A hét témája

Sza­bó Mi­hály bi­zo­nyá­ra az egyet­len lel­kész Ma­gyar­or­szá­gon, aki har­minc év alatt vé­gez­te el a teo­ló­gi­át – per­sze nem ha­nyag­ság­ból, nem lus­ta­ság­ból, ha­nem azért, mert 56 után nem vet­ték vissza az aka­dé­mi­á­ra. Tá­mo­ga­tást kért az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal ak­ko­ri ve­ze­tő­jé­től, aki szó sze­rint ki­ne­vet­te: „Azt hi­szed, ilyen em­be­rek­re van szük­sé­günk, mint ami­lyen te vagy?” Nem lett iga­za, Sza­bó Mi­hály­ra vé­gül igen­is igényt tar­tott a re­for­má­tus egy­ház. Sőt ott lett lel­kész, ahon­nan ere­de­ti­leg a Re­for­má­tus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mi­á­ra szó­ló aján­ló­le­ve­let kap­ta: Nagy­té­tény­ben. Az ak­ko­ri lel­ki­pász­tor eze­ket a sza­va­kat ír­ta fel­vé­te­li aján­lás­ában: „Sza­bó Mi­hály egy­szer lel­kész le­het akár ná­lunk is.” Sza­vai be­iga­zo­lód­tak – de csak több mint har­minc év el­tel­té­vel.

Mi­lyen em­ber te­hát Sza­bó Mi­hály, aki­nek éle­tét a Gond­vi­se­lés min­dig me­der­be te­rel­te, s aki szí­ve­sen mond­ja: szép éle­tem volt? Múlt idő­ben be­szél, pe­dig élet­erős em­ber, nem­rég köl­tö­zött Rá­kos­hegy­re, gye­pe­sí­ti a ker­tet, fel­élesz­ti a ker­ti ku­tat, lo­csol, s me­sél éle­té­ről, amely nyi­tott könyv­ként tá­rul fel.

Mi­lyen em­ber volt 56-ban? Má­sod­éves, ami­kor ki­tört a for­ra­da­lom. A meg­tor­lás idő­sza­ka sze­mély sze­rint ne­ki is tra­gi­kus volt. „Már a nya­kam­ra tet­ték a kö­te­let. El­ját­szot­ták a ki­vég­zést: ki­vit­tek az akasz­tó­fá­hoz, de az­tán ne­vet­gél­ve vissza­vit­tek a zár­ká­ba” – em­lék­szik vissza az idős lel­kész a sö­tét múlt­ra. 56-ról akár kü­lön re­gényt ír­hat­na, hi­szen éle­te épp a for­ra­da­lom után fu­tott zá­tony­ra. Pá­lyá­ját az­tán sok-sok vé­let­len sze­gé­lyez­te. Olyan sok, hogy az biz­tos nem le­het vé­let­len. Gond­vi­se­lő vé­let­le­nek so­ro­za­ta…

„A fi­am el­mond­hat­ja ma­gá­ról, hogy az ap­ja se­géd­mun­kás volt, ami­kor ő meg­szü­le­tett, tech­ni­kus, ami­kor is­ko­lá­ba járt, dip­lo­más mér­nök, ami­kor egye­te­mis­ta lett, nagy­té­té­nyi lel­kész, ami­kor meg­nő­sült” – fű­zi hoz­zá. Hi­tet­len­ked­ve kér­de­zem: ho­gyan vé­gez­he­tett fő­is­ko­lát 56-os múlt­já­val? „Ez cso­da volt. Együtt dol­goz­tam egy vég­te­le­nül bu­ta em­ber­rel, aki­nek jó ká­de­rek vol­tak a szü­lei, s fe­jük­be vet­ték, hogy a fi­uk to­vább ­ta­nul. Ő nem­igen tud­ta ren­de­sen ki­töl­te­ni a fő­is­ko­lai je­lent­ke­zé­si la­pot sem – ma­gya­ráz­za a fu­ra for­du­la­tot Mi­hály bá­tyám –, mi se­gí­tet­tünk ne­ki, já­ték­ból ma­gunk­nak is ki­töl­töt­tünk ilyen íve­ket. Ő meg sem néz­te a pak­sa­mé­tát, vit­te ma­gá­val, be egye­ne­sen a sze­mély­ze­ti osz­tály­ra, ott ezért már mi is – té­ve­dés­ből – ki­vé­te­le­zet­tek let­tünk. Így let­tem fő­is­ko­lás.” Ké­sőbb az­tán min­den mun­ka­he­lyé­ről ki­te­szik, nyil­ván 56-os múlt­ja mi­att. Már mér­nök, ami­kor meg­un­ja, hogy min­dig utol­éri az 56-os múlt. Ma­ga vi­szi el az egyik be­mu­tat­ko­zó be­szél­ge­tés­re a rá ki­sza­bott bí­ró­sá­gi íté­le­tet, de vak­me­rő­en azt mond­ja, hogy ez­zel az íté­let­tel akár nép­köz­tár­sa­sá­gi ér­dem­ren­det is kap­hat­na. „Még meg­kap­hat­ja” – mond­ja ki az ak­kor igen­csak vá­rat­lan szen­ten­ci­át le­en­dő fő­nö­ke, aki már más­ként te­kint 56-ra, mint sok ak­ko­ri ve­ze­tő. Sza­vai fur­csa mó­don a ki­lenc­ve­nes évek­ben be­iga­zo­lód­nak, meg­kap­ja az 56-os ér­dem­ren­det, igaz, az már nem nép­köz­tár­sa­sá­gi, ha­nem köz­tár­sa­sá­gi.

Éle­té­nek sok más moz­za­na­ta is csak égi je­lek­kel ma­gya­ráz­ha­tó. Épít­ke­zés a csa­lá­di ház­nál, be­ton­ge­ren­dák ér­kez­nek, he­lyük­re kell rak­ni őket. Egy rossz moz­du­lat, le­esik több mé­ter ma­gas­ról, ma­ga­te­he­tet­le­nül fek­szik. Ami­kor édes­ap­ja meg­ér­ke­zik, csak annyit mond ne­ki, hívj men­tőt. A kór­ház­ban már-már le­mon­da­nak ró­la. Élet­ve­szé­lyes ge­rinc­sé­rü­lés, eb­ből rit­kán gyó­gyul­nak ki az em­be­rek. Nem ad­ja fel, le­fej­ti ma­gá­ról a gipsz egy ré­szét, mo­zog, tor­ná­zik, ol­vas, ír… Ami­kor le­ve­szik ró­la a ma­ra­dék gip­szet, az or­vo­sok el­hűl­nek: ne­ki össze kel­lett vol­na csuk­la­nia, de nem ez tör­té­nik. Fel­áll, és egye­nes de­rék­kal, a sa­ját lá­bán tá­vo­zik.

Sú­lyos be­te­gen, a kór­ház­ban hall­ja a hírt fe­le­sé­gé­től, hogy meg­je­lent egy hir­de­tés: le­het je­lent­kez­ni a teo­ló­gi­á­ra. Ak­kor jut eszé­be, hogy ne­ki van egy el­vég­zett tan­éve.

Be­megy az­tán a teo­ló­gi­á­ra egy is­me­rős pro­fesszor­hoz, kér­dez­i, ta­nul­hat-e ő is. Ak­kor már bő­ven be­töl­töt­te az öt­ve­ne­dik évét. Az igen­lő vá­lasz meg­le­pi őt is. Már ja­vá­ban egye­te­mis­ta a teo­ló­gi­án, ami­kor újabb bal­eset kö­vet­ke­zik. Na­gyon fon­tos ta­nács­ko­zás­ra kel­l in­dul­nia, de au­tó­ját be­szo­rí­tja két má­sik ko­csi. Haj­nalban egye­dül pró­bál­ja a szűk hely­ről ki­moz­dí­ta­ni az au­tót, hogy ki tud­jon haj­ta­ni. Nem kel­lett vol­na… kór­ház­ba ke­rül, sú­lyos agyi ka­taszt­ró­fá­val. Kér­de­zik tő­le: hol dol­go­zik, mi­lyen mun­ká­ja van. So­rol­ja: szá­mí­tás­tech­ni­kai cég­nél ve­ze­tő, gmk, la­kás­szö­vet­ke­ze­ti mun­ka, teo­ló­gia… Az or­vo­sok meg­ró­ják: ez öt stroke-ra is elég len­ne! Fel­épül, de fi­gyel az újabb égi jel­re: ek­kor fo­gad­ja meg, hogy nem­csak be­fe­je­zi a teo­ló­gi­át, de lel­ké­szi szol­gá­la­tot is vál­lal. A zá­ró­vizs­gák per­sze nem egé­szen úgy si­ke­rül­nek, mint sze­ret­te vol­na. Még ne­he­zé­re esik a be­széd, ezért be­csú­szik né­hány kö­ze­pes jegy. 1985-öt ír­unk. A teo­ló­gi­át te­hát össze­sen har­minc év alatt vé­gez­te el.

Se­géd­lel­kész­ként ko­ráb­bi jö­ve­del­mé­nek tö­re­dé­két sem kap­ja meg, de mint mond­ja, fel­cse­rél­te fog­lal­ko­zá­sa­it a hi­va­tá­sá­ra. Szór­vány­ban is kel­lett szol­gál­nia Ba­ra­nyá­ban – nem kell mon­da­ni, mi­vel járt ez. Tu­cat­nyi köz­ség tar­to­zott hoz­zá, ál­lan­dó­an a kör­nyék fal­va­it jár­ta. Vé­gül csak ke­rü­lő­vel tért vissza Nagy­té­tény­be, if­jú­sá­gá­nak temp­lo­má­ba. A hat­va­nas évek­ben az ak­ko­ri lel­kész még meg­en­ged­te ne­ki, hogy ve­zes­se a bib­lia­kört. Ak­kor nem gon­dol­ta vol­na, hogy ő lesz itt a lel­kész éve­kig, olyan lel­kész, aki­nek szol­gá­la­ti ide­jét vé­gül há­rom­szor is meg­hosszab­bít­ják.

A gond­vi­se­lő vé­let­le­nek út­ja ki­szá­mít­ha­tat­lan: most is csak a fel­ső aka­rat­ban bí­zik, sú­lyos mű­tét vár rá. De bi­za­ko­dik, ter­vei van­nak – s ké­ri, te­le­fo­nál­jak. „Le­het, hogy még én ve­szem fel a te­le­font…” – zár­ja a be­szél­ge­tést. Szur­ko­lok ne­ki, még ten­ni­va­lók vár­nak rá.

B. Wal­kó György