A vasárnap igéje
AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ UTOLSÓ ELŐTTI VASÁRNAPJA – Jn 5,26–30
Van-e élet a halál előtt?
A ma emberét nem igazán foglalkoztatja a kérdés, hogy van-e élet a halál után. Sokkal inkább az érdekli, hogy van-e élet a halál előtt: életnek nevezhető-e az a hatvan, hetven, esetleg nyolcvan esztendei lét, ami számára ki van szabva.
Az iskola és a család béklyóiból kitörni igyekvő fiataloktól gyakran halljuk: „Végre élni szeretnék egy kicsit!” A „derékhad” korosztálya is sokszor nyilatkozik így: „Én még egy kicsit élni szeretnék – majd ha nyugdíjba mentem, ráérek a hit és a vallás kérdéseivel foglalkozni.” A nemrég nyugdíjba vonultak meg ezt mondják: „Most egy kicsit a családomnak és a magam kedvteléseinek szeretnék élni, ráérek még a halálra és a halál utáni élet lehetőségére gondolni.” Az életük alkonyához érők pedig így sóhajtoznak: „Hiszen még alig éltem…” Akiket pedig megtör az élet, koruktól függetlenül kiáltják: „Ez nem élet!” „Élet ez egyáltalán?” „Rongyélet az ilyen…”
Van tehát jogosultsága ennek a kérdésnek: van-e élet a halál előtt? Jézus szavaiban közvetve meg is találjuk rá a feleletet: „Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” Más szóval: csak Istennek van önmagában élete. Isten nélkül, az Istennel való közösségből kiszakadva az ember csak létezik, vegetál, de nem él. És ezen a halál sem változtat. Hibás elképzelésük van az életről azoknak, akik így beszélnek: „Előbb egy kicsit élni akarok még, és a vallással, Istennel, Isten dolgaival ráérek azután foglalkozni.” Az így gondolkodó emberek haláluk óráján majd rádöbbennek, hogy addig sem volt életük, és most sincs, mert nincsen Istenük. Eddig sem volt, és most már örökre el vannak szakítva tőle.
Jól tesszük, ha odafigyelünk arra, hogy Jézus az elhunytakról nem úgy beszél, mint halottakról, hanem mint „a sírban lévőkről”. Ezzel is jelzi, hogy a halottak nem azok, akik a sírban vannak. Jézus – testük biológiai állapotától függetlenül – azokat mondja halottnak, akik kiszakadtak az Istennel való közösségből.
Aki erre a földre született, a sírt nem kerülheti el. Még Jézusnak is sírba kellett szállnia. A biológiai halál azonban nem változtat az ember Isten előtti helyzetén. Akinek volt Istene, és benne volt élete, az Jézus szavára a sírból is életre támad majd fel. Akinek nem volt Istenben valódi élete, az ítélet napján Jézus szava azt is előszólítja majd a sírból, de nem életre támad fel, hanem az ítélet, amit addig is magában hordott, nyilvánvalóvá lesz és beteljesül rajta.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy Jézus az ítéletet az ember jó vagy rossz cselekedeteivel indokolja. Ez csak látszólag mond ellene annak, hogy az ember örök sorsát az Istennel való közössége, vagy annak hiánya határozza meg. Mert kik is tudnak valóban jót cselekedni? Egyáltalán mi számít jó cselekedetnek? Kétségtelen, hogy az ember a maga képességeire hagyatkozva is tud a világ, a társadalom, a közvélemény, az emberi gondolkodás ítélete szerint jónak minősülő tetteket véghezvinni. Isten azonban jól látja, hogy a magunk erejéből véghezvitt legjobb cselekedeteinket is hol rejtett önérdek motiválja, hol meg becsvágy, dicsvágy, jól vagy rosszul leplezett hatalomvágy szennyezi be. Isten előtt – ha szigorúan ítéli meg – egyetlen magunk erejéből véghezvitt cselekedetünk sem bizonyulhat jónak. Isten csak a maga műveit tekinti jónak: azokat, amelyeket nélkülünk és tőlünk függetlenül visz véghez, de azokat is, amelyeket bennünk és általunk. Ilyeneket pedig csak azoknak az életében fog találni, akik vele közösségben éltek, akik engedték, hogy hit által ő maga legyen jelen az életükben, és általuk cselekedjék.
Az ilyen cselekedeteket a világ, az emberi gondolkodás egyáltalán nem szokta jónak ítélni, hanem minduntalan kritizálja őket. Az olyan emberre, aki engedi, hogy Isten cselekedjék általa, azt szokták mondani, hogy „maga alatt vágja a fát”. Rosszallóan állapítják meg, hogy „ez az ember szándékosan keresztre feszítteti magát”. És nem gondolják meg, hogy Krisztus akkor sem tud más lenni, amikor övéiben élve cselekszik. Hiszen ő három esztendei nyilvános földi működése során is szüntelenül „maga alatt vágta a fát”. Igehirdetésében azok előtt tárta szélesre Isten országának kapuját, akiknek a vallási vezetők szerint semmi keresnivalójuk sincs ott: a vámszedők, a paráznák, a kultikusan tisztátalannak számító fogyatékkal élők és pogányok előtt, a „rendes” hívők társadalmának számkivetettjei előtt. A mai evangéliumi szakaszt nem sokkal követő kenyérszaporítás csodája után pedig nem élt a tetőpontjára hágott népszerűségében rejlő lehetőséggel. Elutasította a királyi koronát, majd „kemény beszédbe” kezdett, amivel rajongói tömegét szinte utolsó emberig szétszélesztette. Még a tizenkettő is kis híján magára hagyta.
Céltudatosan indult a rá váró kereszthalál felé. És bár környezetében mindenki megbotránkozott tettén, mégis a világ teremtése óta elképzelhető legnagyobb jót vitte véghez: Isten megváltó művét teljesítette be. De ezt tanítványai is csak húsvét után értették meg. Amikor folyamatban volt, sem ők, sem senki más nem tartotta jónak, amit Jézus tett. Isten előtt mégis ez volt az egyetlen jó, ami Ádám bűnbeesése óta a földön történt! Éppen ezért akiben hit által Krisztus lakik, és aki nem maga cselekszi a jót, hanem a benne lakó Krisztus viszi véghez, az ma sem számíthat elismerésre. Az ítélet napján azonban, amikor minden nyilvánvaló lesz, a benne élt Krisztus általa és benne véghezvitt jó cselekedeteiért – mivel Isten kegyelemből neki tulajdonítja azokat – nyilvánosan fog jutalomban részesülni, és elnyeri az örök életet.
Van-e élet a halál előtt? Az igazi életet csakis a halál előtt lehet elnyerni! És aki hit által már most elnyeri a Krisztussal való közösségben, azt a halál sem foszthatja meg tőle!
Véghelyi Antal