A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT ÜN­NE­PE UTÁN 1. VA­SÁR­NAP – MT 5,13–16

„Ka­szás test­vér! So­vány a föl­dünk!
kö­nyör­göm, egyet tégy ne­kem:
ha el­vi­szel, szórd szét trá­gyá­nak
tes­te­met kinn a ré­te­ken!”
Ő rá­bó­lin­tott, s vit­te las­san,
s úgy szór­ta, szór­ta, szór­ta szét,
mint mag­ve­tő ke­ze a bú­zát,
vagy pi­pa­csot az őszi szél.

Jé­zus nem ilyen vi­gasz­ta­lan ké­pet ál­lít elénk. A só, bár pa­rá­nyi, arány­ta­la­nul nagy ha­tást fejt ki a kör­nye­ze­té­re, egyet­len csi­pet az egész le­vest meg­íze­sí­ti. Jé­zus azt mond­ja, hogy ta­nít­vá­nyai ugyan­így hat­nak a vi­lág­ra. Bár ke­ve­sen van­nak, min­dent meg tud­nak vál­toz­tat­ni.

Ugyan­így be­szél a vi­lá­gos­ság­ról is. Egy pa­rá­nyi fény lát­ha­tó­vá te­szi a szo­ba bel­se­jét. Annyi­ra je­len­tős ez a ha­tás, hogy nem le­het el­rej­te­ni. Olyan, mint egy vá­ros a he­gyen, tá­vol­ról lát­ha­tó, min­den­kép­pen szem­be­öt­lő. Szív­me­len­ge­tő­ek ezek a mon­da­tok, csak sem­mit nem ta­pasz­ta­lunk be­lő­le. Az egy­ház tár­sa­dal­mi trük­kök­höz fo­lya­mo­dik, hogy je­len­tő­sé­ge le­gyen, a gyü­le­ke­ze­tek klub­ren­dez­vé­nye­ket tar­ta­nak, hogy az em­be­rek be­tér­je­nek hoz­zá­juk. Nem ér­ző­dik az a nyu­godt biz­ton­ság, a hat­ni tu­dás ön­bi­zal­ma, ame­lyet ezen a szür­ke ás­vá­nyon – itt az asz­ta­lo­mon le­vő só­tar­tó­ban – tisz­tán lá­tok.

Mi­ért nem hat a ke­resz­tény­ség, ha hat­nia kel­le­ne? Olyan, mint egy fáj­da­lom­csil­la­pí­tó, amely­nek hi­á­ba vár­juk jó­té­kony ha­tá­sát, csak nem ér­ke­zik. De mi­ért is kel­le­ne hat­nia, ha elég le­het csu­pán az el­fo­ga­dás is? Ta­lán tisz­tább len­ne ha­lá­lunk ter­mé­sze­tes vol­tá­ba ka­pasz­kod­ni, mint a Ha­lál­tánc-bal­la­da föld­mű­ve­sé­nek. A ter­mé­szet is Is­tent di­csé­ri. Nem kell vál­toz­tat­ni, elég, ha be­le­il­lesz­ke­dünk a ter­mé­sze­tes­be. Nem kell hat­ni, elég, ha a rossz ha­tá­sai elől ide­jé­ben el­me­ne­kü­lünk.

Jé­zus azon­ban ezt mond­ja: ti vagy­tok a föld só­ja.

Jev­tus­en­ko ver­sét so­kan is­me­rik, igaz, ál­ta­lá­ban más­hon­nan. A ke­resz­tény­ség szá­má­ra lét­kér­dés, hogy tud-e ér­de­kes­sé, iz­gal­mas­sá, naggyá len­ni a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben. An­nak a sós íz­nek min­dent be kell töl­te­nie. Rejt­ve pe­dig tény­leg nem ma­rad­hat sem­mi.

Bűn a kö­zép­sze­rű­ség, akár­csak
a ha­zug szó: el­fa­ju­lás.
Buz­dít­sa ki-ki ma­gát, hadd
ten­ne di­csőt, re­me­ket.
Naggyá nem len­ni – gya­lá­zat.
Mind naggyá le­gye­tek!

A hat­ni aka­rás és hat­ni tu­dás vá­gya ott van ben­nünk, ta­nít­vá­nyok­ban. Ke­zün­ket te­sze­get­jük az epi­lep­szi­ás fiú hom­lo­ká­ra, mon­do­gat­juk az erő­tel­jes mon­da­to­kat, de nem si­ke­rül meg­gyó­gyí­ta­nunk. A min­ket be nem fo­ga­dó fa­lu­ra ké­szek va­gyunk tü­zet kér­ni az ég­ből. Úgy kell a Mes­ter­nek em­be­ri sza­vak­kal le­küz­de­nie bosszú­vá­gyun­kat. Sze­ret­nénk tün­tet­ni ha­lá­lig tar­tó ki­tar­tá­sunk­kal, hi­tünk ere­jé­vel, vi­lá­gos lá­tá­sunk­kal, de gyá­ván el­fu­tunk, ami­kor ma­rad­nunk kel­le­ne, hi­tünk ab­ban a pil­la­nat­ban hul­lik alá, ami­kor pe­dig lát­nunk le­het­ne, össze­za­va­ro­dik min­den.

A hat­ni tu­dás he­lyét el­fog­lal­ja sa­ját éle­tünk men­te­ge­té­se. Ahe­lyett, hogy a vi­lág vál­toz­na, még sa­ját éle­tünk is alig.

A ha­tás azért ma­rad el, mert ez a só el­ve­szí­tet­te az ízét. Ilyen szin­te nincs is a va­ló­ság­ban, de ez a só – a ta­nít­vá­nyok se­re­ge – úgy sze­ret­ne hat­ni, hogy el­fe­led­ke­zik ar­ról, hogy mi­vel kell hat­nia. A ke­resz­tény­ség íze a bol­dog­ság. Az a sa­já­tos bol­dog­ság, ame­lyet az alá­ren­del­tek, a lel­ki sze­gé­nyek, sí­rók, sze­lí­dek, igaz­ság­ra éhe­zők és szom­ja­zók, ir­gal­ma­sok, tisz­ta szí­vű­ek, bé­ke­te­rem­tők, ül­dö­zöt­tek él­het­nek csak át. A vesz­te­sek bol­dog­sá­ga. Ez va­ló­di íz.

Ezt ír­ja a hu­ma­nis­ta, de nem ke­resz­tény Kurt Von­neg­ut: „Nem tu­dom, mi­ért, de a leg­har­sá­nyabb ke­resz­té­nyek so­ha nem be­szél­nek a bol­dog­sá­gok­ról. Vi­szont gyak­ran könnyes szem­mel kö­ve­te­lik, hogy a köz­épü­le­tek­ben füg­gesszék ki a Tíz­pa­ran­cso­la­tot. Ami per­sze Mó­ze­sé, nem Jé­zu­sé. Még egyi­ket sem hal­lot­tam, hogy azt kö­ve­tel­te vol­na, hogy a He­gyi be­szé­det vagy a bol­dog­sá­go­kat füg­gesszék ki bár­ho­vá. A ťbol­do­gok az ir­gal­ma­sokŤ a tár­gya­ló­ter­mek­ben? A ťbol­do­gok a bé­kes­ség­ben élőkŤ a Pen­ta­gon­ban? Ugyan már!”

Ez a bol­dog­ság ti­tok. Sem­mi­vel meg nem sze­rez­he­tő. Vá­rat­la­nul lep­he­ti meg az ér­zé­ke­nye­ket. Ben­ne Jé­zus ma­ga kap te­ret éle­tünk­ben, akit meg­kí­noz­tak, meg­fe­szí­tet­tek és meg­öl­tek. Ez az íz a mi­énk. Amíg az ér­zé­keny­sé­günk tart, meg is ma­rad­hat. Ez nem a hasz­nos ha­lál íze, ez nem a naggyá len­ni tu­dás íze, ez a bol­dog­ság íze. A tit­kos bol­dog­ság íze.

Imád­koz­zunk!
A ma­gam íze­it sze­ret­tem vol­na meg­is­mer­tet­ni má­sok­kal.
Azt sze­ret­tem vol­na, ha olyat eszik min­den­ki, ami­lyet én fő­zök.
A ma­gam íze­i­vel vol­tam el­tel­ve én is.
Már nem is is­mer­tem mást.
Már nem is akar­tam mást.
Most asz­ta­lod­nál ülök.
A te éte­le­det eszem.
A te íze­i­det kós­to­lom.
Már nem is aka­rok is­mer­ni mást.
Már nem is aka­rok akar­ni mást.
Tégy en­gem só­vá éte­led­ben.
Annyi éhes van még a vi­lág­ban.

Ko­czor Ta­más