Egyházunk egy-két hete

Az el­múlt év­ben sok szó esett egy­há­zon kí­vül és be­lül is a húsz év­vel ez­előtt tör­tén­tek­ről, a rend­szer­vál­tás­ról és kö­vet­kez­mé­nye­i­ről. A vissza­te­kin­té­sek ja­va ré­szé­ben el­sza­lasz­tott le­he­tő­sé­gek­ről, be nem tel­je­sült vá­ra­ko­zá­sok­ról, húsz év alatt el nem vég­zett fel­ada­tok­ról esett szó. Tör­tént egy­ál­ta­lán va­la­mi jó az el­múlt két év­ti­zed­ben? A 2009 de­cem­be­ré­ben hu­sza­dik szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lő Man­dák kó­rus tör­té­ne­te a meg­ra­ga­dott le­he­tő­ség­ről és a be­töl­tött hi­va­tás­ról me­sél.

Hosszú évek ál­mo­do­zá­sa és hosszú hó­na­pok ter­vez­ge­té­se után 1989. de­cem­ber 27-én hív­ta meg elő­ször if­jabb Ha­fen­scher Ká­roly azo­kat a fi­a­ta­lo­kat, akik a fó­ti kán­tor­kép­ző­ben a ko­ráb­bi évek­ben, év­ti­ze­dek­ben át­él­ték a kö­zös­ség és az együtt ének­lés örö­mét. Bár a Fó­ton kö­tött ba­rát­sá­go­kat már ko­ráb­ban is to­vább él­tet­ték az év­köz­be­ni ta­lál­ko­zá­sok, a szer­ve­zett for­ma új ke­re­tet és ér­tel­met adott az együtt­lé­tek­nek. 1989 előtt a temp­lom fa­lai kö­zé szo­rí­tott egy­há­zunk­ban ad­mi­niszt­ra­tív aka­dá­lyok nem tet­ték vol­na le­he­tő­vé a kó­rus meg­szü­le­té­sét. A „ke­gyel­mi időt” azonban fel­is­mer­ték és fel­hasz­nál­ták a kó­rus ala­pí­tói.

Ze­nei ha­gyo­má­nyok­ban oly gaz­dag evan­gé­li­kus egy­há­zunk­ban min­den bi­zonnyal nem lett vol­na ne­héz va­la­mely kó­rus­hoz „mél­tóbb” ne­vet vá­lasz­ta­ni, de a kán­tor­kép­ző­höz va­ló kö­tő­dés oly erős volt, hogy ter­mé­sze­te­sen meg­ma­radt a kán­tor­kép­ző vil­lá­ját ado­má­nyo­zó Man­dák Má­ria ne­ve, és lett pár év­vel ké­sőbb hi­va­ta­lo­san is Man­dák kó­rus az ének­kar ne­ve. A fó­ti kán­tor­kép­ző ma hi­va­ta­los mun­ka­ága­ként is­me­ri el a kó­rust, és le­he­tő­sé­ge­i­hez ké­pest tá­mo­gat­ja mű­kö­dé­sét.

Kez­det­ben in­kább a ré­gi kán­tor­kép­ző­sök ad­ták az énekkar ge­rin­cét, ké­sőbb azon­ban ki­ala­kult a má­ig is mű­kö­dő rend, amely­ben a min­den­ko­ri tan­fo­lya­mok hall­ga­tó­i­ból és elő­adó­i­ból ver­bu­vá­ló­dik a ta­gok túl­nyo­mó több­sé­ge. Az or­szág – sőt időn­ként a Kár­pát-me­den­ce – tá­vo­li pont­ja­i­ról össze­ta­lál­ko­zó kó­rus­ta­gok mi­att egyé­ni mód­szer ala­kult ki a ze­nei mun­ka biz­to­sí­tá­sá­ra: a Man­dák a kez­de­tek­től egé­szen má­ig „le­ve­le­ző kó­rus­ként” mű­kö­dik. Tag­jai kez­det­ben két-há­rom ha­von­ta gyűl­tek össze – ma már ha­von­ta ta­lál­koz­nak –, és egy hét­vé­ge áll ren­del­ke­zé­sük­re a pró­bá­ra, a mű­vek meg­ta­nu­lá­sá­ra.

Rá­adá­sul ál­ta­lá­ban nem hi­va­tá­sos ze­né­szek­ről van szó, ha­nem gim­na­zis­ták­ról, egye­te­mis­ták­ról, fi­a­tal fel­nőt­tek­ről, akik­nek annyi ze­nei elő­kép­zett­sé­gük van, mint bár­mely más ama­tőr ének­kar tag­ja­i­nak. Az egy kó­rus­tag­ra eső kán­to­ri szol­gá­la­tok szá­ma azon­ban min­den bi­zonnyal eb­ben a kó­rus­ban a leg­ma­ga­sabb, hi­szen a ta­gok nagy ré­sze gya­kor­ló, gyü­le­ke­ze­ti kán­tor. A kó­rus­ta­gok nem is min­dig tud­ják meg­ol­da­ni he­lyet­te­sí­té­sü­ket, így az amúgy is kur­ta pró­ba­hét­vé­ge még in­kább le­rö­vi­dül, hi­szen so­kak­nak vissza kell tér­ni­ük, hogy gyü­le­ke­ze­tük­ben va­sár­nap meg­szó­lal­jon az or­go­na.

If­jú­sá­gi kó­rust össze­tar­ta­ni és ve­zet­ni kü­lö­nö­sen ne­héz fel­adat. Az ének­kar per­ma­nens „nem­ze­dé­ki vál­ság­ban” van, hi­szen a ta­gok fel­nő­nek, mun­ká­juk messzi­re szó­lít­ja őket, csa­lá­dot ala­pí­ta­nak, amely mel­lett már nem tud­nak időt sza­kí­ta­ni a kó­rus­ra, a he­lyük­re lé­pő újak­nak pe­dig új­ra meg kell ta­ní­ta­ni azt a re­per­to­árt, ame­lyet a ré­gi­ek már tud­tak.

Ezt a szak­ma­i­lag há­lát­lan, em­be­ri­leg kü­lö­nö­sen erőt pró­bá­ló fel­ada­tot csak el­hi­va­tott em­be­rek tud­ják vé­gez­ni. A kó­rus ala­pí­tó kar­na­gyá­nak mun­ká­ját né­hány évig Ecse­di Zsu­zsan­na se­gí­tet­te, majd Ba­lás Ist­ván vet­te át az ének­kar ve­ze­té­sét, és Aba­ffy Nó­ra csat­la­ko­zott hoz­zá se­gít­ség­ként. Az ő sze­mé­lyes ki­su­gár­zá­suk tart­ja össze a min­dig vál­to­zó kó­rust, szak­mai mun­ká­juk te­szi le­he­tő­vé, hogy olyan szín­vo­na­lon szó­lal­has­son meg az ének­kar, amely mél­tó a kán­tor­kép­ző ha­gyo­má­nyai­hoz.

A kó­rus kö­zös­sé­gé­nek ere­jét a hu­sza­dik szü­le­tés­na­pon az mu­tat­ta meg leg­szem­lé­le­te­seb­ben, hogy ré­gi tag­ja­i­val több mint száz­fős­re gya­ra­po­dott az Óbu­dán szol­gá­ló ének­kar. Az or­szág­ha­tár sem je­len­tett aka­dályt, volt, aki Auszt­ri­á­ból, más pe­dig Ba­jor­or­szág­ból tért vissza, hogy az ün­ne­pi al­kal­mon is­mét a Man­dák kó­rus tag­ja le­hes­sen.

Ami­kor az ének­kar szü­le­tett, ala­pí­tói még nem tud­hat­ták, ho­gyan fog­ja meg­ta­lál­ni he­lyét egy­há­zunk­ban. Egy egy­há­zi kó­rus ál­ta­lá­ban egy gyü­le­ke­zet­hez kö­tő­dik, a gyü­le­ke­zet al­kal­ma­in, min­de­nek­előtt is­ten­tisz­te­le­te­in szol­gál éne­ké­vel. Egy­más­sal ta­lál­koz­ni jó do­log, együtt éne­kel­ni még jobb, de ha nin­csen a mun­ká­nak lát­ha­tó ered­mé­nye, ak­kor ha­mar el­vész a mo­ti­vá­ció. A Man­dák kó­rus azon­ban meg­ta­lál­ta azt a szol­gá­la­ti te­rü­le­tet, amely év­ti­ze­dek óta be­töl­tet­len volt egy­há­zunk­ban.

A negy­ve­nes éve­kig a Lu­the­rá­nia volt az az egy­há­zi kó­rus, amely rend­sze­re­sen el­ment olyan vi­dé­ki gyü­le­ke­ze­tek­be, ahol nem volt rend­sze­res, szín­vo­na­las egy­ház­ze­nei szol­gá­lat. Ezt a fel­ada­tot lát­ja el húsz éve a Man­dák kó­rus. Egy­re több meg­hí­vást ka­pott kü­lön­bö­ző gyü­le­ke­ze­tek­be, ahol egy-egy hét­vé­gén több egy­ház­ze­nei áhí­tat, il­let­ve is­ten­tisz­te­let al­kal­má­val szol­gál­ha­tott. Olyan he­lyek­re is el­jut így a ma­gas szín­vo­na­lú egy­ház­ze­ne, ahol az élő klasszi­kus ze­ne meg­szó­la­lá­sa is rit­ka­ság­nak szá­mít. A „hon­ta­lan” Man­dák kó­rus így vált va­la­mennyi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tünk ének­ka­rá­vá.

Kü­lön ér­té­ke ezek­nek a szol­gá­la­tok­nak, hogy fi­a­ta­lok vég­zik ön­ként és szem­mel lát­ha­tó lel­ke­se­dés­sel, meg­cá­fol­va azt az el­ter­jedt vé­le­ke­dést, hogy ez a kor­osz­tály el­ve­szett az egy­há­zi szol­gá­lat és a klasszi­kus egy­ház­ze­ne szá­má­ra. A Man­dák kó­rus mai szol­gá­la­ta egy­há­zunk leg­jobb ha­gyo­má­nya­it foly­tat­va egy­szer­re evan­gé­li­zá­ció és kul­túr­misszió. A gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­la­tok mel­lett a kó­rus éne­kelt a Ze­ne­aka­dé­mi­án dip­lo­ma­hang­ver­se­nyen, sze­re­pelt a Vi­ga­dó­ban ren­de­zett re­for­má­ci­ói meg­em­lé­ke­zé­sen, kép­vi­sel­te egy­há­zun­kat né­met­or­szá­gi Kirchen­ta­gon, köz­re­mű­kö­dött Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zó­kon, és részt vett kó­rus­fesz­ti­vá­lon is.

Mit kí­ván­ha­tunk a mű­kö­dé­se har­ma­dik év­ti­ze­dét el­kez­dő Man­dák kó­rus­nak? Min­de­nek­előtt azt, hogy le­gye­nek lel­kes tag­jai és el­hi­va­tott ve­ze­tői, akik meg­hall­ják gyü­le­ke­ze­te­ink hí­vá­sát, hogy egy­há­zunk min­den temp­lo­má­ban szín­vo­na­la­san meg­szó­lal­has­son evan­gé­li­kus egy­ház­ze­nénk. Kí­ván­juk, hogy a kó­rus szol­gá­la­ta­in ke­resz­tül mi­nél töb­ben fel­fe­dez­hes­sék a kö­zös ének­lés, Is­ten di­cső­í­té­sé­nek, a „két­sze­res imád­ko­zás­nak” meg­tar­tó ere­jét, hogy új­ra és új­ra va­ló­ság­gá vál­has­son Lu­ther fel­hí­vá­sa: „Éne­kel­je­tek, gyer­me­ke­im, hadd fus­son az ör­dög!”

Ker­tész Bo­tond