Keresztény szemmel

Új­évi so­rok. Egy­más új­esz­ten­dei kö­szön­té­se ma már több­nyi­re csak ennyi: „Bol­dog új évet!” Vagy még kur­táb­ban: „B. ú. é. k.” Alig van gye­rek, aki még éne­kel­ne szü­le­i­nek ilyen­kor, eset­leg tud­na ked­ves rig­mu­so­kat. Én ma is hal­lom a ré­gi vi­dám-ko­moly so­ro­kat, szin­te reng be­lé a lé­lek: „Ad­jon Is­ten fü­vet, fát, / Te­le pin­cét, ka­ma­rát, / Sok örö­met e ház­ban, / Bol­dog­sá­got ha­zám­ban / Eb­ben az új év­ben. / El­mon­da­nám, nincs bun­dám, / Mert nem ha­gyott nagy­apám.” Ilyen­kor apám sze­re­tet­tel hí­vott ma­gá­hoz, hogy a leg­szeb­bet so­ha ne fe­led­jem el. Mond­ta, és én hal­kan is­mé­tel­tem: „Új­esz­ten­dő, víg­ság­szer­ző most kezd újul­ni, / Úju­lá­sa víg örö­met most kezd hir­det­ni. // Hir­de­ti már a Mes­si­ást el­jött­nek len­ni, / Le­gye­tek hát Is­ten­nek igaz hí­vei!”

Reg­ge­li sé­ta. Hát itt tar­tunk megint, mint az elő­ző év­ben. És mint az 1920-as esz­ten­dő­ben, a nagy vál­ság és nél­kü­lö­zés ide­jén. Az ut­cák te­le ott­hon­ta­lan em­be­rek­kel, az alul­já­rók ron­gyok­ba bur­ko­ló­zó haj­lék­ta­la­nok­kal, min­den hu­za­tos sar­kon mo­tyo­gó kol­du­sok ké­re­get­nek. A kö­ze­li té­ren ko­ra es­te hosszú so­rok kí­gyóz­nak, fi­a­ta­lok és idő­sek to­po­rog­nak, hogy egy tá­nyér me­leg étel­hez jus­sa­nak, egy nap leg­alább jól­lak­ja­nak. Iszo­nyú ne­héz, de éb­red­ni kell! Vál­toz­tat­ni. Min­den vál­to­zás után ki­ált. Nem más, mi ma­gunk se­gít­he­tünk ma­gun­kon. Föl kell tá­mad­nunk ha­lot­ta­ink­ból, mint hús­vét Krisz­tu­sa. Ezt kí­vá­nom eb­ben az év­ben, eb­ben re­mény­ke­dem min­den új nap vir­ra­da­ta­kor.

Kö­szö­net. Meg­le­pő pa­pír­sze­let a vi­rág­üz­let üveg­aj­ta­ján. Kö­zel a for­gal­mas busz­meg­ál­ló­hoz: „Öröm­mel tu­da­tom, hogy az el­do­bott ci­ga­ret­ta­csik­kek szá­ma csök­ken. Dec. 11.: 39, dec. 15.: 30, dec. 18.: 25, dec. 20.: 7. Kösz: KA­TA”

Gáncs Ala­dár te­me­té­se. Zsú­fo­lá­sig te­le a ke­len­föl­di evan­gé­li­kus temp­lom. Mennyi tisz­ta arc, idő­sek és fi­a­ta­lok, mennyi csen­des gyá­szú lel­kész test­vér az or­szág min­den ré­szé­ből. Har­minc év­vel ez­előtt, éle­tem mély­pont­ján az ő szív­me­leg sza­vai ölel­tek vissza a hét­köz­na­pok­ba. És ké­sőbb is út­ra­va­ló­val te­li pré­di­ká­ci­ó­ja mi­lyen so­kat se­gí­tett!

A vé­let­le­nül sza­bad ne­gyed óra, mi­kor is­te­nes ver­se­im ter­ve­zett kö­te­té­ről be­szél­tem, ar­ról, hogy si­et­nem kell az el­ké­szí­té­sé­vel. El­mo­so­lyo­dott. „Meg kell ír­ni gyö­nyö­rű­en! – mond­ta csen­de­sen. – Is­ten az­után vi­gyáz a kéz­irat­ra.” Bi­zony ez igaz. És az is, hogy min­dig kés­ve kö­szön­jük meg a jó szót, a biz­ta­tást. So­kan le­het­tünk azon a szom­bat dé­li bú­csú­zá­son, akik bő­sé­ge­sen kap­tunk, és sem­mit nem ad­tunk en­nek a min­dig aján­dé­ko­zó nagy­szí­vű lel­kész­nek, aki ész­re­vét­le­nül még Bach d-moll toc­ca­tá­ját is lel­künk­be csem­pész­te.

Bu­da­pest. Szo­mo­rú­an lá­tom, hogy pol­gá­ri lé­te­zé­se meg­szűnt. A pol­gár­sá­got a Ká­dár-rend­szer meg­tör­te és szét­ver­te. A rend­szer­vál­tás sem hoz­ta vissza a vá­ros sze­re­te­tét. A kö­zös­sé­gi szel­le­met, hogy jó itt él­ni, dél­után sé­tál­ni, be­ül­ni egy ká­vé­ház­ba. Az el­ső fel­adat, szó sze­rint ért­ve: ki kell ta­ka­rí­ta­ni és fel­mos­ni. Ké­sőbb vi­gyáz­ni na­gyon a tisz­ta­ság­ra. Mert a „pusz­tu­lást” ne­héz lesz meg­ál­lí­ta­ni. Nem szű­nik, in­kább fel­gyor­sul. Pe­dig Budapest na­gyon szép: ta­lán Eu­ró­pa leg­szebb fő­vá­ro­sa.

Es­ti ol­vas­mány. „A sem­mi­be ír­ni csak­ugyan le­he­tet­len. De ki­nek akarsz ír­ni? Az or­vo­sod­nak vagy a sar­ki tra­fi­kos­nak?” Má­rai te­szi föl a ke­se­rű kér­dé­se­ket 1950-es nap­ló­já­ban. Ir­tó­zom én is az üres­ség­től, amely­be sok­szor be­le­hull az em­ber. De pró­bá­lom le­küz­de­ni. Min­den iga­zi, vég­ze­tes üze­ne­tet a sem­mi­be ír­tak, aho­gyan Szent Fe­renc, Lao-ce vagy Ham­vas Bé­la tet­te a leg­ne­he­zebb idők­ben.

Ja­nu­ár 10. Szom­bat. Alud­tam vol­na még, de a meggy­vá­gó ve­ri ab­la­ko­mat. Rá­szok­tat­tam, hogy el­ső­ként ő kap friss vi­zet és nap­ra­for­gót. Én akar­tam így, ő csak ra­gasz­ko­dik hoz­zá. Még­is. Ha­rag­szom rá, mert erő­sza­kos és vad, mint a kö­rü­löt­te lé­vő vi­lág. Tu­dom, a ma­da­rak­nál is far­kas­tör­vé­nyek van­nak, de ő ra­ga­do­zó har­cos­ként vi­sel­ke­dik. Már jól­la­kott, de jön, és üti, el­űzi a cin­ké­ket, fel­bo­rít­ja az edényt, szár­nyá­val ki­szór­ja a ma­got. Ko­po­gok, tap­so­lok, hogy tud­tá­ra ad­jam ha­ra­go­mat. Ő vissza­néz, és mér­ge­sen el­száll. Vég­re csönd. Ál­lok az ab­lak előtt, a szél­ver­te ete­tő­nél, és vá­rom a leg­ked­ve­seb­bet: a le­he­let­könnyű, bá­tor fe­nyő­ri­gót.

Ko­do­lá­nyi le­ve­lei. Egy nagy író min­den toll­vo­ná­sa iz­gal­mas. Így van ez a Bol­dog Mar­git, a Víz­vá­lasz­tó, Az égő csip­ke­bo­kor szer­ző­jé­vel is. 1952-ben ír­ja: „Dol­goz­ni kell, mert ez is­te­ni pa­rancs, és van-e na­gyobb bol­dog­ság, mint en­ged­ni en­nek a pa­rancs­nak. Még­hoz­zá meg­ér­tés­ből, sze­re­tet­ből, alá­zat­ból, ön­ként, sza­ba­don.” Ez adott ér­tel­met az éle­té­nek – a leg­na­gyobb meg­pró­bál­ta­tá­sok ide­jén is –, az a tu­dat, hogy te­het­sé­ge van a mun­ká­hoz, s ez az ál­lan­dó ké­szen­lét füg­get­len kor­tól, tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek­től.

Szá­mí­tó­gép. Az ez­red­év nagy vív­má­nya. Mást se hal­lok, csak ezt, akár­ho­vá lé­pek, eb­be bot­lok, akár­ki üzen, ez­zel pró­bál­ko­zik. Az írás hal­dok­lik, las­san né­hány öreg köl­tő ki­vált­sá­ga. Sok em­ber már a ne­vét se tud­ja le­ír­ni, a te­le­font vá­laszt­ja, a hang­sza­la­got vagy az elekt­ro­mos kap­cso­lat­tar­tást. Mi­kes Ke­le­men ma nem ír­na kéz­zel nagy­nén­jé­nek, Má­rai sem fi­a­tal ba­rát­já­nak, Nagy Lász­ló nem ten­ne raj­zos le­ve­le mel­lé arany fa­le­ve­let.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos