Napról napra

Va­sár­nap

Mit fi­zes­sek az Úr­nak a sok jó­ért, amit ve­lem tett? Zsolt 116,12 (Mk 5,20; Mt 3,13–17; Róm 12,1–3/4–8/; Zsolt 96) Egész­ség, csa­lád, ba­rá­tok, mun­ka­hely. Gyak­ran nem is tu­da­to­sul ben­nünk, hogy mind­ezek – és szá­mos más, szin­tén ide so­rol­ha­tó do­log – meg­lé­te nem ter­mé­sze­tes, ha­nem Is­ten gond­vi­se­lé­sé­nek je­le éle­tünk­ben. Az em­be­ri jó­tet­te­ket, se­gít­sé­get szin­te „au­to­ma­ti­ku­san” vi­szo­noz­zuk, Is­ten sze­re­te­te azon­ban olyan nagy, hogy ő kö­szö­ne­tünk nél­kül is el­áraszt aján­dé­ka­i­val. De per­sze ez nem je­len­ti azt, hogy ne ad­hat­nánk há­lát ne­ki, ne di­cső­ít­het­nénk őt, és ne te­het­nénk bi­zony­sá­got ró­la…

Hét­fő

Ti­ed a menny, ti­ed a föld is, te hoz­tad lét­re a föld­ke­rek­sé­get és azt, ami be­töl­ti. Te te­rem­tet­tél észa­kot és délt. Zsolt 89,12–13 (Zsid 1,2; Ap­Csel 10,37–48; Jn 3,14–21) Is­ten min­de­nek al­ko­tó­ja. A te­rem­tés leg­ap­róbb rész­le­te­it a hí­vők sem is­me­rik, de el­fo­gad­ják, hogy a föld­ke­rek­ség ere­de­te és vé­ge az ő ke­zé­ben van. És mi­vel azt vall­juk, hogy a föl­det Is­te­nünk for­mál­ta, igye­kez­zünk óv­ni és vé­de­ni kör­nye­ze­tün­ket!

Kedd

Ál­dott a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne és Aty­ja, aki meg­ál­dott min­ket mennyei vi­lá­gá­nak min­den lel­ki ál­dá­sá­val a Krisz­tus­ban. Ef 1,3 (Ezsd 3,11a; Józs 3,9–17; Jn 3,22–36) Mennyi erő és biz­ta­tás van ezek­ben a sza­vak­ban! Va­jon tu­da­to­sul-e ben­nünk min­dennap, hogy mi mind­nyá­jan Is­ten ál­dot­tai va­gyunk…?

Szer­da

Krisz­tus mond­ja: „Pél­dát ad­tam nek­tek, hogy amint én tet­tem ve­le­tek, ti is úgy te­gye­tek.” Jn 13,15 (3Móz 25,17; Kol 2,1–7; 5Móz 1,1–18) Ami­kor Krisz­tus a föl­dön járt, sza­vai és cse­le­ke­de­tei ál­tal is meg­mu­tat­ta, mennyi­re jó­sá­gos Atyánk az Is­ten. Ta­ní­tott, be­te­ge­ket gyó­gyí­tott, ha­lot­ta­kat tá­masz­tott fel. Pél­dát adott az Is­ten aka­ra­ta sze­rint va­ló élet­re, hogy mi is ha­son­ló­képp, Is­ten or­szá­gát és a má­sik em­ber ja­vát szem előtt tart­va cse­le­ked­jünk. Nem te­kin­tet­te méltóságán alulinak azt sem, hogy megmossa ta­nít­vá­nyai lábát. Ezzel minket is alázatra tanít. A Jé­zus ál­tal idé­zett el­ső és nagy pa­ran­cso­lat (Mt 22,38) sze­rint ezt úgy te­het­jük, ha az Urat tel­jes szív­vel, lé­lek­kel és el­mé­vel sze­ret­jük, a fe­le­ba­rá­tun­kat pe­dig úgy, mint ön­ma­gun­kat. Ez utób­bit leg­in­kább úgy tud­juk meg­ten­ni, ha szem előtt tart­juk az arany­sza­bályt: „Amit te­hát sze­ret­né­tek, hogy az em­be­rek ve­le­tek cse­le­ked­je­nek, ti is ugyan­azt cse­le­ked­jé­tek ve­lük.” (Mt 7,12) Csü­tör­tök

Is­ten en­gem ki­vált a hol­tak ha­zá­já­ból, és ma­gá­hoz fog ven­ni. Zsolt 49,16 (Ef 2,5.6; Mk 10,13–16; 5Móz 1,19–33) Min­den va­sár­nap el­mond­juk az egész ke­resz­tény­ség hit­val­lá­sát és ben­ne a bi­zony­ság­té­telt: „Hi­szek a Jé­zus Krisz­tus­ban, Is­ten egy­szü­lött Fi­á­ban, a mi Urunk­ban, aki … alá­szállt a pok­lok­ra, har­mad­na­pon fel­tá­ma­dott ha­lot­ta­i­ból, fel­ment a mennyek­be, ott ül Is­ten­nek, a min­den­ha­tó Atyá­nak jobb­ján, ahon­nan el­jön ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat.” Krisz­tus má­so­dik el­jö­ve­te­lé­nek és az íté­let­nek a gon­do­la­ta ön­ma­gá­ban ijesz­tő. De ugyan­ak­kor ör­ven­de­tes is: hi­szen előt­tünk áll majd Krisz­tus, aki hi­tünk sze­rint ha­lá­la ál­tal mind­nyá­jun­kat ki­vál­tott a hol­tak ha­zá­já­ból. Él­jünk úgy, hogy szá­munk­ra is igaz­zá vál­jék a mon­dat, ame­lyet a la­tor hal­lott, az­az egy­kor mi is ve­le, a mi Urunk­kal le­hes­sünk a pa­ra­di­csom­ban.

Pén­tek

Nem ma­ra­dok el tő­led, nem hagy­lak el. Józs 1,5 (Zsid 6,18; Lk 12,49–53; 5Móz 1,34–46) Mi oly­kor-oly­kor el­tá­vo­lod­ha­tunk ugyan Is­ten­től, de sze­ren­csé­re ő so­ha nem tá­vo­lo­dik el tő­lünk. Öröm­ben, de kü­lö­nö­sen ne­héz­sé­gek, bá­nat kö­ze­pet­te ve­lünk és mel­let­tünk van. Ha­gyat­koz­ha­tunk rá, bíz­ha­tunk ben­ne, és se­gít­sé­gül hív­hat­juk őt. Ad­junk há­lát azért, hogy ha a baj­ban egye­sek el­hagy­nak is, Is­ten ezt so­ha nem te­szi!

Szom­bat

Ami­ket em­ber­kéz al­kot, azok nem is­te­nek. Ap­Csel 19,26 (Hós 14,4b; Mt 6,6–13; 5Móz 2,1–15) Nem­csak em­ber­kéz al­ko­tá­sai le­het­nek is­te­nek, ha­nem min­den, ami a szí­vünk­ben az el­ső he­lyen áll, min­den, ami meg­elő­zi az élő, egy igaz Is­tent. Min­den, ami­hez szív­vel, lé­lek­kel ra­gasz­ko­dunk, ami ná­lá­nál fon­to­sabb a szá­munk­ra. Min­den, ami­nek az el­ső he­lyet szán­juk az éle­tünk­ben – le­gyen az pénz, ha­ta­lom, csa­lád­tag­ja­ink, egész­sé­günk, la­ká­sunk és még so­rol­hat­nánk. Mind­ezek ad­hat­nak több-ke­ve­sebb erőt, je­lent­het­nek ki­sebb-na­gyobb biz­ton­sá­got, sze­rez­het­nek örö­möt, de éle­tünk va­ló­já­ban csak Is­ten ál­tal vál­hat va­ló­di, élet­tel te­li élet­té.

Gaz­dag Zsu­zsan­na