Élő víz

Szen­ved-é va­la­ki köz­te­tek? Imád­koz­zék. Örö­me van-é va­la­ki­nek? Di­csé­re­tet éne­kel­jen. (…) És a hit­ből va­ló imád­ság meg­tart­ja a be­te­get, és az Úr fel­se­gí­ti őt. És ha bűnt kö­ve­tett is el, meg­bo­csát­ta­tik né­ki. Vall­já­tok meg bű­ne­i­te­ket egy­más­nak, és imád­koz­za­tok egy­má­sért, hogy meg­gyó­gyul­ja­tok: mert igen hasz­nos az igaz­nak buz­gó­sá­gos kö­nyör­gé­se. (Ja­k 5,13.15–16; Ká­ro­li-for­dí­tás)

So­kat vét­kez­tem mennyei Atyám el­len, mi­ó­ta meg­tér­tem, és gon­dot okoz­tam ne­ki az évek fo­lya­mán, hogy kö­zös­ség­ben élek ve­le. De a leg­na­gyobb vét­kem, ame­lyet meg­té­ré­sem óta el­kö­vet­tem, és amellyel a leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­got okoz­tam az Úr­nak, az imád­ko­zás el­ha­nya­go­lá­sa volt, mert ez a ha­nyag­sá­gom az oka töb­bi bű­ne­im­nek és mu­lasz­tá­sa­im­nak. Az imád­ko­zás­ra va­ló szám­ta­lan al­ka­lom, ame­lye­ket nem hasz­nál­tam ki, a sok ima­meg­hall­gat­ta­tás, ame­lye­ket Is­ten ne­kem szánt, ha imád­koz­tam vol­na, an­nál erő­seb­ben vá­dol­nak, mi­nél job­ban be­te­kint­he­tek az imád­ság szent vi­lá­gá­ba.

„Mi­ért si­ke­rül leg­töb­bünk­nek olyan rosszul az imád­ko­zás?”– ez a kér­dés fog­lal­koz­tat, mi­ó­ta Is­ten ke­gyel­mé­ből imád­koz­ni kezd­tem. És azt gon­do­lom, min­den to­váb­bi vi­ta nél­kül min­den­ki el­is­me­ri, hogy az imád­ko­zás ne­héz do­log szá­munk­ra, és ez a ne­héz­ség ma­gá­ban az imád­ság tel­je­sí­té­sé­ben rej­lik. Fá­rasz­tó­nak ta­lál­juk.

A ter­mé­sze­ti em­ber vá­gyód­hat ugyan az imád­ko­zás után, kü­lö­nö­sen ami­kor szük­ség­ben vagy ép­pen val­lá­sos han­gu­lat­ban van, de rend­sze­res és na­pon­kén­ti imád­ko­zás­ra nem tud­ja rá­szán­ni ma­gát. Szám­ta­lan okot so­rol fel, hogy mi­ért nem imád­ko­zik olyan gyak­ran… A ter­mé­sze­ti em­ber ter­hes­nek ér­zi az imád­ko­zást, ame­lyet a leg­töb­ben ezért el is hagy­nak. Má­sok ma­guk­ra ve­szik, és min­dennap imád­koz­nak egy ke­ve­set, de ne­héz kö­ve­tel­mény­nek ér­zik… Hogy a ter­mé­sze­ti em­ber így gon­dol­ko­dik az imád­ság­ról, ez nem lep meg min­ket. De azon na­gyon cso­dál­ko­zunk, hogy a hí­vő ke­resz­tyé­nek kö­zött is annyi­ra el­ter­jedt ez a né­zet…

Ha­ma­ro­san ál­dat­lan je­lei mu­tat­koz­nak az el­ha­nya­golt imád­ko­zás­nak. Mind­in­kább vi­lá­gi­as gon­dol­ko­zá­sunk egy­re job­ban el­ide­ge­nít Is­ten­től, és min­dig ke­ve­sebb be­szél­ni­va­lónk van ve­le.

Az el­lent­mon­dás szel­le­me fej­lő­dik ki ben­nünk, amely mind­in­kább ta­lál ki­fo­gást és ment­sé­get ar­ra, hogy el­ha­nya­gol­juk az imád­ko­zást. Bel­ső éle­tünk el­erőt­le­ne­dik, meg­bé­nul. Nem ér­zünk már olyan ége­tő fáj­dal­mat a bű­ne­ink mi­att, mint elő­ző­leg, mi­vel nem vall­juk be azo­kat őszin­tén Is­ten előtt. En­nek kö­vet­kez­mé­nye, hogy lá­tá­sunk el­ho­má­lyo­so­dik, s már nem tu­dunk vi­lá­go­san kü­lönb­sé­get ten­ni, hogy mi bűn és mi nem. Az em­ber küzd ugyan a bűn el­len, de csak ab­ban az ér­te­lem­ben, mint a vi­lág fi­ai; ez azt je­len­ti, hogy csak azo­kat a bű­nö­ket ke­rü­li, me­lyek­nek ve­szé­lyes kö­vet­kez­mé­nye­ik van­nak!

Olaf Hal­lesby