Evangélikusok

Min­den va­sár­nap ott ül az osz­lop mel­lett a ki­lencórai is­ten­tisz­te­le­ten. Ő ér­ke­zik el­ső­ként. Így nőtt fel, ezt a szlo­vák ke­gyes­sé­get hoz­ta ma­gá­val a kis­kő­rö­si evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ből. Hogy mi­ként ke­rült a „tót” Lit­a­usz­ki Zsu­zsan­na a szom­szé­dos „sváb” Solt­vad­kert­re ak­kor, ami­kor ez nem is volt annyi­ra ter­mé­sze­tes? Mi­lyen volt a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti fa­lu­si élet? Er­ről me­sél­jen ma­ga a szü­le­tés­na­pos!

– Né­gyen vol­tunk test­vé­rek, én vol­tam a leg­idő­sebb. Lány lé­tem­re sok olyas­mit el kel­lett vé­gez­nem a ház­nál, ami fér­fi­mun­ka volt. Lo­vak­kal bán­tam, dol­goz­tam a föl­de­ken. Ki­lenc­éve­sen meg­ta­nul­tam ke­rék­pá­roz­ni, és be­jár­tam a fa­lut. Ez ak­ko­ri­ban nem volt di­vat, csó­vál­ták is a fe­jü­ket az öreg­asszo­nyok. De az­tán, ami­kor ti­zen­öt éve­sen el­men­tem apám­mal bi­cik­li­vel Pécs­re meg­lá­to­gat­ni a ka­to­nás­ko­dó nagy­bá­tyá­mat, ak­kor so­kan büsz­kék vol­tak rám.

– Mi­lyen volt a csa­lá­di fe­gye­lem? Mennyi­re fog­ták ke­mé­nyen a „nagy­lányt”?

– Nap­le­men­té­re a ka­pun be­lül kel­lett len­nünk. Ami­kor az egyik ud­var­lóm ha­za­kí­sért, és még be­szél­get­ni akar­tunk az ut­cán, apám ki­küld­te a hú­go­mat ez­zel az üze­net­tel: elég most már eb­ből a fi­ú­ból, irány be­fe­lé!

– Ho­gyan is­mer­te meg a fér­jét, a solt­vad­ker­ti Győ­ri Pé­tert?

– Le­ven­te­ver­senyt ren­dez­tek Kis­kő­rö­sön ősszel, mi meg ar­ra sé­tál­tunk a töb­bi lánnyal. A ver­seny után tánc­mu­lat­ság kö­vet­ke­zett. Elő­ször egy kő­rö­si le­gény kért fel, de má­sod­já­ra már a le­en­dő uram­mal tán­col­tam. Nem is ha­lo­gat­tuk az es­kü­vőt: 1939. de­cem­ber 2-án adott össze min­ket De­dinsz­ky Gyu­la lel­kész a kis­kő­rö­si evan­gé­li­kus temp­lom­ban. Ez­után Csá­bor­ra ke­rül­tem, az uram csa­lád­já­hoz. Anyó­so­mék­kal jól el­v­ol­tam a ta­nyán. Dol­goz­ni kel­lett: föld, sző­lő, szán­tó, lo­vak, te­he­nek, tyú­kok… Nem unat­koz­tunk. Az­tán 1942-ben be­köl­töz­tünk a fa­lu­ba, és meg­szü­let­tek a gye­re­kek.

– Nem volt gond a kis­kő­rö­si lánnyal Solt­vad­ker­ten?

– Két hét­tel az es­kü­vő előtt mond­ta az uram, hogy te­gyem le a sok­szok­nyás kő­rö­si ru­hát. Itt más vi­se­let jár­ja: szű­kebb szok­nya és kö­tő. Úgy­hogy át­öl­töz­tem. De azért ami­kor be­jöt­tek az oro­szok, 1944 őszén, ak­kor jól jött, hogy tud­tam ve­lük be­szél­ni, mert oda­ha­za még job­ban a tót szó jár­ta a ma­gyar mel­lett. Az­tán meg­lép­tem az oro­szok­tól, mert lát­ták, hogy ér­tem a szót, és da­nol­tat­ni akar­tak. Meg még ugyan mit nem…

– Mi­re em­lék­szik szí­ve­sen a fel­nőtt­ko­rá­ból?

– Min­dig meg­ta­lál­tam a mun­kát és a jó­ked­vet! Ko­rán ke­lő va­gyok: mi­re a szom­szé­dok fel­éb­red­tek, én már ren­det csap­tam az ud­va­ron, ut­cán. Volt, hogy a kis­kő­rö­si ro­ko­no­kat is vé­gig­lá­to­gat­tam ad­dig bi­cik­lin. Ahol kér­tek, se­gí­tet­tem is: la­ko­dal­mak­ra ka­lá­csot sü­töt­tem, vagy ép­pen a kony­hán dol­goz­tam a nyolcvanas évek ele­jén a fó­ti kán­tor­kép­ző tan­fo­lya­mon – ami­kor ti vol­ta­tok ott a ta­nu­lók!

– És ki­lenc­ven­éve­sen ho­gyan tel­nek a nap­jai?

– Ti­zen­nyolc éve öz­vegy va­gyok, és most már a gye­re­ke­im­nél la­kom. Mind­há­rom szí­ve­sen fo­gad, de ugyan­így az öt uno­kám és a nyolc déd­uno­kám is. Bi­cik­li­re már egy ide­je nem ülök. El va­gyok tilt­va. De még se­gí­tek a ház kö­rü­li mun­kák­ban, ahol tu­dok, be­szél­ge­tünk, és va­sár­na­pon­ként el­visz­nek a temp­lom­ba. Mert ne­kem ott a he­lyem.

Le­je­gyez­te: ifj. Ká­posz­ta La­jos