Keresztutak

Egye­dül Is­ten ké­pes az egy­sé­get lét­re­hív­ni, a Szent­lé­lek ál­tal, aki az egy­ség lel­ke. Meg­ta­pasz­tal­tuk ezt az el­ső pün­kösd óta annyi­szor – mu­ta­tott rá ifj. Ha­fen­scher Ká­roly evan­gé­li­kus lel­kész, a rév­fü­lö­pi Or­dass La­jos Evan­gé­li­kus Ok­ta­tá­si Köz­pont ve­ze­tő­je egy öku­me­ni­kus ima­ta­lál­ko­zón.

A lel­kész édes­ap­ja, id. Ha­fen­scher Ká­roly részt vett an­nak az evan­gé­li­kus–ka­to­li­kus ve­gyes bi­zott­ság­nak a mun­ká­já­ban, amely 1999-ben kö­zös nyi­lat­ko­zat­ban fog­lal­ta össze az evan­gé­li­ku­sok és ka­to­li­ku­sok teo­ló­gi­ai alap­ve­té­sét a meg­iga­zu­lás (a bű­ne­ink­től va­ló meg­tisz­tu­lás, a meg­szen­te­lő­dés, az üd­vös­ség) kér­dé­sé­ben. „Kö­zö­sen vall­juk – fo­gal­maz a nyi­lat­ko­zat –, hogy egye­dül ke­gye­lem­ből, a Krisz­tus üd­vö­zí­tő tet­té­be ve­tett hit­ben, nem sa­ját ér­de­münk alap­ján fo­gad el min­ket Is­ten, és kap­juk a Szent­lel­ket, aki szí­vün­ket meg­újít­ja, és ké­pes­sé tesz, sőt fel­szó­lít a jó cse­le­ke­de­tek­re.”

A Ma­gyar Ka­to­li­kus Új­ság­írók Szö­vet­sé­ge egyik 1998-as ta­nul­má­nyi nap­já­nak ven­dé­ge­ként id. Ha­fen­scher Ká­roly be­szá­molt ar­ról, hogy a teo­ló­gi­ai egyez­te­tés, a pár­be­széd so­rán sok­szor meg­ta­pasz­tal­ták a ve­gyes bi­zott­ság­ban, hogy alig van el­len­tét teo­ló­gi­ai szin­ten egy­há­za­ink kö­zött, csu­pán nyel­vi vo­nat­ko­zás­ban lé­tez­nek el­té­rő meg­fo­gal­ma­zá­sok – vagy­is bi­zo­nyos teo­ló­gi­ai alap­fo­gal­ma­kat el­té­rő nyel­vi ter­mi­no­ló­gi­á­val ne­vez meg a ka­to­li­kus és az evan­gé­li­kus egy­ház.

– Hogy lát­ja a teo­ló­gi­ai kö­ze­le­dés jö­vő­jét jó tíz év­vel a kö­zös nyi­lat­ko­zat után az evan­gé­li­kus és a ka­to­li­kus egy­ház kö­zött? Foly­tat­ja-e édes­ap­ja mun­kás­sá­gát a pár­be­széd ser­ken­té­sé­ben? – kér­dez­tük if­jabb Ha­fen­scher Ká­rolyt.

– Édes­apám ízig-vé­rig öku­me­ni­kus gon­dol­ko­dá­sú em­ber, aki ma, idős ko­rá­ban is jó kap­cso­la­tot ápol kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tű test­vé­re­ink­kel. Én eb­be nőt­tem be­le. Szol­gá­la­tom kez­de­té­től sok­fé­le mó­don meg­él­het­tem az öku­me­né él­mé­nyét mind gya­kor­la­ti, mind teo­ló­gi­ai szin­ten. Sű­rűn jár­tam ka­to­li­kus kö­zös­sé­gek­be ige­hir­de­tés­sel és elő­adás­sal is, és min­dig át­él­tem, hogy sok­kal több do­log köt össze min­ket, mint amennyi el­vá­laszt.

Ép­pen a meg­iga­zu­lás te­rü­le­te az, ami na­gyon jól meg­mu­tat­ja szá­munk­ra, hogy a kö­zös alap mennyi­re egy­sé­ges. S bár fáj­dal­mas tény ma is, hogy az úr­va­cso­rai kö­zös­ség­ben még min­dig nem le­he­tünk egyek, nem va­gyunk iga­zi asz­tal­kö­zös­ség­ben egy­más­sal, még­is van okunk a bi­za­ko­dás­ra. Hisz e té­ren sem az alap­ve­tő kér­dé­sek­ben van el­len­tét kö­zöt­tünk – mert mind­ket­ten vall­juk, hogy ott Jé­zus Krisz­tus va­ló­sá­go­san je­len van tes­te és vé­re ál­tal, s ezt ve­het­jük ma­gunk­hoz a szent­ség­ben –, ha­nem a pa­pi szol­gá­lat kér­dé­sé­ben. De – bár szép las­san és csönd­ben – már el­kez­dő­dött a dia­ló­gus e té­ren is.

– Oly­kor ma is ta­lál­koz­ha­tunk olyan meg­nyil­vá­nu­lás­sal, akár ka­to­li­kus, akár pro­tes­táns rész­ről, amely gá­tol­ni pró­bál­ja a már szár­ba szök­kent fe­le­ke­ze­ti kö­ze­le­dést. Ho­gyan le­het ez el­len vé­de­kez­ni?

– Ma olyan vi­lág­ban élünk, ahol a szél­ső­sé­gek a tár­sa­da­lom min­den te­rü­le­tén meg­mu­tat­koz­nak, s be­szű­rőd­nek ter­mé­szet­sze­rű­leg az egy­ház­ba is. En­nek el­le­né­re úgy gon­do­lom, hogy a fe­le­ke­ze­ti pár­be­szé­det, a hi­tet ko­mo­lyan ve­vő em­be­rek tu­da­to­sít­ják má­sok­ban is, hogy az öku­me­né nem em­be­ri ta­lál­mány, nem az újabb idők egyik moz­gal­ma, amely volt, jött és az­tán el­megy, ha­nem Krisz­tus szent aka­ra­ta. Ahogy ő imád­ko­zik azért, hogy övéi eggyé le­gye­nek, ne­künk is ezt kell ten­nünk.

– Nem­rég li­tur­gi­kus re­form va­ló­sult meg az evan­gé­li­ku­sok­nál, ami töb­bek kö­zött vissza­hoz­ta a ke­reszt­ve­tés, a térd­haj­tás-tér­de­pe­lés le­he­tő­sé­gét az Is­ten előt­ti tisz­te­let, hó­do­lat je­le­ként a li­tur­gi­á­ban. Még­is mint­ha egyes evan­gé­li­kus kö­zös­sé­gek el­zár­kóz­ná­nak elő­le.

– Ne­héz do­log ná­lunk is a vál­tás, a ko­ráb­bi tra­dí­ci­ók fel­ol­dá­sa, kü­lö­nö­sen a né­pi ke­gyes­ség­ben, mint ahogy a ka­to­li­ku­sok­nál a II. va­ti­ká­ni zsi­nat li­tur­gi­ai re­form­já­hoz is év­ti­ze­dek kel­let­tek, míg gya­kor­lat­tá vált. Gá­tol­nak eb­ben rossz tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok is.

A le­he­tő­ség most fel­kí­nál­ja, hogy új­ra fel­fe­dez­zük, mit is je­lent Krisz­tus ke­reszt­jé­vel meg­je­lölt­nek len­ni, az­az Krisz­tus­hoz tar­toz­ni. Sok idő kell ah­hoz, hogy ez bel­ső meg­győ­ző­dés­sé vál­jon. Saj­nos, ma a tár­sa­da­lom­ban gya­ko­ri a ne­ga­tív iden­ti­tás, ami­kor nem tud­ja az em­ber meg­fo­gal­maz­ni, hogy mi­ért az, ami, csak azt, hogy mi­ért nem az, ami a má­sik em­ber. Pe­dig az, hogy én evan­gé­li­kus va­gyok, nem azt je­len­ti, hogy nem va­gyok ka­to­li­kus, ha­nem azt, hogy más mó­don va­gyok ka­to­li­kus, te­hát az egye­te­mes, vagy­is a ka­to­li­kus egy­ház­hoz tar­to­zó. Ahogy édes­apám szok­ta mon­da­ni: „mi wit­ten­ber­gi ka­to­li­ku­sok” va­gyunk. De e tu­dat­nak be­lül­ről kell fa­kad­nia. A re­for­má­tus fe­le­ke­ze­tű is csak hi­té­ben be­lül­ről fa­ka­dó­an él­he­ti ezt meg, bib­li­kus hit­tel és ön­elem­ző mó­don.

Tol­di Éva