Élő víz

Meg­tet­tem min­den tő­lem tel­he­tőt. Ké­szül­tem. Lel­ki­is­me­re­te­sen. Le­ül­tem, és időt szán­tam a pré­di­ká­ci­ó­ra. Leg­alább­is igye­kez­tem.

Így kezd­tem vol­na a pré­di­ká­ci­ót tót­kom­ló­si lel­kész­ként, mint vendég igehirdető Ma­gyar­bán­he­gye­sen ad­vent el­ső va­sár­nap­ján, ami­kor 1Pt 1,22–25 volt az ige: „El­adó a med­gyes­egy­há­zi re­for­má­tus temp­lom. Ke­resz­tény gyü­le­ke­zet, ked­ves test­vé­re­im az Úr Jé­zus Krisz­tus­ban! A hír a kö­zel­múlt­ban je­lent meg a Bé­kés Me­gyei Hír­lap ha­sáb­ja­in, a hé­ten, csü­tör­tök es­te pe­dig a köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió egyik mű­so­rá­ban esett ró­la szó. El­hang­zott, hogy a va­la­mi­kor szebb na­po­kat lá­tott, most igen­csak ro­mos épü­let egy­kor zsi­na­gó­ga volt, de mi­vel a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt el­hur­col­ták a he­lyi zsi­dó­sá­got, ke­resz­tény temp­lom­má lett.

Mi­vel na­gyon le­rom­lott az ál­la­po­ta, rá­adá­sul a he­lyi kál­vi­nis­ta egy­ház­köz­ség­nek már csak két tag­ja van, a Ma­gyar­or­szá­gi Re­for­má­tus Egy­ház ré­szé­ről úgy gon­dol­ták, el­ad­nák a he­lyi ön­kor­mány­zat­nak, re­mél­ve, hogy ily mó­don is meg­ment­he­tik ezt a mű­em­lé­ket, amely­nek fa­lai közt – a pá­lyá­za­ti pén­zek­ből tör­tént fel­újí­tás után – kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nye­ket sze­ret­né­nek majd tar­ta­ni.”

Így ter­vez­tem in­dí­ta­ni azok után, hogy ol­vas­tam az em­lí­tett cik­ket, és lát­tam az adást. De – bár ez nem jel­lem­ző rám – nem ta­lál­tam sza­va­kat, ami­kor az el­sők kö­zött a szó­ban for­gó re­for­má­tus kö­zös­ség lel­kész­nő­jét, a té­vé­ből is­mert Mol­nár Vi­rá­got pil­lan­tot­tam meg az öku­me­ni­kus al­ka­lom­ra ér­ke­zett gyü­le­ke­zet tag­jai kö­zött. Fe­szen­ge­ni kezd­tem. „Mi tör­té­nik, ha ese­tük szó­szék­ről va­ló fel­em­le­ge­té­sé­vel kí­nos lég­kört te­rem­tek, fá­jó se­be­ket sza­kí­tok fel…?” – gon­dol­tam ma­gam­ban. Össze­szed­tem a bá­tor­sá­gom, hoz­zá­lép­tem, és rá­kér­dez­tem er­re. „Sem­mi prob­lé­ma – vá­la­szol­ta –, ná­lam most min­den ige­hir­de­tés er­ről szól…”

Ki­csit meg­nyu­god­tam, és tet­tem a dol­gom, hir­det­tem Is­ten igé­jét. Egye­bek mel­lett ar­ról be­szél­tem, hogy sor­suk szo­mo­rú és saj­ná­la­tos. De bár­me­lyi­kün­ket utol­ér­het. Azon­ban vi­gaszt je­lent­het mind­annyi­unk szá­má­ra az, hogy ha egy-egy haj­lék tar­tó­ge­ren­dái meg­rop­pan­nak is, ha be­zá­rul is egy-egy temp­lom­aj­tó, Is­ten va­la­hol min­dig ab­la­kot nyit… És ha ad­dig fa­jul­na is a hely­zet, hogy már nem len­né­nek sem is­ten­há­zák, sem lel­ké­szek és plé­bá­no­sok, akik pré­di­kál­ja­nak, ak­kor is hir­det­tet­nék Is­ten igé­je. Mert ha az em­be­rek nem, ak­kor a kö­vek ki­ál­ta­ná­nak és ma­gasz­tal­nák az Úr nagy­sá­gát és di­cső­sé­gét: „Mert min­den test olyan, mint a fű, és min­den di­cső­sé­ge, mint a me­ző vi­rá­ga: meg­szá­rad a fű, és vi­rá­ga el­hull, de az Úr be­szé­de meg­ma­rad örök­ké…”

Ez per­sze ko­ránt­sem je­len­tet­te azt, hogy ne töl­tött vol­na el szo­mo­rú­ság­gal mind­az, ami a re­for­má­tus test­vé­rek­kel tör­tént. De ad­vent van. És Jé­zus szü­le­té­sé­nek ün­ne­pe kö­ze­led­té­vel én hin­ni akar­tam ab­ban, hogy a re­mény­te­len­ség­ben is van re­mény. Bár­mily ap­ró­ság, amely eb­ben a hely­zet­ben to­vább­len­dít­het, és erőt ad­hat…

Ha más nem, hát az a mo­men­tum, hogy a he­lyi evan­gé­li­ku­sok gya­ko­rol­ták a tex­tus­ban em­le­ge­tett test­vér­sze­re­te­tet, és be­fo­gad­ták gyü­le­ke­ze­ti ter­mük­be a lel­ki me­ne­dé­ket ke­re­ső re­for­má­tu­so­kat. És bár eb­ben a hely­zet­ben ez ter­mé­sze­tes, ma­gát a tényt ta­lán még­sem mint­egy mel­lé­ke­sen, csu­pán egy fél­mon­dat­ban kel­le­ne meg­em­lí­te­nünk, amint a vi­lá­gi té­vé­ri­por­ter tet­te.

Gaz­dag Zsu­zsan­na