A vasárnap igéje
VÍZKERESZT UTÁNI UTOLSÓ VASÁRNAP – JN 12,20–26
Egy búzaszem halálára
Jeruzsálem, Kr. u. 33. niszán havának első hete. A város készülődik a páskaünnepre. Ezrével érkeznek a zsidók vidékről és külföldről, hogy a jeruzsálemi templomban ünnepeljék Isten egykori szabadítását. Az utcákon kisebb-nagyobb csoportosulások, a tömeg a templom felé tart. Közben szenvedélyesen beszélgetnek. A fő téma a Messiás eljövetele.
Vannak, akik tudni vélik, hogy már itt van, de még rejtőzködik. A nevét is tudják: egy bizonyos Jézus, a Názáreti. Csodatörténeteket beszélnek róla. Mások vitatkoznak, cáfolják. Mindenütt hangzavar, különböző nyelvek keverednek. Az ünnepre érkezett zarándokok között vannak, akik Egyiptomból érkeztek, mások Szíriából, Kis-Ázsiából, és vannak görögök is. Egy részük prozelita, olyan, aki felvette a zsidó vallást, mások szimpatizálnak vele, és vannak olyanok is, akik csak kereskedni jöttek, a jó üzlet reményében.
A hömpölygő tarka tömegben ott van valahol az is, akiről beszélnek: Jézus, a tanítványaival. A görögök Jézus iránti érdeklődése cselekvésre indítja őket. Fülöphöz fordulnak, és megkérik, hogy ismertesse őket össze Jézussal. Fülöp megtanácskozza a kérést Andrással, azután elmondják Jézusnak. Ő azonban nem reagál. Nem mondja, hogy jó, vezessétek őket hozzám, azt sem mondja, hogy küldjétek el őket. A válasz egészen más. Jézus megdicsőülésének elérkezett idejéről kezd beszélni: a búzaszemről, amely úgy hoz termést, hogy elhal a földben. A halálba adott élet és a megtartott élet következményeit magyarázza tanítványainak.
Ez nem válasz a görögök kérdésére. Nem is értjük, hogy jönnek ide ezek a szavak. Valószínűleg a tanítványok sem értették. De később, Jézus kereszthalála és feltámadása után megértették, és megértették az első keresztények is, akiktől sokszor kérdezték: „Ki a ti Uratok? Ki az a Jézus, akiben hisztek? Látni szeretnénk őt!” Akkor a keresztre mutattak: „Lássátok!” Ő az, aki úgy szerette a világot, hogy az életét halálra adta. És tudjátok, hogy miért? A bűneinkért. Magára vállalta azt a büntetést, amelyet Isten ránk rótt ki. Szenvedett és meghalt, hogy nekünk megbocsásson Isten. Ő a búzaszem, amely a földbe hullt, meghalt, és halála termést hozott: akik hisznek benne, azok új életre születnek. Isten új népe, az egyház is belőle született. Mert új élet csak a halálból születhet. Jézus ezt magyarázza el a búzaszem példájával…
A legtöbben láttak búzaszemet. Kemény, tömör mag. De kevesen látták, hogyan néz ki belülről. Kívül többrétegű héj, alatta vastag keményítőréteg. Legbelül helyezkedik el a kicsiny, sérülékeny csíra, amelyben élet van. Belőle lesz az új növény. Ehhez azonban a csírának át kell törnie a kemény réteget. Ha a búzaszem földbe kerül, a külső héj a nedvességtől elrohad. A csíra először a keményítőt használja fel, majd a föld tápanyagait. A mag megsemmisül, de elkezd növekedni az új növény, amely felnő, és új magok sokaságát hozza. Azok is földbe kerülnek, elhalnak, és új növények születnek. Így sokasodik a vetés.
Jézus azt mondja: az én utam a búzaszem útja. Nem akarom magamnak megtartani az életemet. Vállalom a halálba vezető utat, hogy új, isteni élet szülessen belőle.
Nehéz ezt megérteni, a tanítványok sem fogják fel. Péter tiltakozik: Isten ments, Uram, nem eshetik meg ez veled. Jézus azonban tudja, hogy csak így van értelme az életének.
A csíra, amely Jézusban az életet hordozza, Isten szeretete. Ennek a szeretetnek a halál útján kellett láthatóvá, hatékonnyá lennie, hogy eljusson az emberekhez, és termést hozzon. Mert az élet, Isten szeretete megsokszorozódik azokban, akik Jézustól életet kaptak, és hisznek őbenne.
Minden ember élete egy búzaszem. Kívülről ott van a látható, kemény héj, amelyet önmagunk védelmére hoztunk létre. Többrétegű héj ez: érdekérvényesítés, bizalmatlanság, gyanakvás, önérdek, önmegvalósítás építi fel. A kemény héj alatt legbelül, láthatatlanul rejtőzik bennünk egy kicsiny, sérülékeny életcsíra.
Jézus két lehetőségről beszél. Az egyik, hogy megmaradunk búzaszemnek, olyannak, amilyenek kívülről vagyunk. A másik, hogy halálba adjuk magunkat, és engedjük, hogy Isten áttörje a külső héjunkat, életre keltse a bennünk lévő csírát, és átalakítson minket. Az első esetben a búzaszem megmarad, de semmi több nem lesz belőle. A második esetben a búzaszem elhal, de elkezd fejlődni egy új élet.
Mindannyiunknak magunknak kell eldöntenünk, hogy melyiket akarjuk. Megmaradunk annak, akik Jézus nélkül vagyunk, vagy pedig vállaljuk, hogy átadjuk magunkat neki, és engedjük, hogy átformáljon minket.
Az ember mindig fél a változástól. Belső változásokat, amelyek lelkünk, énünk legmélyét érintik, válságként élünk meg. Értékeink, céljaink elvesztése olyan, mintha a kezünket vagy lábunkat veszítenénk el. Az életünk halálba adása azt jelenti, hogy Isten szeretetéért, Jézusért mindezeket vállaljuk. Úgy, ahogyan Dag Hammarskjöld egykori ENSZ-főtitkár a Te – nem én című imádságában írta:
„Szenteltessék meg a Te neved – ne az enyém!
Jöjjön el a Te országod – ne az enyém!
Legyen meg a Te akaratod – ne az enyém!”
Jézussal együtt meghaló búzaszemnek lenni, Jézus szavára az életet elveszíteni nem tűnik vonzónak, sem könnyűnek. Ám van egy erős motiváció, amely megkönnyíti a döntést. Maga Jézus, aki ezzel a bejelentésével elindult értünk a kereszt felé vezető úton. Végig is járta. A halál mélységébe adta önmagát, hogy kereszthalálával kiáradjon Isten végtelen és irgalmas szeretete a világra. Ez a megbocsátó, megváltó és üdvözítő szeretet segít abban, hogy bizalommal adjuk át magunkat Jézusnak. Így leszünk Isten és emberek számára is élővé, termést hozóvá, olyan emberekké, akik Jézus életét hordozzuk magunkban.
Balicza Iván