Kultúrkörök

Ál­do­zat­ho­za­tal. A mo­dern, 21. szá­za­di em­ber nem akar sen­ki szol­gá­ja len­ni. Sza­ba­don, mint a ma­dár, ked­vé­re mu­lat. Ne­héz év­ti­ze­dek li­be­rá­lis de­mok­rá­ci­á­ja át­for­mált ben­nün­ket, szét­for­gá­csol­ta az ér­té­ket. Pe­dig az is­te­nes em­ber­nek hű­sé­ges­nek kel­le­ne len­nie. Ál­do­za­tos éle­tű­nek. Apám, bá­tyám­mal és ve­lem, az egész na­pi mun­ka után szí­ve­sen ment a kis evan­gé­li­kus temp­lo­mot szé­pí­te­ni. Egy el­moz­dult te­tő­cse­rép meg­iga­zí­tá­sá­ért föl­má­szott a szé­dí­tő ma­gas­ba. Kü­lö­nö­sen pén­tek dél­után, ami­kor az öreg, resz­ke­tő han­gú kán­tor­ta­ní­tó gya­ko­rolt. Per­sze van­nak ki­vé­te­lek. Ál­do­zat min­den nap­ja az édes­anyák­nak, az ápo­ló­nők­nek, a mes­ter­em­be­rek­nek. Ők szin­te ver­seng­nek, mennyi­re hű­sé­ge­sen tel­je­sí­tik Jé­zus ké­ré­se­it.

Kál­vin Já­nos. Öt­száz éves a „mo­dern” pát­ri­ár­ka. Ked­ves öreg ba­rá­tom jut eszem­be, aki Kál­vin olaj­ké­pe előtt be­szélt éle­té­ről. Ala­csony em­ber volt, sza­kál­la a mell­ka­sá­ig ért, sá­padt ar­ca ki­tü­ze­se­dett, ha Is­ten­ről és a hit­ről szó­no­kolt.

A re­for­má­tor nem akar­ta, és meg­vál­toz­tat­ta a vi­lá­got, s ami ke­ve­sek­nek ada­tott meg, nem­csak a teo­ló­gi­á­ban, a hét­köz­na­pok­ban is ott buj­kál­nak gon­do­la­tai. Az 1535-ben ki­adott Ins­ti­tu­ti­on de la re­li­gi­on ch­ré­ti­en­ne-t a nem­ze­ti iro­dal­mi nyelv ko­rai re­me­ké­nek tart­ják. A kál­vi­niz­mus Eu­ró­pán for­mált, Ma­gyar­or­szág az egyik köz­pont a kál­vi­nis­ták nagy csa­lád­já­ban.

Az egy­sze­rű em­be­re­ket Kál­vin bi­zo­nyá­ra bib­lia­ma­gya­rá­za­ta­i­val nyer­te meg, biz­ta­tá­sá­val, hogy ol­vas­suk az élet köny­vét. Ab­ban nem ér­tet­tem ve­le egyet, hogy az em­ber a jó fe­lé vál­toz­hat, s a kö­zös­sé­gek ala­kí­ta­nak.

A sváj­ci re­for­má­tor teo­ló­gi­ai mun­kái nagy ha­tás­sal vol­tak Bocs­kai Ist­ván­ra és Beth­len Gá­bor­ra. Kü­lö­nö­sen iz­gal­mas Sü­tő And­rás Csil­lag a mág­lyán cí­mű drá­má­ja. Kál­vin és a Szent­há­rom­ság-ta­ga­dó Szer­vét Mi­hály pe­re gyö­nyö­rű er­dé­lyi nyel­ven zeng a szín­pa­do­kon… Ké­ső­re jár, be­csu­kom köny­vét, és elő­ve­szem az Illyés-ver­set, A re­for­má­ció gen­fi em­lék­mű­ve előtt cí­műt: „Száz­negy­ven­hár­mat lép­tem, ez a hossza / a szo­bor-sor­nak. Hír­nök, ki meg­ölt / mil­li­ók tisz­tel­gé­sét hoz­za, / úgy men­tem el a Nagy Glé­da előtt…” Ott áll a ma­gas fal előtt Wil­li­am Fa­rel, The­o­dore Bé­za és John Knox kö­zött, ke­zé­ben nyi­tott könyv, kő­aj­ka épp szó­lás­ra nyí­lik.

Szkí­ta arany­kin­csek. Szép és ko­moly ki­ál­lí­tás­sal ruk­kolt elő a Nem­ze­ti Mú­ze­um. Az eme­le­ti ter­mek fél­ho­mály-csend­jé­ben fel­tá­madt a múlt, s a lá­to­ga­tó azt vet­te ész­re, hogy ha­tal­mas, por­lep­te tá­ja­kat ba­ran­gol be. „A ré­gi ke­le­ti né­pek kö­zül alig­ha van is­mer­tebb a szkí­ták­nál” – ol­vas­tam a nagy fa­li táb­lán. Ez el­ső­sor­ban a gö­rög Hé­ro­do­tosz­nak kö­szön­he­tő; a tör­té­net­írás aty­ja a Kr. e. 5. szá­zad­ban re­mek tu­dó­sí­tást ké­szí­tett ró­luk. Tab­lók, vit­ri­nek, fil­mek se­gí­tet­ték az el­iga­zo­dást, sőt még pusz­tai ló­do­bo­gást is le­he­tett hal­la­ni a leg­na­gyobb te­rem­ben. És per­sze az óarany ék­sze­rek: a nagy fél­kö­rös mell­dí­szek, a ló­fe­jek­kel dí­szí­tett csé­szék, az orosz­lán­fi­gu­rák­kal ékes lán­cok Zöld­ha­lom­pusz­tá­ról, a – ne­kem leg­szebb – tá­pió­szent­már­to­ni arany­szar­vas a 6. szá­zad­ból. Itt az­után be is zá­rul, vég­leg, a va­la­ha gaz­dag és su­gár­zó szkí­ta vi­lág.

Év­for­du­ló. Ma hu­szon­öt éve halt meg anyám. Dél fe­lé be­lém jaj­dult min­den. A fé­le­lem, amely vé­gig­kí­sér­te egész éle­tét, sze­gény­sé­ge, ahogy min­de­nét má­sok­ra pa­za­rol­ta. Úgy lát­szik, ilyen­kor, na­gyobb gyász­ün­ne­pe­ken nem­csak az ér­te­lem, de a szív is em­lé­ke­zik. *

Be­teg gye­re­kek. Rég­óta fi­gye­lem ma­ga­mat: a sze­gény öre­ge­ké mel­lett a gye­re­kek szen­ve­dé­se vi­sel meg a leg­job­ban. Az utób­bi idő­ben gyak­ran me­gyek a Pe­tő In­té­zet fe­lé, a leg­ki­seb­bek égő ar­ca és se­gít­sé­gért es­dek­lő sze­me fáj a leg­éle­seb­ben. Az idő­sek ta­lán be­le­ta­nul­nak a nél­kü­lö­zés­be, el tud­ják vi­sel­ni, de a be­teg gye­re­kek te­he­tet­le­nek, a szü­lők is las­san, ész­re­vét­le­nül be­le­pusz­tul­nak a meg­pró­bál­ta­tá­sok­ba. Ahogy me­gyek ki­fe­lé az idő­ből, egy­re ke­vés­bé ér­tem, mi a cél­ja a ter­mé­szet­nek ez­zel a sok „hi­bás” te­remt­ménnyel. Ilyen pa­zar­lást, hogy mil­li­ók­ból né­ha ki­emel­ke­dik egy te­het­ség: ki ér­ti ezt? Ta­lán egye­dül Is­ten.

Kér­de­ző idő. Szent Ágos­ton és a nagy gon­dol­ko­dók mennyit töp­reng­tek az időn! Hol van? Mer­re höm­pö­lyög? Ho­vá vo­nul Tej­út-uszá­lyá­val? Ahogy öreg­szem, én is egy­re töb­bet fog­lal­ko­zom ve­le. Ki­fu­tot­tam be­lő­le, alig ma­radt va­la­mi ke­vés a te­rem­tés­re. Pe­dig kel­le­ne, sok idő kel­le­ne. Vég­te­len. Idő az élet­re, a gyó­gyu­lás­ra. Ol­va­sás­ra, egy-egy nagy­re­gényt új­ból föl kel­le­ne la­poz­ni, leg­e­lőbb Tolsz­toj Há­bo­rú és bé­ké­jét. Nyu­godt idő kel­le­ne: él­ni sze­re­tet­ben. Még sok sza­bad nap, hogy meg­kö­szön­jem éle­tem se­gí­tő­it! És jó len­ne öt-hat aján­dék esz­ten­dő, hogy vég­re el­jus­sak leg­ked­ve­sebb vá­ro­som­ba, Ró­má­ba, meg­érint­sem ódon-tört kö­ve­it, el­utaz­zak Krak­kó­ba ka­rá­csony he­té­ben. Tá­vol-Ke­let­re, va­la­mi ko­los­tor­ba, cel­lá­ba, hogy meg­fejt­sem, ho­vá té­ko­zol­tam el annyi gyö­nyö­rű évet a ro­ha­nás­ban.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos