A vasárnap igéje
VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP – MT 5,17–19
Kinek mondotok engem?
Az emberiség történetében voltak olyan korszakok, amikor a művészeti értékekben gazdagabb múlt termékenyen hatott a szerényebb helyzetű jelenre. Ilyen kulturális értelemben gazdagító időszak volt a hódító rómaiak számára felfedezni a görög képzőművészetet, irodalmat. De épp ilyen korszak jellemezte Európa újkori történelmének hajnalát is, ahol éppen az antik görög–római értékek kerültek ismét a figyelem középpontjába.
Viszont arról is vannak emlékeink, sajnos egészen közeliek is, amikor az uralkodó hatalom minden eszközzel a múlt eltörlésén fáradozott. A második világháborút követő időszakban mennyi vidéki kúria s azok megannyi értéke milyen gyorsan semmivé lett, amikor „a múltat végképp eltörölni” szándékozó „rabszolgahad” a mozgalmi indulók dallamaira, önként vagy a megfélemlítettség kényszere alatt „szabadabb” jövőt épített.
Vajon Jézusnak milyen a múlthoz való viszonya? Mit gondol Isten megtartó törvényéről, a próféták tanításáról? S valójában mit akar? Felforgatni mindent, vagy talán a múlt már elfelejtett tudásából, Isten-élményeiből vissza akarja adni nekünk azt, ami egykor közös kincsünk volt? Egészen biztos vagyok benne, hogy a korabeli hallgatóságában éppúgy benne voltak e kérdések, mint ahogy minden kor emberét foglalkoztatják e gondolatok. Van, aki lázadó forradalmárként szeretné látni személyét, van, aki a konzervatív értékek őrzőjének tartja őt.
A vízkereszt utáni második vasárnap igéjében ott látjuk Krisztus Urunkat a híres Hegyi beszéd színhelyén, ahol néhány pillanattal azelőtt még a boldogság felemelő nyolc igéjét adta át az őt hallgató tömegnek. Később követőit ízt adó sónak és a világ világosságának nevezte. Szükségszerű, hogy ezek után a forradalmi erejű, minden más korábbi vallási gyakorlatot, kegyességet felülíró gondolatok után ott bujkáljon hallgatóiban a kérdés: Vajon kicsoda ő? Egész környezetét ez a kérdés izgatja. Isten fenséges dolgait, titkait és akaratát egy kicsit jobban ismerő emberek ennél még többet is szeretnének megtudni. Keresztelő János például ezért kérdezi tőle: „Te vagy-e az Eljövendő (az Isten által megígért Megváltó), vagy mást várjunk? (Mt 11,3)
E kérdések szükségszerűek voltak, mert Jézus Krisztus nem úgy tanít, mint a korábbi bölcsek, akik csupán ismerik az Isten akaratát és az emberekkel kapcsolatos szándékát. Nem. Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van (Mk 1,22) megadni az Isten igazi ismeretét. De vajon mit hoz ő a világba: békességet, boldogságot vagy tüzet? Ezekre a ki nem mondott, de mindenkiben ott feszülő kérdésekre mondja Jézus Urunk az egykori hallgatóságának és a mai igék fölött meditáló érdeklődőknek: Ne gondoljátok, hogy eltörölni jöttem a törvényt. Sokkal inkább betölteni.
A vízkereszt utáni időszak egyik hangsúlyos kérdése Jézus Krisztus személyének titka. Most arra irányul figyelmünk, ami keresztény életünk számára a legmeghatározóbb. Isten Fiát valódi lényege szerint igyekszünk megismerni. Jézus számára is fontos ez, hiszen ezért kérdi ő maga is tanítványaitól: „Ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15) Jézus Krisztus megkerülhetetlen személyének titkát meg kell fejteni. Mert a karácsony ünnepe sok embert megmozdít. Ám nem mindenki jut el a karácsonyi testet öltés igazi lényegének megértéséhez.
Könnyű, nagyon könnyű karácsony népszerű ünnepének áhítatos álbékességét őrizgetni, ápolgatni lelkünkben. Könnyű meghatódni a kisgyermek Jézus sanyarú sorsán, könnyű egyszerű szociális, családjogi vagy bevándorlásügyi kérdéssé tenni az érkezését. S később könnyű etikai, valláserkölcsi megállapításokat tenni tanításairól. De vajon ki fogadja be őt? De vajon a világ Üdvözítőjét, az Istentől jövő Világosságot és életünk terheinek, bűneinek Megváltóját és Szabadítóját meglátjuk-e a karácsony után felnövekvő gyermekben? Ahogy Paul Gerhardt gyönyörű karácsonyi énekének első versszaka kérdi tőlünk ma is: „Mint fogadjalak téged, Világ Reménységét?” A véges emberi elme miként képes befogadni Jézus Krisztust a maga isteni dicsőségében? Ha még ünnepeinknek és ünnepünk Urának igazi küldetését is ilyen könnyen félreértjük, akkor az ünnepek elmúltával a hétköznapi életben, munkahelyen, iskolában, emberi kapcsolatainkban bizonnyal nehezebb meglátni és megérteni a Jézus Krisztusban megjelent isteni üdvözítő akaratot. Mert Jézus Krisztus nem a múlt értekeinek őre és nem mindent felforgató forradalmár, nagy tanító, hanem ő maga Isten igazsága. A megtartott törvény. S amikor a mi Urunk, Jézus a mindenkori hallgatóságát a törvény radikális tiszteletére szólítja fel, akkor valójában éppen olyan isteni kijelentést tesz, mint amikor Mózesnek az Úr megjelenti nevét, és azt mondja neki: „Én Vagyok”.
Mert valójában egyes-egyedül Jézus volt képes betartani e földön azt az első, egyetlen parancsolatot, amelynek megtartása elég az üdvösséghez. S ebből származik minden más parancsolat: „Szeresd az Urat, a te Istenedet”. S amikor Jézus Krisztus Isten akaratának engedelmeskedve elindult a fájdalmak útján, és felment a golgotai keresztre, akkor betöltötte, s egyben meghaladta az emberi gyarlóság miatt szükséges törvényeket. Nincs más parancs, csak ennyi: Krisztus szeretete előtt földig leborulni. S ahogy Ady írja: „Imádni az Istent és egymást szeretni…” Ebben a hitben „szeresd felebarátodat, mint magadat”, mert a „szeretet a törvény betöltése”.
Szarka István