Stuart Má­ri­á­ja.

Rá­ál­doz­ta a színházra az éle­tét. Meg­ér­te? Igen, meg­ér­te, mert ez volt a rá osz­tott sze­rep. Ez volt a kül­de­té­se. Ma – annyi ne­héz­ség és küsz­kö­dés után – Pes­ten áll a Nem­ze­ti Szín­ház, a töb­bi új te­át­rum, szer­te az or­szág­ban gyö­nyö­rű vár­já­té­kok, és egy­re több vi­dé­ki szín­ház­ban va­ló­di mű­vé­szet te­rem. Mind­ez ne­ki és lel­kes tár­sa­i­nak, Dé­ry­né­be, La­ti­no­vits­ba, Sin­ko­vits­ba ol­tott és ve­rej­té­ket hul­la­tó mag­ve­tők­nek is kö­szön­he­tő.

Me­zei Má­ria szá­za­dik szü­le­tés­nap­ján er­re gon­dol­junk és csen­des in­tel­me­i­re: mennyi öröm és fáj­da­lom, gyö­nyö­rű szín­ház, csak ki­bír­juk, amíg le­megy a füg­göny!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos