A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT UTÁ­NI UTOL­SÓ VA­SÁR­NAP – JN 12,20–26

Je­ru­zsá­lem, Kr. u. 33. ni­szán ha­vá­nak el­ső he­te. A vá­ros ké­szü­lő­dik a pás­ka­ün­nep­re. Ez­ré­vel ér­kez­nek a zsi­dók vi­dék­ről és kül­föld­ről, hogy a je­ru­zsá­le­mi temp­lom­ban ün­ne­pel­jék Is­ten egy­ko­ri sza­ba­dí­tá­sát. Az ut­cá­kon ki­sebb-na­gyobb cso­por­to­su­lá­sok, a tö­meg a temp­lom fe­lé tart. Köz­ben szen­ve­dé­lye­sen be­szél­get­nek. A fő té­ma a Mes­si­ás el­jö­ve­te­le.

Van­nak, akik tud­ni vé­lik, hogy már itt van, de még rej­tőz­kö­dik. A ne­vét is tud­ják: egy bi­zo­nyos Jé­zus, a Ná­zá­re­ti. Cso­da­tör­té­ne­te­ket be­szél­nek ró­la. Má­sok vi­tat­koz­nak, cá­fol­ják. Min­de­nütt hang­za­var, kü­lön­bö­ző nyel­vek ke­ve­red­nek. Az ün­nep­re ér­ke­zett za­rán­do­kok kö­zött van­nak, akik Egyip­tom­ból ér­kez­tek, má­sok Szí­ri­á­ból, Kis-Ázsi­á­ból, és van­nak gö­rö­gök is. Egy ré­szük pro­ze­li­ta, olyan, aki fel­vet­te a zsi­dó val­lást, má­sok szim­pa­ti­zál­nak ve­le, és van­nak olya­nok is, akik csak ke­res­ked­ni jöt­tek, a jó üz­let re­mé­nyé­ben.

A höm­pöly­gő tar­ka tö­meg­ben ott van va­la­hol az is, aki­ről be­szél­nek: Jé­zus, a ta­nít­vá­nya­i­val. A gö­rö­gök Jé­zus irán­ti ér­dek­lő­dé­se cse­lek­vés­re in­dít­ja őket. Fü­löp­höz for­dul­nak, és meg­ké­rik, hogy is­mer­tes­se őket össze Jé­zus­sal. Fü­löp meg­ta­nács­koz­za a ké­rést And­rás­sal, az­után el­mond­ják Jé­zus­nak. Ő azon­ban nem re­a­gál. Nem mond­ja, hogy jó, ve­zes­sé­tek őket hoz­zám, azt sem mond­ja, hogy küld­jé­tek el őket. A vá­lasz egé­szen más. Jé­zus meg­di­cső­ü­lé­sé­nek el­ér­ke­zett ide­jé­ről kezd be­szél­ni: a bú­za­szem­ről, ame­ly úgy hoz ter­mést, hogy el­hal a föld­ben. A ha­lál­ba adott élet és a meg­tar­tott élet kö­vet­kez­mé­nye­it ma­gya­ráz­za ta­nít­vá­nya­i­nak.

Ez nem vá­lasz a gö­rö­gök kér­dé­sé­re. Nem is ért­jük, hogy jön­nek ide ezek a sza­vak. Va­ló­szí­nű­leg a ta­nít­vá­nyok sem ér­tet­ték. De ké­sőbb, Jé­zus ke­reszt­ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa után meg­ér­tet­ték, és meg­ér­tet­ték az el­ső ke­resz­té­nyek is, akik­től sok­szor kér­dez­ték: „Ki a ti Ura­tok? Ki az a Jé­zus, aki­ben hisz­tek? Lát­ni sze­ret­nénk őt!” Ak­kor a ke­reszt­re mu­tat­tak: „Lás­sá­tok!” Ő az, aki úgy sze­ret­te a vi­lá­got, hogy az éle­tét ha­lál­ra ad­ta. És tud­já­tok, hogy mi­ért? A bű­ne­in­kért. Ma­gá­ra vál­lal­ta azt a bün­te­tést, ame­lyet Is­ten ránk rótt ki. Szen­ve­dett és meg­halt, hogy ne­künk meg­bo­csás­son Is­ten. Ő a bú­za­szem, amely a föld­be hullt, meg­halt, és ha­lá­la ter­mést ho­zott: akik hisz­nek ben­ne, azok új élet­re szü­let­nek. Is­ten új né­pe, az egy­ház is be­lő­le szü­le­tett. Mert új élet csak a ha­lál­ból szü­let­het. Jé­zus ezt ma­gya­ráz­za el a bú­za­szem pél­dá­já­val…

A leg­töb­ben lát­tak bú­za­sze­met. Ke­mény, tö­mör mag. De ke­ve­sen lát­ták, ho­gyan néz ki be­lül­ről. Kí­vül több­ré­te­gű héj, alat­ta vas­tag ke­mé­nyí­tő­ré­teg. Leg­be­lül he­lyez­ke­dik el a ki­csiny, sé­rü­lé­keny csí­ra, amely­ben élet van. Be­lő­le lesz az új nö­vény. Eh­hez azon­ban a csí­rá­nak át kell tör­nie a ke­mény ré­te­get. Ha a bú­za­szem föld­be ke­rül, a kül­ső héj a ned­ves­ség­től el­ro­had. A csí­ra elő­ször a ke­mé­nyí­tőt hasz­nál­ja fel, majd a föld táp­anya­ga­it. A mag meg­sem­mi­sül, de el­kezd nö­ve­ked­ni az új nö­vény, amely fel­nő, és új ma­gok so­ka­sá­gát hoz­za. Azok is föld­be ke­rül­nek, el­hal­nak, és új nö­vé­nyek szü­let­nek. Így so­ka­so­dik a ve­tés.

Jé­zus azt mond­ja: az én utam a bú­za­szem út­ja. Nem aka­rom ma­gam­nak meg­tar­ta­ni az éle­te­met. Vál­la­lom a ha­lál­ba ve­ze­tő utat, hogy új, is­te­ni élet szü­les­sen be­lő­le.

Ne­héz ezt meg­ér­te­ni, a ta­nít­vá­nyok sem fog­ják fel. Pé­ter til­ta­ko­zik: Is­ten ments, Uram, nem es­he­tik meg ez ve­led. Jé­zus azon­ban tud­ja, hogy csak így van ér­tel­me az éle­té­nek.

A csí­ra, amely Jé­zus­ban az éle­tet hor­doz­za, Is­ten sze­re­te­te. En­nek a sze­re­tet­nek a ha­lál út­ján kel­lett lát­ha­tó­vá, ha­té­konnyá len­nie, hogy el­jus­son az em­be­rek­hez, és ter­mést hoz­zon. Mert az élet, Is­ten sze­re­te­te meg­sok­szo­ro­zó­dik azok­ban, akik Jé­zus­tól éle­tet kap­tak, és hisz­nek őben­ne.

Min­den em­ber éle­te egy bú­za­szem. Kí­vül­ről ott van a lát­ha­tó, ke­mény héj, ame­lyet ön­ma­gunk vé­del­mé­re hoz­tunk lét­re. Több­ré­te­gű héj ez: ér­dek­ér­vé­nye­sí­tés, bi­zal­mat­lan­ság, gya­nak­vás, ön­ér­dek, ön­meg­va­ló­sí­tás épí­ti fel. A ke­mény héj alatt leg­be­lül, lát­ha­tat­la­nul rej­tő­zik ben­nünk egy ki­csiny, sé­rü­lé­keny élet­csí­ra.

Jé­zus két le­he­tő­ség­ről be­szél. Az egyik, hogy meg­ma­ra­dunk bú­za­szem­nek, olyan­nak, ami­lye­nek kí­vül­ről va­gyunk. A má­sik, hogy ha­lál­ba ad­juk ma­gun­kat, és en­ged­jük, hogy Is­ten át­tör­je a kül­ső hé­jun­kat, élet­re kelt­se a ben­nünk lé­vő csí­rát, és át­ala­kít­son min­ket. Az el­ső eset­ben a bú­za­szem meg­ma­rad, de sem­mi több nem lesz be­lő­le. A má­so­dik eset­ben a bú­za­szem el­hal, de el­kezd fej­lőd­ni egy új élet.

Mind­annyi­unk­nak ma­gunk­nak kell el­dön­te­nünk, hogy me­lyi­ket akar­juk. Meg­ma­ra­dunk an­nak, akik Jé­zus nél­kül va­gyunk, vagy pe­dig vál­lal­juk, hogy át­ad­juk ma­gun­kat ne­ki, és en­ged­jük, hogy át­for­mál­jon min­ket.

Az em­ber min­dig fél a vál­to­zás­tól. Bel­ső vál­to­zá­so­kat, ame­lyek lel­künk, énünk leg­mé­lyét érin­tik, vál­ság­ként élünk meg. Ér­té­ke­ink, cél­ja­ink el­vesz­té­se olyan, mint­ha a ke­zün­ket vagy lá­bun­kat ve­szí­te­nénk el. Az éle­tünk ha­lál­ba adá­sa azt je­len­ti, hogy Is­ten sze­re­te­té­ért, Jé­zu­sért mind­eze­ket vál­lal­juk. Úgy, aho­gyan Dag Ham­mar­skjöld egy­ko­ri ENSZ-fő­tit­kár a Te – nem én cí­mű imád­sá­gá­ban ír­ta:

„Szen­tel­tes­sék meg a Te ne­ved – ne az enyém!

Jöj­jön el a Te or­szá­god – ne az enyém!

Le­gyen meg a Te aka­ra­tod – ne az enyém!”

Jé­zus­sal együtt meg­ha­ló bú­za­szem­nek len­ni, Jé­zus sza­vá­ra az éle­tet el­ve­szí­te­ni nem tű­nik von­zó­nak, sem könnyű­nek. Ám van egy erős mo­ti­vá­ció, amely meg­könnyí­ti a dön­tést. Ma­ga Jé­zus, aki ez­zel a be­je­len­té­sé­vel el­in­dult ér­tünk a ke­reszt fe­lé ve­ze­tő úton. Vé­gig is jár­ta. A ha­lál mély­sé­gé­be ad­ta ön­ma­gát, hogy ke­reszt­ha­lá­lá­val ki­árad­jon Is­ten vég­te­len és ir­gal­mas sze­re­te­te a vi­lág­ra. Ez a meg­bo­csá­tó, meg­vál­tó és üd­vö­zí­tő sze­re­tet se­gít ab­ban, hogy bi­za­lom­mal ad­juk át ma­gun­kat Jé­zus­nak. Így le­szünk Is­ten és em­be­rek szá­má­ra is élő­vé, ter­mést ho­zó­vá, olyan em­be­rek­ké, akik Jé­zus éle­tét hor­doz­zuk ma­gunk­ban.

Ba­li­cza Iván