A vasárnap igéje
VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP – MT 5,13–16
Sóvá lenni
„Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott, s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
Jézus nem ilyen vigasztalan képet állít elénk. A só, bár parányi, aránytalanul nagy hatást fejt ki a környezetére, egyetlen csipet az egész levest megízesíti. Jézus azt mondja, hogy tanítványai ugyanígy hatnak a világra. Bár kevesen vannak, mindent meg tudnak változtatni.
Ugyanígy beszél a világosságról is. Egy parányi fény láthatóvá teszi a szoba belsejét. Annyira jelentős ez a hatás, hogy nem lehet elrejteni. Olyan, mint egy város a hegyen, távolról látható, mindenképpen szembeötlő. Szívmelengetőek ezek a mondatok, csak semmit nem tapasztalunk belőle. Az egyház társadalmi trükkökhöz folyamodik, hogy jelentősége legyen, a gyülekezetek klubrendezvényeket tartanak, hogy az emberek betérjenek hozzájuk. Nem érződik az a nyugodt biztonság, a hatni tudás önbizalma, amelyet ezen a szürke ásványon – itt az asztalomon levő sótartóban – tisztán látok.
Miért nem hat a kereszténység, ha hatnia kellene? Olyan, mint egy fájdalomcsillapító, amelynek hiába várjuk jótékony hatását, csak nem érkezik. De miért is kellene hatnia, ha elég lehet csupán az elfogadás is? Talán tisztább lenne halálunk természetes voltába kapaszkodni, mint a Haláltánc-ballada földművesének. A természet is Istent dicséri. Nem kell változtatni, elég, ha beleilleszkedünk a természetesbe. Nem kell hatni, elég, ha a rossz hatásai elől idejében elmenekülünk.
Jézus azonban ezt mondja: ti vagytok a föld sója.
Jevtusenko versét sokan ismerik, igaz, általában máshonnan. A kereszténység számára létkérdés, hogy tud-e érdekessé, izgalmassá, naggyá lenni a szó legnemesebb értelmében. Annak a sós íznek mindent be kell töltenie. Rejtve pedig tényleg nem maradhat semmi.
Bűn a középszerűség, akárcsak
a hazug szó: elfajulás.
Buzdítsa ki-ki magát, hadd
tenne dicsőt, remeket.
Naggyá nem lenni – gyalázat.
Mind naggyá legyetek!
A hatni akarás és hatni tudás vágya ott van bennünk, tanítványokban. Kezünket teszegetjük az epilepsziás fiú homlokára, mondogatjuk az erőteljes mondatokat, de nem sikerül meggyógyítanunk. A minket be nem fogadó falura készek vagyunk tüzet kérni az égből. Úgy kell a Mesternek emberi szavakkal leküzdenie bosszúvágyunkat. Szeretnénk tüntetni halálig tartó kitartásunkkal, hitünk erejével, világos látásunkkal, de gyáván elfutunk, amikor maradnunk kellene, hitünk abban a pillanatban hullik alá, amikor pedig látnunk lehetne, összezavarodik minden.
A hatni tudás helyét elfoglalja saját életünk mentegetése. Ahelyett, hogy a világ változna, még saját életünk is alig.
A hatás azért marad el, mert ez a só elveszítette az ízét. Ilyen szinte nincs is a valóságban, de ez a só – a tanítványok serege – úgy szeretne hatni, hogy elfeledkezik arról, hogy mivel kell hatnia. A kereszténység íze a boldogság. Az a sajátos boldogság, amelyet az alárendeltek, a lelki szegények, sírók, szelídek, igazságra éhezők és szomjazók, irgalmasok, tiszta szívűek, béketeremtők, üldözöttek élhetnek csak át. A vesztesek boldogsága. Ez valódi íz.
Ezt írja a humanista, de nem keresztény Kurt Vonnegut: „Nem tudom, miért, de a legharsányabb keresztények soha nem beszélnek a boldogságokról. Viszont gyakran könnyes szemmel követelik, hogy a középületekben függesszék ki a Tízparancsolatot. Ami persze Mózesé, nem Jézusé. Még egyiket sem hallottam, hogy azt követelte volna, hogy a Hegyi beszédet vagy a boldogságokat függesszék ki bárhová. A »boldogok az irgalmasok« a tárgyalótermekben? A »boldogok a békességben élők« a Pentagonban? Ugyan már!”
Ez a boldogság titok. Semmivel meg nem szerezhető. Váratlanul lepheti meg az érzékenyeket. Benne Jézus maga kap teret életünkben, akit megkínoztak, megfeszítettek és megöltek. Ez az íz a miénk. Amíg az érzékenységünk tart, meg is maradhat. Ez nem a hasznos halál íze, ez nem a naggyá lenni tudás íze, ez a boldogság íze. A titkos boldogság íze.
Imádkozzunk!
A magam ízeit szerettem volna megismertetni másokkal.
Azt szerettem volna, ha olyat eszik mindenki, amilyet én főzök.
A magam ízeivel voltam eltelve én is.
Már nem is ismertem mást.
Már nem is akartam mást.
Most asztalodnál ülök.
A te ételedet eszem.
A te ízeidet kóstolom.
Már nem is akarok ismerni mást.
Már nem is akarok akarni mást.
Tégy engem sóvá ételedben.
Annyi éhes van még a világban.
Koczor Tamás