Gyermekvár

Mos­ta­ni hat­ré­szes so­ro­za­tunk­ban Já­kób tör­té­ne­tét ele­ve­nít­he­ti­tek fel. Min­den al­ka­lom­mal meg­old­hat­tok egy-egy rejt­vényt is. A meg­fej­té­se­ket a vé­gén, össze­gyűjt­ve küld­jé­tek el szer­kesz­tő­sé­günk cí­mé­re (Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, 1085 Bu­da­pest, Ül­lői út 24.). A bo­rí­ték­ra ír­já­tok rá: Gyer­mek­vár.

Az Úr meg­ál­dot­ta Já­kó­bot, aki­nek a va­gyo­na csak gya­ra­po­dott. Nyá­ja­i­ban sok ál­lat le­gelt, és egy­re több szol­gá­ja lett. Apó­sá­nak, Lá­bán­nak nem tet­szett mind­ez, és irigy­ke­dett a ve­jé­re. Ezért az Úr azt pa­ran­csol­ta Já­kób­nak, hogy men­jen vissza a szü­lő­föld­jé­re. Meg­be­szél­te ezt a két fe­le­sé­gé­vel, Rá­hel­lel és Le­á­val, de apó­sá­nak egy szót sem szólt a terv­ről.

Össze­pa­kol­ták min­de­nü­ket, Rá­hel ti­tok­ban még ap­ja há­zi bál­vá­nyát is el­tet­te, majd út­ra kel­tek. Lá­bán csak a har­ma­dik na­pon tud­ta meg, hogy el­men­tek, mi­vel kint volt a nyá­ja­i­nál. Na­gyon mér­ges lett! Össze­gyűj­töt­te ro­ko­na­it, és si­et­ve utá­nuk in­dult. A Gi­le­ád hegy­sé­gé­nél ér­te őket utol, de mi­előtt be­szél­he­tett vol­na ve­lük, meg­je­lent ál­má­ban Is­ten, és így szólt hoz­zá:

– Vi­gyázz! Ne mondj Já­kób­nak se jót, se rosszat!

Ami­kor más­nap ta­lál­koz­tak, így szólt ve­jé­hez:

– Mit tet­tél? En­gem be­csap­tál, a lá­nya­i­mat úgy vit­ted el, mint va­la­mi fog­lyo­kat. Mi­ért ti­tok­ban men­tél el? Még az uno­ká­im­tól sem tud­tam el­kö­szön­ni! Va­gyok olyan erős, hogy el­bán­jak ve­le­tek, de atyád Is­te­ne meg­je­lent éj­sza­ka ál­mom­ban, és fi­gyel­mez­te­tett, hogy ne mond­jak ne­ked se jót, se rosszat. És ha már min­den­áron el akar­tál men­ni, mi­ért lop­tad el a há­zi is­te­ne­met is?

Já­kób ak­kor azt mond­ta:

– Azért nem szól­tam ne­ked, mert at­tól fél­tem, hogy nem en­ge­ded ve­lem jön­ni a lá­nya­i­dat, a fe­le­sé­ge­i­met. De aki­nél meg­ta­lá­lod a bál­ványt, az ne ma­rad­jon élet­ben! – nem tud­ta ugyan­is, hogy Rá­hel­nél van.

Lá­bán nagy mér­ge­sen be­ment az összes sá­tor­ba, fel­for­ga­tott ott min­dent, de nem ta­lál­ta se­hol sem a há­zi is­tent, mi­vel Rá­hel rá­ült. Já­kób ek­kor ha­rag­ra lob­bant, és ve­sze­ked­ni kez­dett Lá­bán­nal.

– Mi a bű­nöm, hogy ül­dö­ző­be vet­tél? Itt pe­dig fel­for­gat­tad min­den hol­mi­mat! Ta­lál­tál va­la­mit, ami a te há­zad­ból va­ló? Te­gye­nek igaz­sá­got most a te ro­ko­na­id és az én hoz­zá­tar­to­zó­im az ügyünk­ben! Húsz évig dol­goz­tam ná­lad, és a nyá­ja­i­dat so­ha nem rö­vi­dí­tet­tem meg! Sőt ha va­la­mit szét­té­pett a vad­ál­lat vagy el­lop­ták, azt is én fi­zet­tem meg. A húsz év alatt lá­nya­i­dért ti­zen­négy évig dol­goz­tam, az ál­la­ta­i­mért hat esz­ten­de­ig. Ez­alatt te a bé­re­met tíz­szer is meg­vál­toz­tat­tad. Ha az én Is­te­nem nem lett vol­na ve­lem, most üres kéz­zel bo­csá­ta­nál el ma­gad­tól. De az Úr lát­ta, mit tet­tem én, ezért fi­gyel­mez­te­tett té­ged a múlt éj­jel.

– A fe­le­sé­ge­id az én lá­nya­im, a gye­re­ke­id az én uno­ká­im, a nyá­jad az enyém­ből szár­ma­zik. De nem bánt­ha­tom az enyé­i­met. Kös­sünk hát egy­más­sal szö­vet­sé­get! – vá­la­szol­ta Lá­bán.

Ek­kor kö­ve­ket gyűj­töt­tek, és egy ra­kás­ba hal­moz­ták őket.