Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 50
- Ezen a földön minden mulandó
Élő víz
Hozzászólás a cikkhez
Ezen a földön minden mulandó
Megtettem minden tőlem telhetőt. Készültem. Lelkiismeretesen. Leültem, és időt szántam a prédikációra. Legalábbis igyekeztem.
Így kezdtem volna a prédikációt tótkomlósi lelkészként, mint vendég igehirdető Magyarbánhegyesen advent első vasárnapján, amikor 1Pt 1,22–25 volt az ige: „Eladó a medgyesegyházi református templom. Keresztény gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! A hír a közelmúltban jelent meg a Békés Megyei Hírlap hasábjain, a héten, csütörtök este pedig a közszolgálati televízió egyik műsorában esett róla szó. Elhangzott, hogy a valamikor szebb napokat látott, most igencsak romos épület egykor zsinagóga volt, de mivel a második világháború alatt elhurcolták a helyi zsidóságot, keresztény templommá lett.
Mivel nagyon leromlott az állapota, ráadásul a helyi kálvinista egyházközségnek már csak két tagja van, a Magyarországi Református Egyház részéről úgy gondolták, eladnák a helyi önkormányzatnak, remélve, hogy ily módon is megmenthetik ezt a műemléket, amelynek falai közt – a pályázati pénzekből történt felújítás után – kulturális rendezvényeket szeretnének majd tartani.”
Így terveztem indítani azok után, hogy olvastam az említett cikket, és láttam az adást. De – bár ez nem jellemző rám – nem találtam szavakat, amikor az elsők között a szóban forgó református közösség lelkésznőjét, a tévéből ismert Molnár Virágot pillantottam meg az ökumenikus alkalomra érkezett gyülekezet tagjai között. Feszengeni kezdtem. „Mi történik, ha esetük szószékről való felemlegetésével kínos légkört teremtek, fájó sebeket szakítok fel…?” – gondoltam magamban. Összeszedtem a bátorságom, hozzáléptem, és rákérdeztem erre. „Semmi probléma – válaszolta –, nálam most minden igehirdetés erről szól…”
Kicsit megnyugodtam, és tettem a dolgom, hirdettem Isten igéjét. Egyebek mellett arról beszéltem, hogy sorsuk szomorú és sajnálatos. De bármelyikünket utolérhet. Azonban vigaszt jelenthet mindannyiunk számára az, hogy ha egy-egy hajlék tartógerendái megroppannak is, ha bezárul is egy-egy templomajtó, Isten valahol mindig ablakot nyit… És ha addig fajulna is a helyzet, hogy már nem lennének sem istenházák, sem lelkészek és plébánosok, akik prédikáljanak, akkor is hirdettetnék Isten igéje. Mert ha az emberek nem, akkor a kövek kiáltanának és magasztalnák az Úr nagyságát és dicsőségét: „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké…”
Ez persze korántsem jelentette azt, hogy ne töltött volna el szomorúsággal mindaz, ami a református testvérekkel történt. De advent van. És Jézus születésének ünnepe közeledtével én hinni akartam abban, hogy a reménytelenségben is van remény. Bármily apróság, amely ebben a helyzetben továbblendíthet, és erőt adhat…
Ha más nem, hát az a momentum, hogy a helyi evangélikusok gyakorolták a textusban emlegetett testvérszeretetet, és befogadták gyülekezeti termükbe a lelki menedéket kereső reformátusokat. És bár ebben a helyzetben ez természetes, magát a tényt talán mégsem mintegy mellékesen, csupán egy félmondatban kellene megemlítenünk, amint a világi tévériporter tette.
Gazdag Zsuzsanna
::Nyomtatható változat::
|