Élő víz

„Aki­ket pe­dig Is­ten Lel­ke ve­zé­rel, azok Is­ten fi­ai.” (Róm 8,14)

A víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni el­ső hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi Is­ten di­cső­sé­gét hir­de­tik, mely Jé­zus Krisz­tus­ban lát­ha­tó. „Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk élt, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét.” (Jn 1,14; LK) Urunk meg­ke­resz­te­lé­se­kor meg­nyil­vá­nult a Szent­há­rom­ság di­cső­sé­ge: „Jé­zus azon­nal ki­jött a víz­ből, és íme, meg­nyílt a menny, és lát­ta, hogy Is­ten Lel­ke őreá száll. És hang hal­lat­szott a menny­ből:ťEz az én sze­re­tett Fi­am, aki­ben gyö­nyör­kö­döm.Ť” (Mt 3,16–17) Az­óta Is­ten gyer­me­kei Jé­zus­ra hall­gat­nak, és en­ged­nek Pál e ké­ré­sé­nek is: „…okos is­ten­tisz­te­let­ként szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek.” (Róm 12,1) Cse­lek­szik az ő aka­ra­tát, a ne­kik ada­tott kü­lön­bö­ző ke­gyel­mi aján­dé­kok éssze­rű fel­hasz­ná­lá­sá­val. „Uj­jong­ja­tok az Úr előtt az egész föl­dön! Szol­gál­ja­tok az Úr­nak ör­ven­de­zés­sel! Vi­ga­doz­va já­rul­ja­tok szí­ne elé!” (GyLK 739,1) A po­gány Kor­né­li­usz há­zá­ban Pé­ter Jé­zus­ról pré­di­kált, s eköz­ben „le­szállt a Szent­lé­lek mind­azok­ra, akik hall­gat­ták az igét”. A hit hal­lás­ból szü­le­tik Is­ten élő igé­je ál­tal, s mert ná­la nincs sze­mély­vá­lo­ga­tás, Pé­ter „úgy ren­del­ke­zett, hogy ke­resz­tel­ked­je­nek meg a Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ben” (Ap­Csel 10,44.48). Pál a vá­lasz­tott nép pusz­tai ván­dor­lá­sá­ra em­lé­kez­tet: „…atyá­ink … mind­nyá­jan a ten­ge­ren men­tek át, és mind­nyá­jan meg­ke­resz­tel­ked­tek Mó­zes­re a fel­hő­ben és a ten­ger­ben” (1Kor 10,1.2). Ez a Vö­rös-ten­ge­ren tör­té­nő át­ke­lés meg­is­mét­lő­dött a hon­fog­la­lás­kor: „Az Úr szö­vet­ség­lá­dá­ját vi­vő pa­pok ott áll­tak szi­lár­dan a Jor­dán szá­raz med­ré­ben. Egész Iz­rá­el át­kelt…” (Józs 3,17) Pál, a po­gá­nyok apos­to­la Is­ten tit­kát, Krisz­tust hir­de­ti, hogy az Úr Is­ten gyer­me­ke­it tév­ta­nok meg ne té­vesszék: „Mi­vel te­hát már el­fo­gad­tá­tok Krisz­tus Jé­zust, az Urat, él­je­tek is őben­ne.” (Kol 2,6) Az „egy-ügyű” ki­csi­nyek is le­het­nek pél­dá­ink eb­ben, mert Urunk sze­rint „aki nem úgy fo­gad­ja az Is­ten or­szá­gát, mint egy kis­gyer­mek, sem­mi­kép­pen sem megy be ab­ba” (Mk 10,15). Is­ten gyer­me­ke­i­nek tud­ni­uk kell, hogy az ál­ta­luk el­fo­ga­dott evan­gé­li­um nyílt ál­lás­fog­la­lás­ra s dön­tés­re kész­te­ti hall­ga­tó­it: vagy en­ge­del­mes­ked­nek Is­ten sza­vá­nak, vagy el­uta­sít­ják. „Mert mos­tan­tól fog­va öten lesz­nek egy csa­lád­ban, akik meg­ha­son­lot­tak, há­rom ket­tő­vel, és ket­tő há­rom­mal.” (Lk 12,52) Is­ten gyer­me­kei „be­szé­lő vi­szony­ban” van­nak mennyei Aty­juk­kal, de Urunk ar­ra ta­nít, hogy tö­mö­ren és ti­tok­ban imád­koz­zunk hoz­zá, „mert tud­ja a ti Atyá­tok, mi­re van szük­sé­ge­tek, mi­előtt még kér­né­tek tő­le” (Mt 6,8). Út­ra­va­lón­kat Lu­ther összeg­zi: „Aki­ben Krisz­tus-hit van, an­nak szí­vé­ben a Szent­lé­lek vi­gasz­ta­lást s erős gyer­me­ki bi­zo­dal­mat te­remt. A ke­gye­lem­nek s imád­ság­nak Lel­ke ar­ról biz­to­sít, hogy Is­ten gyer­me­kei va­gyunk, s szí­vün­ket szív­be­li kö­nyör­gés­re kész­te­ti.” Az Úr­tól ta­nult imád­ság­ban a hét ké­rés mel­lett a meg­szó­lí­tás és a di­cső­í­tés is egy­for­mán fon­tos! „Mi Atyánk, ki vagy mennyek­ben (…) Imád­sá­gunk meg­hall­ga­tod. / Di­cső­ség itt és oda­fenn / Né­ked, jó Is­te­nünk! Ámen.” (EÉ 72,1.9)

Ga­rai And­rás