Egyházunk egy-két hete

Egy po­hár me­leg tea, ba­rát­sá­gos lég­kör és né­hány ked­ves szó fo­gad­ta azo­kat, akik de­cem­ber el­se­jén dél­után be­lép­tek a pest­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus temp­lom­ba. Kis­sé bel­jebb köny­vek, CD-k, fá­ból ké­szült szép aján­dék­tár­gyak so­ra­koz­tak hí­vo­ga­tó­an, hogy ked­vez­mé­nyes ad­ven­ti-ka­rá­cso­nyi vá­sár­ral ör­ven­dez­tes­sék meg azo­kat, akik vá­sá­rol­ni, kö­rül­néz­ni vagy egy ki­ad­vány kap­csán vé­le­mé­nyü­ket meg­osz­ta­ni jöt­tek.

Ké­sőbb az or­go­na hang­ja je­lez­te: el­jött az em­lé­ke­zés ide­je. A gyü­le­ke­zet­szer­ve­ző, temp­lom­épí­tő lel­készt, So­koray Ká­rolyt pon­to­san nyolc­van év­vel ez­előtt iktatták be, s a temp­lom fel­szen­te­lé­sé­nek is las­san itt a het­ven­he­te­dik év­for­du­ló­ja. Ho­gyan be­csül­he­ti meg a gyü­le­ke­zet egy­ko­ri lel­ki­pász­to­rát, aki­nek mun­ká­ja gyü­möl­cse­i­vel ma is lép­ten-nyo­mon ta­lál­koz­hat? Úgy, hogy pél­dá­ját kö­vet­ve hir­de­ti az evan­gé­li­u­mot, oda­fi­gyel az újon­nan be­té­rők­re, és en­ge­di, hogy Is­ten meg­mu­tas­sa a kö­zös­sé­gen ke­resz­tül az ere­jét.

Es­te kez­dő­dött a LÉT (Lő­rin­ci Ér­dek­lő­dők Tea­há­za): a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok és az ér­dek­lő­dők Mádl Dal­ma (képünkön) éle­té­be pil­lant­hat­tak be. Hall­hat­tak gyer­mek­ko­rá­ról, egy­kor har­ci­as egyé­ni­sé­gé­ről, a csa­lád­ja irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­ről, pél­da­ké­pe­i­ről, a hit fon­tos­sá­gá­ról, a ke­gye­lem­ről, me­lyért na­pon­ta há­lát ad.

Dal­ma asszony – mint a ko­ráb­bi ál­lam­el­nök fe­le­sé­ge – fel­ele­ve­ní­tett né­hány em­lé­ke­ze­tes ta­lál­ko­zást is, pél­dá­ul a spa­nyol ki­rály­né­val, aki olyan ott­hont ala­pí­tott, ahol sé­rült gye­re­kek ta­nul­hat­nak szak­mát, és él­nek meg mun­ká­juk­ból.

Ki­de­rült az is, hogy Mádl Dal­ma szá­má­ra mi­lyen fon­tos a ka­ri­ta­tív szol­gá­lat: kö­te­les­sé­gé­nek ér­zi, hogy se­gít­sen azo­kon, aki­ken csak tud. A Ka­to­li­kus Ka­ri­tász jó­szol­gá­la­ti nagy­kö­ve­te. Az ál­ta­la 2006-ban lét­re­ho­zott Is­ten­ad­ta Te­het­ség Ala­pít­vány sze­gény sor­sú, te­het­sé­ges, kis­te­le­pü­lé­sen élő fi­a­ta­lok kö­zép­is­ko­lai kol­lé­gi­u­mi ne­ve­lé­sét tá­mo­gat­ja. Öröm­mel me­sélt egy – haj­lék­ta­la­nok­nak tar­tott – mi­sén va­ló rész­vé­te­lé­ről, a ve­lük va­ló kéz­fo­gás­ról, be­szél­ge­tés­ről, könnye­ik­ről; az étel­osz­tás­ról a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var­nál; az asszo­nyok­ról, akik sü­te­ményt süt­nek, ru­hát gyűj­te­nek. S hang­sú­lyoz­ta, hogy bár ma min­dent a tü­rel­met­len­ség és az ag­resszi­vi­tás jel­le­mez, a sze­líd­ség még­iscsak töb­bet ér – iga­zol­ja ezt pél­dá­ul egy er­dé­lyi pol­gár­mes­ter, akit ez in­dí­tott ar­ra, hogy jót te­gyen Böj­te Csa­ba ár­vá­i­val…

„Ál­dott légy, te bet­le­he­mi Gyer­mek! / Ál­dott légy, hogy el­hoz­tad a fényt, / az élő bi­zal­mat, re­ményt!” – ez az ének zár­ta a lő­rin­ci ad­ven­ti na­pot. S a fény­ről nem­csak éne­kel­tek a je­len­lé­vők, ha­nem to­vább is ad­ták egy­más­nak a lán­got, és sor­ra gyul­lad­tak meg a ke­zek­ben a gyer­tyák. Így in­dult ha­za min­den­ki, s vit­te a fényt – ki a temp­lom­ból –, ez­zel a jel­ké­pes moz­du­lat­tal is hir­det­ve: a temp­lo­mon kí­vül lé­vők­nek is szük­sé­gük van a vi­lág vi­lá­gos­sá­gá­ra…

Hu­lej Eni­kő