Élő víz

„Em­ber, meg­mond­ta ne­ked, hogy mi a jó, és hogy mit kí­ván tő­led az Úr! Csak azt, hogy élj tör­vény sze­rint, tö­re­kedj sze­re­tet­re, és légy alá­za­tos Is­te­ned­del szem­ben.” (Mik 6,8)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a 20. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igé­i­ben hár­mas üze­net van el­rejt­ve. Is­ten fen­ti há­rom „kí­ván­sá­ga” így is össze­gez­he­tő: jár­junk el­hí­vá­sunk­hoz mél­tó­an – meg­szen­telt élet­ben! A bib­lia­va­sár­nap „té­má­ja”: „Is­ten igé­je élő és ha­tó” (lásd Zsid 4,12–13; LK) A re­for­má­ció ün­ne­pén a „ka­la­pács­üté­sek” ezt hir­de­tik: „A Se­re­gek Ura ve­lünk van, Já­kób Is­te­ne erős vá­runk.” (GyLK 707) Pál Jé­zus ne­vé­ben int ma: „Az az Is­ten aka­ra­ta, hogy meg­szen­te­lőd­je­tek: hogy tar­tóz­kod­ja­tok a pa­ráz­na­ság­tól. (…) Mert nem tisz­tá­ta­lan­ság­ra hí­vott el min­ket az Is­ten, ha­nem meg­szen­te­lő­dés­re.” (1Thessz 4,3.7) Jé­zus Urunk így fe­lelt a há­zas­sá­gi el­vá­lást fir­ta­tó „fa­ri­ze­u­si” kér­dés­re: „Amit te­hát az Is­ten egy­be­kö­tött, em­ber el ne vá­lassza.” (Mk 10,9) „Bol­do­gok, akik­nek a szí­vük tisz­ta, mert ők meg­lát­ják az Is­tent.” (Mt 5,8; LK) „A te or­szá­god, Is­ten, örök­ké­va­ló or­szág.” (GyLK 775) „Aki nem úgy fo­gad­ja az Is­ten or­szá­gát, mint egy kis­gyer­mek, sem­mi­kép­pen nem megy be ab­ba” (Mk 10,15) – ta­nít az Úr Jé­zus. Is­ten szen­te­li meg tu­laj­do­ná­vá lett gyer­me­ke­it, akik­nek élet­re szó­ló fel­ada­tuk a meg­szen­te­lő­dés. Lu­ther ír­ja: „Az iga­zi szent nem ál­lít­ja ma­gát igaz­nak. Az új­já­szü­le­tett hí­vő egész éle­té­ben só­vá­rog­ja és es­dek­li: mind­ha­lá­lig, nap­ról nap­ra le­hes­sen meg­iga­zult.” Mert aho­gyan Is­ten igaz, „igaz­zá te­szi azt is, aki Jé­zus­ban hisz” (Róm 3,26). A mó­ze­si tör­vé­nyek­ben a he­te­dik év, nap és a há­rom fő­ün­nep meg­szen­te­lé­se Is­ten aka­ra­ta: „Tart­sá­tok meg mind­azt, amit mond­tam nek­tek!” (2Móz 23,13) Apó­sa ta­ná­csá­ra „vá­lasz­tott Mó­zes egész Iz­rá­el­ből de­rék fér­fi­a­kat, és a nép elöl­já­ró­i­vá tet­te őket (…) Ezek tet­tek igaz­sá­got a nép kö­zött” (2Móz 18,25.26). Áb­ra­hám a sa­ját ro­kon­sá­gá­ból ho­za­tott fe­le­sé­get fi­á­nak, aki „fe­le­sé­gül vet­te Re­be­kát. Izsák meg­sze­ret­te őt” (1Móz 24,67). Is­ten ki­vá­lasz­tó sze­re­te­te nyil­vá­nult meg, mi­kor Mó­zes ál­tal így szólt né­pé­hez: „…ha en­ge­del­me­sen hall­gat­tok sza­vam­ra, és meg­tart­já­tok szö­vet­sé­ge­met, ak­kor ti lesz­tek az én tu­laj­do­nom (…) Pa­pok ki­rály­sá­ga és szent nép lesz­tek.” (2Móz 19,5.6) Ez a lát­szatszent­ség pél­dá­ja: Jé­zus vád­lói „ma­guk nem men­tek be a hely­tar­tó­ság­ra, hogy ne le­gye­nek tisz­tá­ta­la­nok­ká”; ám a po­gány (!) hely­tar­tó­val akar­ták íté­le­tü­ket vég­re­haj­tat­ni, mert „ne­künk sen­kit sincs jo­gunk meg­öl­ni” (Jn 18,28.31). Négy­száz­ki­lenc­ven­két év­vel ez­előtt sze­gez­te ki Lu­ther Már­ton ki­lenc­ven­öt té­te­lét. „Mert más ala­pot sen­ki sem vet­het a meg­le­vőn kí­vül, amely a Jé­zus Krisz­tus.” (1Kor 3,11) „Jé­zus Krisz­tus teg­nap, ma és mind­örök­ké ugyan­az.” (Zsid 13,8; LK) Ő bol­dog­nak mond­ta min­den­ko­ri kö­ve­tő­it (lásd Mt 5,3–10). Pál a re­for­má­ció ta­na­it elő­re hir­det­te: „Is­ten in­gyen iga­zít­ja meg őket ke­gyel­mé­ből, mi­u­tán meg­vál­tot­ta őket a Krisz­tus Jé­zus ál­tal. (…) Hi­szen azt tart­juk, hogy hit ál­tal iga­zul meg az em­ber, a tör­vény cse­lek­vé­sé­től füg­get­le­nül.” (Róm 3,24.28) Min­ket is, ha hisszük s vall­juk: so­lus Ch­ris­tus! „Kér­de­zed: ki az? / Jé­zus Krisz­tus az, / Is­ten szent Fia, / Az ég és föld Ura, / Ő a mi di­a­dal­munk.” (EÉ 254,2)

Ga­rai And­rás