Keresztény szemmel

Tu­do­má­som sze­rint nem va­gyok klauszt­ro­fó­bi­ás. Ez­zel az ide­gen szó­val azt a pszi­chés túl­ér­zé­keny­sé­get je­lö­lik, amely azo­kat jel­lem­zi, akik be­te­ge­sen fél­nek a szűk, zárt te­rek­től. Az eb­ben a za­var­ban, be­teg­ség­ben szen­ve­dők nem mer­nek lift­be vagy met­ró­ko­csi­ba száll­ni, nem me­rik ma­guk­ra zár­ni ki­sebb he­lyi­sé­gek aj­ta­ját, mert ha kül­ső kény­sze­rí­tő kö­rül­mé­nyek mi­att még­is ezt meg­ten­ni kény­te­le­nek, akár be­te­ges nyug­ta­lan­ság, pá­nik­re­ak­ció is el­fog­hat­ja őket, és szin­te ön­tu­dat­lan me­ne­kü­lés­kény­sze­rük tá­mad. Eköz­ben – szél­ső­sé­ges eset­ben – akár ma­guk­ban, akár má­sok­ban is kárt te­het­nek.

Mon­dom, tu­do­má­som sze­rint nem va­gyok klauszt­ro­fó­bi­ás, ám most, ami­kor e so­ro­kat írom, és fel­idé­zem ma­gam és a ked­ves ol­va­sók szá­má­ra a mö­göt­tünk lé­vő hét ve­ze­tő hí­re­it a ha­i­ti föld­ren­gés­ről, szin­te el­fog a fi­zi­kai rosszul­lét.

Azt a hírt kö­zöl­ték ugyan­is a saj­tó­iro­dák, hogy a ször­nyű föld­ren­gés után több nap­pal is még min­dig ta­lál­tak túl­élő­ket a ro­mok alatt. És mi­köz­ben mi él­tük meg­szo­kott, ha nem is könnyű nap­ja­in­kat, fel­kel­tünk és le­fe­küd­tünk, dol­goz­tunk vagy pi­hen­tünk, et­tünk, it­tunk, ese­dé­kes csa­lá­di ün­ne­pek al­kal­má­val még ön­fe­led­ten ün­ne­pel­tünk is, és egy­mást kö­szön­töt­tük, ta­lán a víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni má­so­dik va­sár­na­pon még temp­lom­ba is el­men­tünk – ezek a sze­ren­csét­le­nül járt fe­le­ba­rá­ta­ink a ro­mok alatt, ta­lán már az őrü­let ha­tá­rán vár­ták, hogy vég­re meg­kop­pan­jon fe­jük fe­lett egy csá­kány, és meg­ment­sék őket.

S mi­köz­ben ezen töp­ren­gek, a több tíz­ezer – az or­szág ve­ze­tői sze­rint akár kétszáz­ezer – ál­do­zat, a sé­rül­tek és hoz­zá­tar­to­zó­ik sor­sa ag­gó­dó rész­vét­tel tölt el. És új­ra és új­ra össze­szo­rít­ja a szí­ve­met az ag­go­da­lom azo­kért, akik a ro­mok alatt ta­lán még min­dig a men­tő­csa­pa­tok­ra vár­nak, ame­lyek pe­dig már nem fog­ják idő­ben el­ér­ni és meg­men­te­ni őket. S a ro­mok fe­lett és a ro­mok alatt egy­re fogy, és vé­gül tel­je­sen el­ham­vad a re­mény… Ször­nyű; vi­gasz­tal­ha­tat­lan va­gyok.

Ked­ves Ol­va­sók, Test­vé­re­im! Lu­kács evan­gé­li­u­ma 13. ré­szé­nek ele­jén be­szá­mol ar­ról, hogy egy al­ka­lom­mal né­há­nyan hírt vit­tek Jé­zus­nak két tra­gé­di­á­ról, ame­lyek az ak­ko­ri köz­vé­le­ményt erő­sen fog­lal­koz­tat­ták. Az egyik hír sze­rint Pi­lá­tus, a vé­reng­ző ró­mai hely­tar­tó töb­be­ket meg­gyil­kol­ta­tott a je­ru­zsá­le­mi temp­lom­ban.

A má­sik hír pe­dig ar­ról tu­dó­sí­tott, hogy a si­lo­á­mi to­rony épít­ke­zé­sén ti­zen­nyolc em­bert öl­tek meg az össze­om­ló to­rony ha­tal­mas kö­vei. A hír­ho­zók­ban ta­lán – az ak­kor sem rit­ka rö­vid­zár­la­tos gon­dol­ko­zás sze­rint – akár még kár­öröm is le­he­tett: biz­to­san meg­ér­de­mel­ték ezt a ször­nyű sor­sot az ál­do­za­tok, Is­ten bün­te­té­se ez raj­tuk; má­sok meg eset­leg per­le­ked­tek Is­ten­nel, mi­ért ép­pen az ő csa­lád­ju­kat, ap­ju­kat, fi­a­i­kat ér­te a tra­gé­dia. Örök em­be­ri re­ak­ci­ók ezek. An­nál nyug­ta­la­ní­tóbb Jé­zus Urunk „hely­zet­elem­zé­se”: Azt gon­dol­já­tok, bű­nö­seb­bek vol­tak az ál­do­za­tok a töb­bi em­ber­nél? „Nem! Sőt – mon­dom nek­tek –: ha meg nem tér­tek, mind­nyá­jan ugyan­úgy vesz­tek el.”

Igen, mind­két irány­ból – a kár­val­lot­tak és a meg­kí­mél­tek ol­da­lá­ról is – meg­fo­gal­maz­ha­tó len­ne a kér­dés, bár mi eze­ket több­nyi­re csak ak­kor tesszük fel, ha úgy érez­zük, mi húz­tuk a rö­vi­deb­bet. S ilyen­kor az Is­ten­nel, sors­sal, em­be­rek­kel va­ló per­le­ke­dé­sé­be csak be­le­ke­se­red­het az em­ber. Ma­gam is gyak­ran idé­zem Ká­nyá­di Sán­dor Kos­suth-dí­jas er­dé­lyi köl­tőnk kér­dé­sét, tudniillik „hogy őket mi­ért s en­gem mi­ért nem”. Most még­is úgy gon­do­lom, hogy nem a ki­ra­ga­dott sors­kér­dést kell is­mét meg­pen­dí­te­nem, ha­nem az egész ver­set, az 1990-ben írt (sa­pi­en­ti sat – a bölcs­nek ennyi is elég) Azt bün­te­ti, kit sze­ret cí­műt ta­ná­csos ide­idéz­nem, hogy az egész kér­dés­kör kel­lő meg­vi­lá­gí­tást kap­jon:

mint pog­rom után
a zsi­na­gó­ga
ve­ret­len ma­radt
öreg zsi­dó­ja

nem há­lál­ko­dom
nem is kér­dem
hogy őket mi­ért
s en­gem mi­ért nem

mert sze­retsz Uram
sze­retsz Te en­gem
és leg­kö­ze­lebb
nem hagysz ve­ret­len

Hogy bi­zo­nyí­tó ere­jű ki­adós ve­ré­sek­re vagy ott­ho­na­in­kat le­ta­ro­ló föld­ren­gé­sek­re vá­gyód­nánk, afe­lől két­sé­ge­im van­nak, de a te­o­di­cea hús­ba vá­gó – az Úr­is­ten igaz­sá­gos­sá­gát fe­sze­ge­tő és sze­re­te­tét vizs­la­tó – gyöt­rel­mes kér­dé­sei még­sem hagy­nak bé­kén: őket mi­ért, s en­gem mi­ért nem? Ki kü­lönb kö­zöt­tünk ná­luk, a ha­i­ti és egyéb nyo­mo­rul­tak­nál vagy ép­pen a meg­vert zsi­dók­nál?

Tud­juk, ma­rad­nak nyi­tott, föl­di éle­tünk ide­jén vá­laszt nem nye­rő kér­dé­se­ink szép szám­mal. Egy-egy ka­taszt­ró­fa hí­re, éle­tünk, sor­sunk pró­bás idő­sza­kai csak sza­po­rít­ják ezek szá­mát. E sok­szor re­mény­te­len küz­de­lem gyöt­rel­mét csak az Is­ten irán­ti fel­tét­len bi­za­lom osz­lat­hat­ja el ben­nünk. Ezt a szí­vet-lel­ket gyó­gyí­tó, bé­kes­sé­get aján­dé­ko­zó bi­zal­mat pe­dig csak az evan­gé­li­um te­remt­he­ti meg a szí­vünk­ben.

Ezért két­sé­ge­ink si­va­ta­gá­ban jár­va, nyug­ta­lan szí­vün­ket pró­bá­ra té­vő idők­ben is igaz: so­ha­sem az a fő kér­dés, hogy mi mi­ként vé­le­ke­dünk Is­ten fe­lől, ha­nem az, hogy ő mit gon­dol fe­lő­lünk. Er­re pe­dig tud­hat­juk a vá­laszt. A leg­fon­to­sabb, szí­vet csen­de­sí­tő, sor­sot el­iga­zí­tó fel­is­me­rés az ő igé­jé­nek aján­dé­ka, gyü­möl­cse ben­nünk: „…ve­le­tek va­gyok min­den na­pon a vi­lág vé­ge­ze­té­ig.” (Mt 28,20) En­nek bi­zo­nyos­sá­ga ad ne­künk eb­ben az esz­ten­dő­ben is, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött is nyu­gal­mat, örö­möt, bé­kes­sé­get, és ez az ígé­ret őr­zi meg szí­vünk­ben az élet­ben ma­ra­dás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len jó re­mény­sé­get.