A vasárnap igéje

AZ EGY­HÁ­ZI ESZ­TEN­DŐ UTOL­SÓ ELŐT­TI VA­SÁR­NAP­JA – Jn 5,26–30

Hozzászólás a cikkhez

A ma em­be­rét nem iga­zán fog­lal­koz­tat­ja a kér­dés, hogy van-e élet a ha­lál után. Sok­kal in­kább az ér­dek­li, hogy van-e élet a ha­lál előtt: élet­nek ne­vez­he­tő-e az a hat­van, het­ven, eset­leg nyolc­van esz­ten­dei lét, ami szá­má­ra ki van szab­va.

Az is­ko­la és a csa­lád bék­lyó­i­ból ki­tör­ni igyek­vő fi­a­ta­lok­tól gyak­ran hall­juk: „Vég­re él­ni sze­ret­nék egy ki­csit!” A „de­rék­had” kor­osz­tá­lya is sok­szor nyi­lat­ko­zik így: „Én még egy ki­csit él­ni sze­ret­nék – majd ha nyug­díj­ba men­tem, rá­érek a hit és a val­lás kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­ni.” A nem­rég nyug­díj­ba vo­nul­tak meg ezt mond­ják: „Most egy ki­csit a csa­lá­dom­nak és a ma­gam kedv­te­lé­se­i­nek sze­ret­nék él­ni, rá­érek még a ha­lál­ra és a ha­lál utá­ni élet le­he­tő­sé­gé­re gon­dol­ni.” Az éle­tük al­ko­nyá­hoz érők pe­dig így só­haj­toz­nak: „Hi­szen még alig él­tem…” Aki­ket pe­dig meg­tör az élet, ko­ruk­tól füg­get­le­nül ki­ált­ják: „Ez nem élet!” „Élet ez egy­ál­ta­lán?” „Rongy­élet az ilyen…”

Van te­hát jo­go­sult­sá­ga en­nek a kér­dés­nek: van-e élet a ha­lál előtt? Jé­zus sza­va­i­ban köz­vet­ve meg is ta­lál­juk rá a fe­le­le­tet: „Mert aho­gyan az Atyá­nak van ön­ma­gá­ban éle­te, úgy a Fi­ú­nak is meg­ad­ta, hogy éle­te le­gyen ön­ma­gá­ban.” Más szó­val: csak Is­ten­nek van ön­ma­gá­ban éle­te. Is­ten nél­kül, az Is­ten­nel va­ló kö­zös­ség­ből ki­sza­kad­va az em­ber csak lé­te­zik, ve­ge­tál, de nem él. És ezen a ha­lál sem vál­toz­tat. Hi­bás el­kép­ze­lé­sük van az élet­ről azok­nak, akik így be­szél­nek: „Előbb egy ki­csit él­ni aka­rok még, és a val­lás­sal, Is­ten­nel, Is­ten dol­ga­i­val rá­érek az­után fog­lal­koz­ni.” Az így gon­dol­ko­dó em­be­rek ha­lá­luk órá­ján majd rá­döb­ben­nek, hogy ad­dig sem volt éle­tük, és most sincs, mert nin­csen Is­te­nük. Ed­dig sem volt, és most már örök­re el van­nak sza­kít­va tő­le.

Jól tesszük, ha oda­fi­gye­lünk ar­ra, hogy Jé­zus az el­huny­tak­ról nem úgy be­szél, mint ha­lot­tak­ról, ha­nem mint „a sír­ban lé­vők­ről”. Ez­zel is jel­zi, hogy a ha­lot­tak nem azok, akik a sír­ban van­nak. Jé­zus – tes­tük bio­ló­gi­ai ál­la­po­tá­tól füg­get­le­nül – azo­kat mond­ja ha­lott­nak, akik ki­sza­kad­tak az Is­ten­nel va­ló kö­zös­ség­ből.

Aki er­re a föld­re szü­le­tett, a sírt nem ke­rül­he­ti el. Még Jé­zus­nak is sír­ba kel­lett száll­nia. A bio­ló­gi­ai ha­lál azon­ban nem vál­toz­tat az em­ber Is­ten előt­ti hely­ze­tén. Aki­nek volt Is­te­ne, és ben­ne volt éle­te, az Jé­zus sza­vá­ra a sír­ból is élet­re tá­mad majd fel. Aki­nek nem volt Is­ten­ben va­ló­di éle­te, az íté­let nap­ján Jé­zus sza­va azt is elő­szó­lít­ja majd a sír­ból, de nem élet­re tá­mad fel, ha­nem az íté­let, amit ad­dig is ma­gá­ban hor­dott, nyil­ván­va­ló­vá lesz és be­tel­je­sül raj­ta.

Ne té­vesszen meg ben­nün­ket, hogy Jé­zus az íté­le­tet az em­ber jó vagy rossz cse­le­ke­de­te­i­vel in­do­kol­ja. Ez csak lát­szó­lag mond el­le­ne an­nak, hogy az em­ber örök sor­sát az Is­ten­nel va­ló kö­zös­sé­ge, vagy an­nak hi­á­nya ha­tá­roz­za meg. Mert kik is tud­nak va­ló­ban jót cse­le­ked­ni? Egy­ál­ta­lán mi szá­mít jó cse­le­ke­det­nek? Két­ség­te­len, hogy az em­ber a ma­ga ké­pes­sé­ge­i­re ha­gyat­koz­va is tud a vi­lág, a tár­sa­da­lom, a köz­vé­le­mény, az em­be­ri gon­dol­ko­dás íté­le­te sze­rint jó­nak mi­nő­sü­lő tet­te­ket vég­hez­vin­ni. Is­ten azon­ban jól lát­ja, hogy a ma­gunk ere­jé­ből vég­hez­vitt leg­jobb cse­le­ke­de­te­in­ket is hol rej­tett ön­ér­dek mo­ti­vál­ja, hol meg becs­vágy, dics­vágy, jól vagy rosszul lep­le­zett ha­ta­lom­vágy szennye­zi be. Is­ten előtt – ha szi­go­rú­an íté­li meg – egyet­len ma­gunk ere­jé­ből vég­hez­vitt cse­le­ke­de­tünk sem bi­zo­nyul­hat jó­nak. Is­ten csak a ma­ga mű­ve­it te­kin­ti jó­nak: azo­kat, ame­lye­ket nél­kü­lünk és tő­lünk füg­get­le­nül visz vég­hez, de azo­kat is, ame­lye­ket ben­nünk és ál­ta­lunk. Ilye­ne­ket pe­dig csak azok­nak az éle­té­ben fog ta­lál­ni, akik ve­le kö­zös­ség­ben él­tek, akik en­ged­ték, hogy hit ál­tal ő ma­ga le­gyen je­len az éle­tük­ben, és ál­ta­luk cse­le­ked­jék.

Az ilyen cse­le­ke­de­te­ket a vi­lág, az em­be­ri gon­dol­ko­dás egy­ál­ta­lán nem szok­ta jó­nak ítél­ni, ha­nem mind­un­ta­lan kri­ti­zál­ja őket. Az olyan em­ber­re, aki en­ge­di, hogy Is­ten cse­le­ked­jék ál­ta­la, azt szok­ták mon­da­ni, hogy „ma­ga alatt vág­ja a fát”. Rosszal­ló­an ál­la­pít­ják meg, hogy „ez az em­ber szán­dé­ko­san ke­reszt­re fe­szít­te­ti ma­gát”. És nem gon­dol­ják meg, hogy Krisz­tus ak­kor sem tud más len­ni, ami­kor övé­i­ben él­ve cse­lek­szik. Hi­szen ő há­rom esz­ten­dei nyil­vá­nos föl­di mű­kö­dé­se so­rán is szün­te­le­nül „ma­ga alatt vág­ta a fát”. Ige­hir­de­té­sé­ben azok előtt tár­ta szé­les­re Is­ten or­szá­gá­nak ka­pu­ját, akik­nek a val­lá­si ve­ze­tők sze­rint sem­mi ke­res­ni­va­ló­juk sincs ott: a vám­sze­dők, a pa­ráz­nák, a kul­ti­ku­san tisz­tá­ta­lan­nak szá­mí­tó fo­gya­ték­kal élők és po­gá­nyok előtt, a „ren­des” hí­vők tár­sa­dal­má­nak szám­ki­ve­tett­jei előtt. A mai evan­gé­li­u­mi sza­kaszt nem sok­kal kö­ve­tő ke­nyér­sza­po­rí­tás cso­dá­ja után pe­dig nem élt a te­tő­pont­já­ra há­gott nép­sze­rű­sé­gé­ben rej­lő le­he­tő­ség­gel. El­uta­sí­tot­ta a ki­rá­lyi ko­ro­nát, majd „ke­mény be­széd­be” kez­dett, ami­vel ra­jon­gói tö­me­gét szin­te utol­só em­be­rig szét­szé­lesz­tet­te. Még a ti­zen­ket­tő is kis hí­ján ma­gá­ra hagy­ta.

Cél­tu­da­to­san in­dult a rá vá­ró ke­reszt­ha­lál fe­lé. És bár kör­nye­ze­té­ben min­den­ki meg­bot­rán­ko­zott tet­tén, még­is a vi­lág te­rem­té­se óta el­kép­zel­he­tő leg­na­gyobb jót vit­te vég­hez: Is­ten meg­vál­tó mű­vét tel­je­sí­tet­te be. De ezt ta­nít­vá­nyai is csak hús­vét után ér­tet­ték meg. Ami­kor fo­lya­mat­ban volt, sem ők, sem sen­ki más nem tar­tot­ta jó­nak, amit Jé­zus tett. Is­ten előtt még­is ez volt az egyet­len jó, ami Ádám bűn­be­esé­se óta a föl­dön tör­tént! Ép­pen ezért aki­ben hit ál­tal Krisz­tus la­kik, és aki nem ma­ga cse­lek­szi a jót, ha­nem a ben­ne la­kó Krisz­tus vi­szi vég­hez, az ma sem szá­mít­hat el­is­me­rés­re. Az íté­let nap­ján azon­ban, ami­kor min­den nyil­ván­va­ló lesz, a ben­ne élt Krisz­tus ál­ta­la és ben­ne vég­hez­vitt jó cse­le­ke­de­te­i­ért – mi­vel Is­ten ke­gye­lem­ből ne­ki tu­laj­do­nít­ja azo­kat – nyil­vá­no­san fog ju­ta­lom­ban ré­sze­sül­ni, és el­nye­ri az örök éle­tet.

Van-e élet a ha­lál előtt? Az iga­zi éle­tet csak­is a ha­lál előtt le­het el­nyer­ni! És aki hit ál­tal már most el­nye­ri a Krisz­tus­sal va­ló kö­zös­ség­ben, azt a ha­lál sem foszt­hat­ja meg tő­le!

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::