A vasárnap igéje

S­ZENT­HÁ­ROM­SÁG UTÁN 21. VA­SÁR­NAP – HÓS 2,20–22

Dé­ry Ti­bor Sze­re­lem cí­mű no­vel­lá­ja egy házaspárról szól. A fér­fit kon­cep­ci­ós perben elítélve bör­tön­be csuk­ták, és többéves bör­tön után vá­rat­la­nul sza­ba­dul. Ha­za­megy ré­gi la­ká­sá­ba, ki­csit ag­gód­va, va­jon ott ta­lál­ja-e fe­le­sé­gét? És ott ta­lál­ja: az asszony hű­sé­ges hoz­zá.

Ami­kor Je­le­nits Ist­ván pi­a­ris­ta szer­ze­tes, egye­te­mi ta­nár er­ről be­szélt ta­nít­vá­nya­i­nak, egyik di­ák­ja meg­kér­dez­te tő­le: „Ta­nár úr, én ezt a szót, hogy hű­sé­ges, csak a ku­tyák­ról hal­lot­tam. Nem szé­gyen-e egy asszony­ra azt mon­da­ni: hű­sé­ges? Mint­ha va­la­mi ku­tya­tu­laj­don­sá­got ál­lí­ta­nánk ró­la.” Mi­lyen meg­ren­dí­tő, ám na­gyon is re­á­lis, a mai vi­lág ál­ta­lá­nos fel­fo­gá­sát hű­en tük­rö­ző kér­dés ez. A hű­ség­re vo­nat­ko­zó ta­pasz­ta­la­ta­ink odá­ig ju­tot­tak, hogy ez a szó az em­ber szá­má­ra már nem fe­jez ki kü­lön­le­ges meg­be­csü­lést. Je­le­nits a di­ák­nak Sík Sán­dor „A Min­den­ne­vű” cí­mű ver­sé­vel vá­la­szolt, és vá­la­szol ne­künk is.

A mi­nap egy ku­tya jött be a szo­bá­ba.
Egye­ne­sen hoz­zám.
A tér­dem­re tet­te sze­lí­den az el­ső lá­bát.
És föl­né­zett rám sze­lí­den:
„Nem le­het­nél hű­sé­ge­sebb?
Én mind­vé­gig hű­sé­ges va­gyok.”
Le kel­lett süt­nöm a sze­me­met
És majd­nem han­go­san ki­mond­tam
A szent­pé­te­ri szót:
„Menj ki tő­lem, Uram…”
De Te job­ban tu­dod, mit gon­do­lok.
És nem men­tél ki tő­lem.

Igen – né­ha ku­tyák­nak kell em­lé­kez­tet­ni min­ket ar­ra, mit is je­lent a hű­ség!

A Bib­lia azt mond­ja: Is­ten hű­sé­ges hoz­zánk. Szá­mít­ha­tunk rá. A ba­rá­ta­ink, az em­be­ri szö­vet­sé­ge­se­ink gyak­ran ott van­nak, ami­kor el­kez­dünk va­la­mit, és ami­kor ne­héz­re for­dul a hely­zet, egy­szer csak el­pá­ro­log­nak. Ők azok, akik vol­tak, de nin­cse­nek; Is­ten az, aki van. Ő biz­tat és bá­to­rít: ve­led le­szek, so­ha­sem ke­re­sed hi­á­ba ke­ze­met vagy pil­lan­tá­so­mat, erő­sí­tő, bá­to­rí­tó se­gít­sé­ge­met.

Ho­gyan mu­tat­ko­zott meg Is­ten hű­sé­ge az Ószö­vet­ség­ben, vá­lasz­tott né­pe tör­té­nel­mé­ben? Is­ten Iz­ra­el­lel volt. Év­szá­za­do­kon és em­ber­öl­tő­kön át. Ak­kor is, ami­kor a nép új­ra és új­ra mél­tat­lan­ná lett er­re. Ve­lük volt, nem hagy­ta, hogy el­pusz­tul­jon Iz­ra­el, ha­nem meg­őriz­te, és új­ra meg új­ra vissza­ve­zet­te a hű­ség út­já­ra.

Mi­lyen meg­ren­dí­tő, ahogy Is­ten most Hó­se­ás sor­sán ke­resz­tül üzen és szól hoz­zánk is. A pró­fé­ta Is­ten pa­ran­csá­ra vett fe­le­sé­gül egy pa­ráz­na nőt, mert a vá­lasz­tott nép is hűt­len­né, pa­ráz­ná­vá lett. Gyer­me­ke­i­nek is be­szé­des ne­vet vá­lasz­tott: Jez­ré­el, amely egy ször­nyű gyil­kos­ság he­lye volt, Ló-Ru­ká­mah, mely azt je­len­ti: nincs ke­gye­lem, és Ló-Am­mi, mely­nek je­len­té­se: nem né­pem töb­bé. Fe­le­sé­ge el­hagy­ta, még­is vissza kel­lett őt fo­gad­nia, és meg kel­lett bé­kél­nie ve­le.

Hó­se­ás egyé­ni életének drá­má­ja ját­szó­dott le Iz­ra­el éle­té­ben is. Hirdeti ma nekünk is, hogy Isten a mi hűt­len­ségünket is megbocsátja, ahogy egy­­kor Izrael „ bo­lond­nak” gú­nyolt pró­fé­tája. S ak­kor új­ra lesz ke­gye­lem, új­ra élet­tel te­li lesz Iz­ra­el, és Is­ten új­ra né­pé­vé fo­gad­ja.

Is­ten hű­sé­ge ab­ból áll, hogy új­ra és új­ra szí­vé­re be­szél né­pé­nek. Hó­se­ás sza­va­in ke­resz­tül is hall­juk és lás­suk meg Is­ten „ ku­tya­hű­sé­gét”. Mert ez ne­künk is szól. Ne­künk kü­lö­nö­sen.

Ami­kor a vá­lasz­tott nép­pel kö­tött el­ső szö­vet­ség új­ra és új­ra meg­csú­fo­ló­dott, Is­ten egy má­sik szö­vet­ség­ről kez­dett be­szél­ni. Elő­ször úgy, hogy né­pé­hez im­már nem po­li­ti­kai szö­vet­sé­ges­ként szólt, ha­nem a sze­re­lem­nek, a há­zas­ság­nak, a vő­le­gény és a meny­asszony kap­cso­la­tá­nak sza­va­i­val. Sze­re­lem­mel sze­ret min­ket az Úr! Úgy hű­sé­ges hoz­zánk, ahogy a vő­le­gény a meny­asszo­nyá­hoz, mert sze­rel­me nem en­ge­di, hogy meg­fe­led­kez­zék róla.

Ézsa­i­ás így ír Is­ten hű­sé­gé­ről: „Meg­fe­led­ke­zik-e cse­cse­mő­jé­ről az anya, nem kö­nyö­rül-e mé­he gyer­me­kén? Ha má­sok meg­fe­led­kez­né­nek is, én nem fe­led­ke­zem meg ró­lad! Íme, te­nye­rem­be vés­te­lek be, szün­te­len előt­tem van­nak fa­la­id.” (Ézs 49,15–16)

A te­nye­ré­be raj­zolt, met­szett min­ket is vég­le­ge­sen, ami­kor el­küld­te hoz­zánk Fi­át, Jé­zus Krisz­tust azért, hogy vég­re mi is hű­ség­gel vá­la­szol­junk az ő „ku­tya­hű­sé­gé­re”! És ha er­re más nem em­lé­kez­tet­ne min­ket, hát néz­zünk ku­tyá­ink­ra, és ta­nul­junk tő­lük!

Is­te­nünk! Ké­rünk, se­gíts, hogy hű­sé­ge­det ne há­lát­lan­ság­gal és hűt­len­ség­gel vi­szo­noz­zuk, hogy ér­tünk ho­zott fel­fog­ha­tat­lan sze­re­te­ted kár­ba ne vesszen! Ta­níts min­ket, hogy a hű­ség fo­gal­ma és ér­té­ke vissza­nyer­je mél­tó he­lyét az éle­tünk­ben, a min­den­na­pi em­be­ri kap­cso­la­ta­ink­ban ép­pen úgy, mint a ve­led va­ló kap­cso­la­tunk­ban. Er­re se­gíts min­ket ezen a va­sár­na­pon! Ámen.

Ba­jusz­né Oro­dán Krisz­ti­na