Napról napra

Va­sár­nap

Il­lés ezt mond­ta az egész nép­nek: Jöj­je­tek ide hoz­zám! És oda­ment hoz­zá az egész nép. Ő pe­dig hely­re­ál­lí­tot­ta az Úr le­rom­bolt ol­tá­rát. 1Kir 18,30 (Jel 2,5; Mk 10,2–9/10–16/; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 110) Mit is je­lent hely­re­ál­lí­ta­ni va­la­mit? Egy vá­ros fő­te­rén gyö­nyö­rű, neo­ba­rokk stí­lus­ban épült mú­ze­um állt, amely­nek azon­ban le­rom­lott az ál­la­ga, erő­sen fel­újí­tás­ra szo­rult. Hosszas tár­gya­lá­sok után vég­re ta­lált az ön­kor­mány­zat egy ki­vi­te­le­zőt, szer­ző­dést kö­töt­tek ve­le, és meg­kez­dőd­he­tett a mun­ka. Az épü­le­tet ma­gas pa­ra­ván­fal­lal vet­ték kö­rül, ki­tet­ték rá a lát­vány­ter­ve­ket, és ha­tal­mas be­tűk­kel fö­lé ír­ták: „Fel­újít­juk!!” A vá­ros la­kói kel­le­mes bi­zser­gés­sel ol­vas­ták a fel­irat vé­gén lé­vő két fel­ki­ál­tó­je­let. Ki­hal­lot­ták be­lő­le a buz­gó tett­vá­gyat, az ér­ték­men­tő ten­ni aka­rást. Az­tán ami­kor a bul­dó­ze­rek elő­ször es­tek ne­ki a fa­lak­nak, és min­den­ki, aki ar­ra járt, szin­te si­kolt­va ka­pott a fe­jé­hez, ak­kor ér­tet­ték meg, hogy az a két fel­ki­ál­tó­jel in­kább azt je­len­ti: „Nyu­gi!!” De a pol­gá­rok nem nyu­god­tak meg. Ször­nyül­köd­ve lát­ták, hogy az épü­le­tet föl­dig rom­bol­ták, az­tán a he­lyén fel­épí­tet­tek egy új mú­ze­u­mot. Sza­kasz­tott ugyan­olyan volt, mint az ere­de­ti. Még­sem örült ne­ki sen­ki. Az át­adó­ün­nep­sé­gen az épí­tés­ve­ze­tő csak do­ho­gott ma­gá­ban a köz­han­gu­lat mi­att, nem volt ked­ve ün­ne­pel­ni. Le­ült egy pad­ra, egy idős bá­csi mel­lé. Az pár perc csend után meg­szó­lalt: „Tud­ja, az épü­let an­nak ide­jén is­ko­la volt, az­tán a há­bo­rú alatt itt buj­kál­tak a len­gye­lek. Ké­sőbb ügy­vé­di iro­da lett, a kom­mu­niz­mus alatt meg párt­szék­ház. A ki­lenc­ve­nes évek­ben lett mú­ze­um, de ak­kor már na­gyon öreg volt.” „Ta­lán csak nem ma­ga is eb­ben a ház­ban volt is­ko­lás?” „Eb­ben? Hogy let­tem vol­na? Ab­ban igen, de eb­ben még sen­ki sem la­kott!” Ek­kor ér­tet­te meg az épí­tész, hogy mi a kü­lönb­ség az új és a fel­újí­tott kö­zött.

Hét­fő

Most, ami­kor hall­já­tok sza­vát, ne ke­mé­nyít­sé­tek meg szí­ve­te­ket. Zsolt 95,7–8 (Ap­Csel 10,44; 2Móz 23,10–16; Ez 7,1–13) Ami­kor a zsú­folt fő­vá­ros ut­cá­it já­rom, óva­tos­ság­ból szin­te be­csu­kom a sze­mem, meg sem hal­la­nám, ha va­la­ki meg akar­na szó­lí­ta­ni, mert a vé­gén még va­la­mi baj le­het be­lő­le. Ki­ált­hat­ják et­től kezd­ve én­fe­lém, hogy tu­dom-e, mennyi az idő, mer­re van a met­ró­meg­ál­ló, vagy akár hogy meg tud­nám-e fog­ni a ba­ba­ko­csit, amíg az il­le­tő je­gyet vált. Sü­ke­ten me­gyek el az em­be­rek mel­lett, és már utó­lag tény­leg nem is tu­dom, meg­szó­lí­tott-e ma va­la­ki. Jaj… És ha nagy V-vel ír­tam vol­na ezt az utol­só szót?

Kedd

Aki­nek so­kat ad­tak, at­tól so­kat kí­ván­nak, és aki­re so­kat bíz­tak, at­tól töb­bet kér­nek szá­mon. Lk 12,48 (Ézs 58,7; 2Móz 18,13–27; Ez 7,14–27) Bár­me­lyik kis­gyer­mek meg­ér­ti a szá­mí­tó­gé­pes ka­land­já­té­ko­kat. A já­ték fő­sze­rep­lő­je kap egy csa­var­hú­zót, egy zseb­lám­pát és egy ku­tya­kon­zer­vet, az­tán ami­kor a kö­vet­ke­ző pá­lyán ott van aka­dály­ként a sö­tét­ben egy aj­tó, ami­re rá­csa­va­roz­tak egy zá­rat, és egy mor­gó ku­tya őr­zi, rög­tön tud­ja, hogy az esz­kö­zö­ket nem vé­let­le­nül kap­ta, és hogy mi­re hasz­nál­ja őket. Az­tán a kis­gyer­me­kek fel­nő­nek, és töb­bé fo­gal­muk sem lesz ró­la, mi­hez kezd­je­nek a ké­pes­sé­ge­ik­kel, te­het­sé­gük­kel, le­he­tő­sé­ge­ik­kel, aján­dé­ka­ik­kal.

Szer­da

Amit meg­ígér­tél, ha­tal­mad­dal be is tel­je­sí­tet­ted a mai na­pon. 1Kir 8,24b (Ap­Csel 13,23; 1Móz 24,54b–67; Ez 8,1–13) „Vi­gyél el ki­rán­dul­ni, apa!” „Jól van, kis­lá­nyom, majd!” „Na­aa, léc­cí­íí!” „Jól van, már mond­tam, hogy majd el­visz­lek!” „Ígérd meg!” „Jó, meg­ígé­rem…” A kis­lány azon­ban na­po­kig nem hagy­ta bé­kén az ap­ját. Az adott szó va­la­hogy nem volt tel­je­sen meg­győ­ző… Az­tán egyik nap ka­pott az ap­já­tól egy ki­rán­du­lós há­ti­zsá­kot. És a gyer­me­ki hit­nek ennyi elég volt. Így le­he­tett a Jé­zus­ról szó­ló pró­fé­cia múlt ide­jű az Ószö­vet­ség ide­jé­ben.

Csü­tör­tök

Ki­töl­töm majd lel­ke­met min­den em­ber­re. Jó­el 3,1 (Ap­Csel 15,8; 2Móz 19,3–9; Ez 8,14–18) A vál­ság ne­héz­sé­ge­i­nek eny­hí­té­sé­re a büty­kös­nagy­ró­zsai ön­kor­mány­zat kép­vi­se­lő-tes­tü­le­te tel­jes szi­gor­ral ki­ve­tet­te a köz­ség­be­li la­kos­ság tel­jes egé­szé­re az úgy­ne­ve­zett nap­su­gár­zá­si dí­jat. A pom­pás terv azon­ban nem vált be: saj­nos a nap azok­ra is ugyan­úgy sü­tött, akik el­ma­rad­tak a díj­be­fi­ze­tés­sel.

Pén­tek

A meg­fe­szí­tett go­nosz­te­vők kö­zül az egyik ká­ro­mol­ta Jé­zust. De a má­sik meg­rót­ta, ezt mond­va ne­ki: „Nem fé­led az Is­tent? Hi­szen te is ugyan­azon íté­let alatt vagy!” Lk 23,39–40 (2Móz 9,34; Jn 18,28–32; Ez 10,1–22) Be­le­esett egy mun­kás a me­szes­gö­dör­be, és csú­nyán meg­ütöt­te a lá­bát. Fel­jaj­dult, er­re pár pil­la­nat múl­va mel­lé­esett egy tár­sa, majd­nem a fá­jós lá­bá­ra. Az el­ső mun­kás tor­ka­sza­kad­tá­ból üvöl­te­ni kez­dett: „Mit csi­nálsz, te fél­eszű?! Hogy le­hetsz olyan bé­na, hogy mi­kor lá­tod, hogy jár­tam, te is be­le­csú­szol ugyan­úgy a gö­dör­be?!” A má­sik ezek után alig mert meg­szó­lal­ni: „Azért jöt­tem, hogy ki­ment­se­lek…!”

Szom­bat

Aki szom­ja­zik, jöj­jön! Aki akar­ja, ve­gye az élet vi­zét in­gyen! Jel 22,17 (Zsolt 42,2; Mt5,2–10/11–12/; Róm 3,21–28; Ez 11,14–25) Ha így szól­na az ige: „har­minc szá­za­lék­kal ol­csób­ban”, ak­kor job­ban fel­tűn­ne? Úgy már sok­kal ér­de­ke­sebb, iz­gal­ma­sabb len­ne? Mert ak­kor büsz­ke le­het­nék, hogy mi­lyen jó áron si­ke­rült meg­sze­rez­nem? De az élet vi­ze in­gyen van! Mert azt nem sze­rez­het­jük meg. Nem vá­sá­rol­hat­juk meg az el­len­ér­té­ké­nek ki­fi­ze­té­sé­vel. Azt csak kap­hat­juk. Aján­dék­ba. Így is kell? El tu­dod fo­gad­ni?