Élő víz

– Tud itt va­la­ki szé­pen ír­ni? – vág­ta ki a kör­let aj­ta­ját az őr­mes­ter egy fa­gyos feb­ru­á­ri es­tén.

Mint né­hány na­pos újonc sor­ka­to­na pró­bál­tam meg­húz­ni ma­gam a har­minc­öt szé­pen meg­ve­tett eme­le­tes vas­ágy ár­nyé­ká­ban, mi­köz­ben sur­ra­nó­tár­sa­im KISZ-tag­gyű­lés­re men­tek. A be­vo­nu­lás nap­já­nak dél­után­ján ugyan­is egy ké­pes­la­pot ad­tak elénk, amely­re a „Ta­tá­ra ke­rül­tem, jól va­gyok, cí­mem…” szö­ve­get kel­lett ír­ni. Ez­ után kö­vet­ke­zett a KISZ-be va­ló kö­te­le­ző be­lé­pés, ame­lyet szí­ve­sen „vál­lal­tak” az újon­cok, hi­szen a gya­ko­ri tag­gyű­lé­sek ide­jén leg­alább nem eg­ze­cí­roz­tat­ták őket. Mi­vel én a teo­ló­gi­á­ra ké­szül­tem, el­som­for­dál­tam a KISZ-tit­kár előtt. Nem lép­tem be, vál­lal­va az eset­le­ges kö­vet­kez­mé­nye­ket. Úgy érez­tem, ez meg­al­ku­vás lett vol­na ré­szem­ről…

Szó­val – egye­dül lé­vén a kör­let­ben – sze­ré­nyen meg­szó­lal­tam a fél­ho­mály­ban:

– Én tu­dok ír­ni!

Ér­de­kes mó­don az őr­mes­ter nem kér­dez­te, hogy mit ke­re­sek itt egye­dül, hol van­nak a töb­bi­ek, ha­nem ma­gá­val vitt. És én ír­tam, má­sol­tam ne­ki – tol­lal, kéz­írás­sal. A Ká­dár-kor­szak vé­ge fe­lé, 1986-ban vol­tunk, szá­mí­tó­gé­pek­ről ek­kor­tájt be­szél­ni is utó­pi­á­nak tűnt. Az ol­vas­ha­tó kéz­írás­nak még nagy be­csü­le­te volt. És et­től kezd­ve ez az őr­mes­ter min­dig ki­men­tett a „ko­pa­szok” kö­te­le­ző prog­ram­ja­i­ról.

A be­vo­nu­lás utá­ni hó­nap­ban – ko­moly vá­lo­ga­tás után – egy­szer csak azt vet­tem ész­re, hogy a hír­adó­ez­red pa­rancs­no­ká­nak ír­no­ká­vá vá­lasz­tot­tak. Más­fél éven át a párt­tit­kár iro­dá­já­ban dol­goz­tam, ta­nul­tam, itt „nőt­tem fel”, akár­csak Mó­zes a fá­raó ud­va­rá­ban, eb­ből a po­zí­ci­ó­ból fel­vé­te­liz­tem – egy sza­bad­ság ide­je alatt – a teo­ló­gi­á­ra. Ha­mar ti­ze­des­sé lép­tet­tek elő, hi­szen a pa­rancs­nok­nak, egy al­ez­re­des­nek még­sem le­he­tett egy­sze­rű hon­véd az ír­no­ka (tit­ká­ra). A toll lett a fegy­ve­rem. Et­től kezd­ve igye­kez­tem köz­ben­jár­ni a tár­sa­i­mért, pél­dá­ul azért, hogy ha­za­me­hes­se­nek, vagy hogy eset­le­ges vét­ke­i­kért ki­sebb bün­te­tést kap­ja­nak. Jó so­rom volt, még­sem iri­gyelt sen­ki, vi­szont érez­tem a töb­bi­ek meg­be­csü­lé­sét.

– Tud itt va­la­ki szé­pen ír­ni? – kér­dez­te egy né­ni előt­tem, ami­kor ka­rá­csony előtt egy győ­ri nyom­da pénz­tá­rá­nál áll­tam sor­ban. A ne­vé­ben cso­dá­la­tos írást sej­te­tő cég fő­nö­ke pró­bál­ta el­ma­gya­ráz­ni ne­ki, hogy ka­rá­cso­nyi üd­vöz­lő­lap­ja nem fér be­le a nyom­ta­tó­juk­ba.

– De én nem nyom­ta­tás­ról be­szé­lek, ha­nem kéz­írás­ról! Va­la­ha szé­pen ír­tam, de már re­meg a ke­zem – pró­bál­ta le­egy­sze­rű­sí­te­ni a dol­got a né­ni. A fő­nök szét­tár­ta kar­ját, és csó­vál­ta fe­jét. Saj­nos eb­ben nem tud­nak se­gí­te­ni. A mun­ka­tár­sak pro­fik a szö­veg­szer­kesz­tés­ben, de ol­vas­ha­tó­an egyik sem tud ír­ni. Ál­lí­tó­lag a fe­le­sé­ge egy­szer meg­pró­bál­ta, de ku­dar­cot val­lott. Saj­nál­ja…

– Én tu­dok ír­ni! – szó­lal­tam meg. Min­den szem rám sze­ge­ző­dött, mint­ha va­la­mi cso­dá­la­tos ké­pes­ség bir­to­ká­ban len­nék, amely ke­ve­sek­nek ada­tik meg. – Szí­ve­sen meg­írom a ka­rá­cso­nyi jó­kí­ván­sá­gát an­nak, akit sze­ret.

– Meg­fi­ze­tem! – há­lál­ko­dott a né­ni. Kér­tem, más­nap jöj­jön be a püs­pö­ki hi­va­tal­ba, ad­dig­ra meg­írom ne­ki azt az öt mon­da­tot. Mert iga­zán szé­pen töl­tő­tol­lal le­het ír­ni. Kis­is­ko­lás ko­runk­ban mi még így ta­nul­tunk, és az­óta éle­tem min­den kor­sza­ká­ban volt töl­tő­tol­lam. De ne higgye, hogy ezért el­fo­ga­dok bár­mit is. Meg­írom ne­ki, csak azért, hogy örö­met sze­rez­zek én is, ő is. Ha­mar ki­de­rült, a né­ni evan­gé­li­kus.

Más­nap el­jött, és na­gyon há­lás volt két­per­ces mun­ká­mért. Ami­kor meg­lát­ta a mű­ve­met, ígért ne­kem va­la­mit: vissza­jön még. És ka­rá­csony előtt né­hány nap­pal va­ló­ban meg­je­lent egy ap­ró kis aján­dék­cso­mag­gal, ben­ne két pa­ti­nás töl­tő­tol­lal, mel­let­te egy írás­sal, amely mint­egy iga­zo­lá­sa an­nak, mi­lyen esz­mei ér­té­kük van ezek­nek a tol­lak­nak. El­mond­ta, hogy so­ká­ig Bécs­ben dol­go­zott a Szov­jet­unió ENSZ-nagy­kö­ve­té­nek öz­ve­gyé­nél. És a dip­lo­ma­ta fe­le­sé­ge ezt a két tol­lat aján­dé­koz­ta ne­ki az­zal, hogy fér­je – Lu­rie úr – az 1960-as évek­ben ezek­kel a tol­lak­kal ír­ta alá a do­ku­men­tu­mo­kat. Úgy ér­zi, hogy ez­után ná­lam lesz­nek ezek a leg­mél­tóbb he­lyen…

De min­de­nek­előtt azért adok há­lát, hogy ért­he­tem az Írást, kü­lö­nö­sen azo­kat a ré­sze­it, ame­lyek a se­gít­ség­re szo­ru­ló fe­le­ba­rát sze­re­te­té­ről szól­nak és ar­ról, hogy a se­gít­ség nem kor­lá­to­zód­hat a ka­rá­csony ün­ne­pé­re.

Ezt nem le­he­tett vissza­uta­sí­ta­ni. Nem aka­rok ide­gen tol­lak­kal di­cse­ked­ni, csak há­lát ad­ni, hogy én még a di­gi­tá­lis kor­szak előtt ne­vel­ked­tem, és meg­ta­nul­tam ír­ni. Er­ről szól az éle­tem.

Me­nyes Gyu­la