A vasárnap igéje

BIB­LIA­VA­SÁR­NAP – ÁM 8,11–12

Pi­linsz­ky Já­nos gon­do­la­ta a meg­té­rés­ről rég­óta kí­sér. Sze­rin­te az em­ber két­szer tér meg. Elő­ször gyer­mek­ként, ami­kor a ke­reszt­ség­ben az Atya gyer­me­ké­vé fo­gad­ja. Má­sod­szor fel­nőtt­ként, ami­kor egy tel­jes va­ló­ját érin­tő eg­zisz­ten­ci­á­lis krí­zis­ben éli át Is­ten je­len­lé­tét a vi­lág­ban, éle­té­ben.

Mi vált­hat­ja ki ezt az ál­la­po­tot? Ta­lán a vál­to­zás. A vál­to­zás sok­szor ész­re­vét­len. Csak a krí­zis­ben de­rül ki, hogy va­la­mi tör­tént. Pi­linsz­ky ar­ról be­szél, hogy el­jut­ha­tunk egy olyan ki­éle­zett hely­zet­be, ami­kor fo­ko­zot­tan al­kal­mas­sá vá­lunk rá, hogy Is­ten kap­cso­la­tot lé­te­sít­sen ve­lünk. Ez a kap­cso­lat a tel­jes em­bert érin­ti.

Ámósz, a te­kó­ai pász­tor, aki egy­sze­rű em­ber­ként még­is az Úr pró­fé­tá­ja le­he­tett, meg­döb­ben­tő üze­ne­tet tol­má­csol Iz­rá­el né­pé­nek. Pró­fé­ci­á­i­ban elő­ször a szom­szé­dos ide­gen né­pe­ket íté­li el, majd Jú­da bű­ne­it ve­szi sor­ra. Mi­előtt azon­ban Iz­rá­el meg­nyu­god­hat­na, hogy a kör­nye­ző or­szá­gok kö­zött egye­dül az ő igaz­sá­ga áll meg, ki­de­rül, hogy mind­ez csak be­ve­ze­tés volt. Az íté­le­tes pró­fé­ci­á­nak Iz­rá­el a „cél­pont­ja”.

Ámósz sze­rint – bár lát­szó­lag szé­pen, jó rend­ben ha­lad min­den – vég­ze­te­sen meg­rom­lot­tak a vi­szo­nyok. Min­dent a pénz uralt. A gaz­da­gok a nincs­te­len sze­gé­nyek­kel vá­sá­rol­tat­ták meg ér­ték­te­len áru­i­kat. A gond­ta­la­nul élő el­bi­za­ko­dot­tak má­sok fáj­dal­mai, nél­kü­lö­zé­sei árán ju­tot­tak gaz­dag­sá­guk­hoz. Ők azok, akik szép ál­do­za­to­kat mu­tat­nak be az Úr­nak, de köz­ben a szí­vük ke­mény ma­rad. Vol­tak, akik meg­szo­kás­ból él­ték lát­vá­nyos val­lá­sos éle­tü­ket, vol­tak, akik ci­ni­ku­san, má­sok hi­tét gú­nyol­va tet­ték ugyan­ezt. Em­ber már nem tu­dott igaz­sá­got ten­ni kö­zöt­tük. Ki a hí­vő, és ki nem az? Ki­nek fon­tos az Úr sza­va, és ki­nek nem?

Min­den a kül­ső­sé­gek­re irá­nyult, min­den a ha­ta­lom­ról szólt. A nincs­te­le­nek nyo­mo­rog­tak, el­nyo­mó­ik él­ték vi­lá­gu­kat, „mert el­ad­ják pén­zért az iga­zat, és egy pár sa­ru­ért a sze­gényt”.

Em­ber már nem tud­ja ki­bo­goz­ni az össze­ku­szá­ló­dott szá­la­kat, Is­ten fog köz­be­lép­ni. Ín­sé­get bo­csát a ró­la meg­fe­led­ke­ző nép­re: éhez­ni és szom­jaz­ni fog­nak sza­va, igé­je után, de nem jut­nak hoz­zá.

Sok­szor úgy gon­do­lunk Is­ten mű­kö­dé­sé­re, mint egy­faj­ta au­to­ma­tiz­mus­ra. Ő az Örök­ké­va­ló, a Vál­to­zat­lan, aki már el­mond­ta, amit el akart mon­da­ni, meg­tet­te, amit meg akart ten­ni. Most az em­be­ren a sor, mi­ként él ez­zel a hely­zet­tel. Hisz vagy nem hisz, a pa­ran­cso­la­tok sze­rint él-e, vagy nem. Is­ten ol­da­lá­ról fo­lya­ma­tos a meg­szó­lí­tás, az em­be­ren mú­lik, mi jut el eb­ből hoz­zá.

Igénk­ben más­ról van szó. Az Úr dönt ar­ról, hogy az em­be­rek nem ta­lál­hat­nak rá. Ne­héz ez­zel szá­mol­nunk, ezt vé­gig­gon­dol­nunk. So­kunk­nak mély lel­ki él­mé­nye a film­ren­de­ző, Ing­mar Berg­man új­ra és új­ra vissza­té­rő gon­do­la­ta Is­ten csend­jé­ről. Olyan csend ez, ahol az em­ber tö­rek­szik a hit kap­cso­la­tá­nak meg­élé­sé­re, el­mé­lyí­té­sé­re, de csak az üres­ség, az ér­tel­met­len­ség, a kö­zöny, a ni­hil tesz rá sú­lyos lel­ki ter­he­ket. Is­ten élő sza­vá­nak hi­á­nya ez. Nincs mit ten­ni. Ámósz azon­ban az íté­let sza­vai után meg­fo­gal­maz­za a bol­dog jö­vő ígé­re­tét is. Van to­vább – ál­lít­ja.

A re­mény­vesz­tett vá­ra­ko­zás mély se­be­ket ejt az em­be­ri lel­ken, de ta­lán rész­ben el­ke­rül­he­tő ez az ál­la­pot. Egy-egy nagy, csa­lá­di ese­mény kap­csán sok­szor jut eszünk­be, mi is tör­tént ve­lünk éle­tünk so­rán. Szü­le­tés, is­ko­la, ne­vel­ke­dés, csa­lád, mun­ka­hely. Mind­ezt kro­no­lo­gi­ku­san vé­gig le­het kö­vet­ni. Az élet­út­nak a hang­sú­lya­it azon­ban át is le­het he­lyez­ni. Vé­gig­gon­dol­hat­juk, hogy mik vol­tak azok a tör­té­né­sek, ame­lyek most is be­fo­lyá­sol­nak min­ket. Gyer­mek­ko­ri em­lé­kek, fi­a­tal­ko­ri ál­mok, él­mé­nyek, krí­zi­sek és lé­lek­eme­lő pil­la­na­tok. A pár­vá­lasz­tás, a há­zas­ság, a csa­lá­di élet ese­mé­nyei, a gyer­me­kek. Ami­kor az ér­tük va­ló ag­gó­dás ho­má­lyo­sí­tot­ta el a sze­mün­ket, vagy öröm­mel töl­tött el, ami­kor egy ki­csit ma­gun­kat lát­hat­tuk meg ben­nük, át­érez­ve, hogy éle­tünk ben­nük foly­ta­tó­dik.

Ezek­nek a kü­lön­le­ges, meg­is­mé­tel­he­tet­len hely­ze­tek­nek az em­lé­ke ma is ha­tás­sal van ránk. Csak imád­koz­va ért­het­jük meg mély­sé­gü­ket, je­len­tő­sé­gü­ket. Is­ten­ke­re­sés ez az éle­tünk­ben. A fon­tos em­lé­kek mé­lyén sok­szor fe­dez­zük fel az is­te­ni ve­ze­tést, gon­dos­ko­dást. Hány­szor gon­dol­juk, hogy éle­tünk tör­té­né­sei eset­le­ge­sek, vé­let­le­nek egy­faj­ta ku­sza lán­co­la­ta. Hány­szor kí­sért ép­pen ezért a tö­re­dé­kes, „ér­tel­met­len” élet ké­pe.

Ámósz ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy minden­nek kez­de­te az, hogy az Úr be­le­nyúl a vi­lág­ba, az éle­tünk­be. In­nét va­ló­ban el­in­dul­ha­tunk. Ahogy a Je­le­né­sek köny­vé­ben inti az efe­zu­si gyü­le­ke­zetet Is­ten an­gya­la: „Nincs meg már ben­ned az el­ső sze­re­tet. Em­lé­kez­zél te­hát vissza, hon­nan es­tél ki, térj meg, és tedd az előb­bi­ek­hez ha­son­ló cse­le­ke­de­te­i­det.” (Jel 2,4–5)

Meg kell ke­res­nünk azo­kat a vi­lá­gos, hang­sú­lyos pon­to­kat az éle­tünk­ben, ame­lyek az Úr­hoz köt­nek, ame­lyek biz­ton­sá­got, nyu­gal­mat ad­nak, az ott­ho­nos­ság ér­zé­sé­vel töl­te­nek el. Mert el­jön új­ra és új­ra a kap­ko­dás, a me­ne­kü­lés, a za­var idő­sza­ka. Ilyen­kor haj­la­mo­sak va­gyunk meg­fe­led­kez­ni az evan­gé­li­um hir­de­té­sé­ről, két­ség­be­esünk. Úgy vi­sel­ke­dünk, mint az a szü­lő, aki te­he­tet­len­sé­gé­ben rá­ki­ált rosszal­ko­dó gyer­me­ké­re. Ke­se­rű­sé­gün­ket má­sok­ra önt­jük, íté­let­ről har­so­gunk.

Ne­künk azon­ban Jé­zus óta más a kül­de­té­sünk. Vá­ra­ko­zunk re­mény­ked­ve, ahogy a tíz szűz pél­dá­za­tá­ban ol­vas­suk (Mt 25,1 kk.), és eköz­ben min­den gon­do­la­tun­kat az ve­ze­ti, hogy Is­ten sza­va, az a te­rem­tő szó, ami élet­re kel­tet­te ezt a vi­lá­got, test­té lett Jé­zus­ban. Ez az öröm­hír le­het egye­dül az erő­for­rá­sunk, ami­kor ne­héz idő­ket élünk, ami­kor nem ta­lá­lunk sem Is­tent, sem em­bert.

Lu­ther azt ír­ja, hogy ha egy ko­csis meg­tér, azt a lo­vai ve­szik elő­ször ész­re. Az Is­ten­re fi­gye­lő em­ber­nek meg­vál­to­zik a kap­cso­la­ta a vi­lág­gal, a vi­szony­rend­sze­re át­ala­kul; már nem az em­be­rek fe­jét akar­ja meg­mos­ni, ha­nem – ahogy Jé­zus tet­te – a lá­bu­kat. Oda­ha­jol­va, oda­tér­del­ve a má­sik mel­lé. Nincs má­sunk, ez a meg­bí­za­tá­sunk és örö­münk.

Imád­koz­zunk! „Di­csér­jük Is­tent, mind ki fé­li itt lent. Nagy ne­vét ví­gan, ének­szó­val áld­ja, és buz­gó há­lát vi­gyen ol­tá­rá­ra! Di­csér­jük Is­tent! Kész­sé­get éb­ressz kö­vet­ni igé­det. Szent ügyért él­jünk, szol­gá­lat­ban ég­jünk, és erő hí­ján erőt tő­led kér­jünk! Di­csér­jük Is­tent!” (EÉ 52, 1.4.) Ámen.

Jo­hann Gyu­la