A hét témája

Min­den ál­lam ren­del­ke­zik ar­ról, mik le­gye­nek nem­ze­ti jel­ké­pei. Meg­ha­tá­roz­za zász­la­ját, cí­me­rét, és gyak­ran azt is rög­zí­ti al­kot­má­nyá­ban, me­lyik köl­tői vagy né­pi ere­de­tű szö­veg és dal­lam le­gyen a him­nu­sza. Zász­lók már az ókor­ban is vol­tak, a cí­me­rek pe­dig a kö­zép­kor­tól töl­töt­tek be fon­tos sze­re­pet – igaz, kez­det­ben még nem ál­la­mi, sok­kal in­kább csa­lá­di szim­bó­lum­ként. A val­lá­sos köl­té­szet egyik kép­vi­se­lő­je­ként az ódá­val ro­ko­ní­tott him­nusz ere­den­dő­en olyan „Is­tent vagy is­te­ni ha­tal­ma­kat di­cső­í­tő, hoz­zá­juk se­gít­sé­gért fo­hász­ko­dó, ima­sze­rű ének, amely­nek cél­ja a fel­sőbb­ren­dű lény ere­jé­nek be­fo­lyá­so­lá­sa”. Vo­igt Vil­mos folk­lo­ris­ta idé­zett de­fi­ní­ci­ó­ja a mű­fa­ji ha­tá­ro­kat is se­gít meg­húz­ni: no­ha már rég­óta ké­szek va­gyunk a him­nu­szok kö­zé so­rol­ni úgy­szól­ván min­den emel­ke­dett hang­vé­te­lű, „him­ni­kus” köl­te­ményt, ere­den­dő­en az Is­ten-köz­pon­tú­sá­ga ­vá­lasz­totta el mar­kán­san a him­nuszt az ódá­tól, amely­nek tár­gya el­vi­leg bár­mi le­het. Nem­ze­ti jel­kép­pé azon­ban egy him­nusz csak ak­kor vált, il­let­ve vá­lik, ami­kor – több­sé­gi el­fo­ga­dott­sá­ga ré­vén – al­kot­mány­jo­gi fo­ga­lom­nak, az­az egy ál­lam rep­re­zen­tá­lá­sá­ra szol­gá­ló szö­ve­ges mű­nek te­kint­jük. A nem­ze­ti him­nu­szok meg­szü­le­té­se a mo­dern nem­zet­ál­la­mok ki­ala­ku­lá­sá­nak ide­jé­re te­he­tő, ám – el­len­tét­ben a ma­gyar him­nusszal – nem min­den nem­ze­ti him­nusz rang­já­ra emelt (ele­ve éne­kelt vagy utó­lag meg­ze­né­sí­tett) köl­te­mény fe­lel meg a mű­faj ere­de­ti alap­kö­ve­tel­mé­nyé­nek. A ma­gyar ál­la­mi­ság mai jel­ké­pei – a Szent Ko­ro­na ki­vé­te­lé­vel – vi­szony­lag ké­sőn ala­kul­tak ki. Ez tör­tént him­nu­szunk­kal is, mely­nek szö­ve­ge 1823. ja­nu­ár 22-én író­dott. Meg­ze­né­sí­té­sé­re 1844-ben ír­tak ki pá­lyá­za­tot, és Er­kel Fe­renc dal­la­má­val to­váb­bi hat év­ti­zed múl­tán, 1903-ban lett az or­szág tör­vé­nyi­leg el­fo­ga­dott him­nu­sza. Nem­ze­ti jel­kép­nek az al­kot­mány 1989-ben is­mer­te el. Ab­ban az év­ben, ami­kor­tól Köl­csey köl­te­mé­nyé­nek „szü­le­tés­nap­ja” a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja is.

Gyak­ran te­szik fel a kér­dést kü­lön­bö­ző fó­ru­mo­kon: mit éne­kelt a ma­gyar­ság a Hym­nus előtt, volt-e egy­ál­ta­lán en­nek meg­fe­le­lő éne­künk? A kér­dés jo­gos, de né­mi­képp el­ke­se­rí­tő is, hi­szen nyil­ván­va­ló, hogy a kö­zös­ség­hez va­ló tar­to­zás­nak 1823 előtt is meg­vol­tak a sza­valt vagy éne­kelt ki­fe­je­ző­dé­sei, jel­ké­pei.

Mint a ke­resz­tény­ség­ben (új­já)szü­le­tő Eu­ró­pa oly sok or­szá­gá­ban, ele­in­te ná­lunk is a szen­tek­ről vagy a szen­tek­hez szó­ló him­nu­szok, ódák kö­zül vá­lasz­tód­tak ki azok, ame­lyek nép­ének­ké, né­pi him­nusszá let­tek – leg­alább­is egy-egy táj­egy­sé­gen, az adott táj­egy­sé­gi nyelv­já­rást be­szé­lők kö­ré­ben. E mű­vek leg­több­ször az ál­lam­ala­pí­tó Szent Ist­ván ki­rályt, az or­szá­got min­den el­len­ség­től vé­del­me­ző Szent Lász­ló lo­vag­ki­rályt, il­let­ve Má­ria alak­ját idé­zik meg.

Szá­za­do­kon át éne­kel­ték őse­ink a Ga­ude ma­ter Hun­ga­ria…(Ör­vendj, szü­lő­ha­zánk, Ma­gyar­or­szág!…) kez­de­tű zso­lozs­ma­éne­ket, amely­nek vers­sza­ka­it is­me­ret­len ma­gyar kle­ri­kus ír­ta el­ső ki­rá­lyunk szent­té ava­tá­sá­nak tá­ján, a 11–12. szá­zad for­du­ló­ján. Nép­sze­rű volt a 15. szá­za­di Em­lé­kez­zél üdv­es­ség­nek szer­ző­je… kez­de­tű és a Vá­sár­he­lyi And­rás ál­tal 1508-ban írt An­gy­elok­nak nagy­sá­gos asszo­nya… Má­ria-him­nusz is.

1651-ből ránk ma­radt egy össze­füg­gő Szent Ist­ván-him­nusz is, de iga­zán szé­les kör­ben el­ső­ként vél­he­tő­en egy pan­non­hal­mi szer­ze­tes, Lancsarics Bo­ni­fác ál­tal a 18. szá­zad leg­ele­jén írt, Bol­dog­asszony anyánk… kez­de­tű ének ter­jedt el. (Hogy nép­sze­rű­sé­ge utóbb mi­ért tu­dott fe­le­ke­ze­ti ha­tá­ro­kat is „át­ível­ni”, an­nak tit­ka – könnyen meg­je­gyez­he­tő, ki­fe­je­ző dal­la­mán túl – bi­zo­nyá­ra ab­ban rej­lik, hogy tör­té­nel­mi tény­ként a pro­tes­tán­sok is tu­do­má­sul vet­ték: Szent Ist­ván ki­rály Szűz Má­ri­á­nak aján­lot­ta fel or­szá­gun­kat, s a hoz­zá in­té­zett ka­to­li­kus fo­hász az egész ma­gyar­ság ne­vé­ben hang­zik el.)

Bol­dog­asszony anyánk…
Bol­dog­asszony anyánk, ré­gi nagy Pát­ró­nánk,
Nagy ín­ség­ben lé­vén így szó­lít meg ha­zánk:
Ref­rén: Ma­gyar­or­szág­ról, édes ha­zánk­ról,
Ne fe­led­kez­zél el sze­gény ma­gya­rok­ról.

Ó Atya­is­ten­nek ked­ves, szép le­á­nya,
Krisz­tus Jé­zus any­ja, Szent­lé­lek mát­ká­ja!
Ref­rén

Nyisd fel az ege­ket sok ki­ál­tá­sunk­ra,
Anyai pa­lás­tod for­dítsd ol­tal­munk­ra!
Ref­rén

Ke­gyes sze­me­id­del te­kintsd meg né­pe­det,
se­gél­jed ál­dás­ra ma­gyar nem­ze­te­det.
Ref­rén

Sír­nak és zo­kog­nak ár­vák­nak szí­vei,
Ha­zánk pusz­tu­lá­sán s öz­ve­gyek lel­kei.
Ref­rén

Bol­dog­asszony anyánk, ré­gi nagy Pát­ró­nánk,
Nagy ín­ség­ben lé­vén így szó­lít meg ha­zánk:
Ref­rén

Ha­son­ló­an nép­sze­rű és ha­son­ló sze­re­pű volt az Ah, hol vagy, ma­gya­rok tün­dök­lő csil­la­ga… kez­de­tű val­lá­sos ének is, amely 1797-ben már két éne­kes­könyv­ben is he­lyet ka­pott. (Az aláb­bi, is­mer­tebb vál­to­zat Bo­zó­ky Mi­hály gyűj­te­mé­nyé­ből va­ló.) Ér­de­kes­sé­ge, hogy a vers­fők a ma­gyar hon­ra ér­ten­dő ÁR­VA­KERT ak­rosz­ti­chont ad­ják ki.

Ah! hol vagy Ma­gya­rok tün­dök­lő
Tsil­lag­ja…
Ah! hol vagy Ma­gya­rok tün­dök­lő Tsil­lag­ja,
ki vol­tál va­la­ha Or­szá­gunk Is­táp­ja.
Hol vagy, Ist­ván ki­rály? té­ged Ma­gyar kí­ván,
Gyá­szos öl­tö­zet­ben te előt­ted sír­ván.

Ró­lad em­lé­kez­vén tsor­dul­nak köny­vei,
bú­val har­ma­toz­nak szo­mo­rú mez­zei,
lan­kad­nak szün­te­len Vi­téz­lő ke­zei,
nem szün­nek iszo­nyú sí­rás­túl sze­mei.

Vi­rá­gos kert va­la hí­res Pan­nó­nia,
mely ön­tö­ze hi­ven Szűz MÁ­RIA.
Kátho­li­ka hit­nek bő volt szép vi­rág­ja,
bé ho­má­lyo­so­dott ör­ven­de­tes Nap­ja.

Ah! melly nagy vál­to­zás min­den fé­le Val­lás,
már meg sza­po­ro­dott sok Lel­ki kár-val­lás,
mint ró­sát a hiv­ség ugy a Pan­no­ni­át
ron­tya eret­nek­ség fonnyaszttya Vi­rá­gát.

Ker­té­sze e kert­nek Ist­ván ki­rály va­la,
ter­mesz­tő­je en­nek ő vé­le meg ha­la,
En­nek éle­té­ben élt a Ma­gyar Or­szág,
ő ha­lá­la után lett holt ele­ven ág.

Előt­ted kö­nyör­günk bús Ma­gyar fi­a­id,
hoz­zád fo­lya­mo­dunk ár­va ma­ra­dé­kid,
Te­kénts, Ist­ván ki­rály, szo­mo­rú ha­zád­ra,
for­détsd sze­me­i­det ré­gi Or­szá­god­ra.
Re­mén­sé­günk va­gyon ben­ned, s – Má­ri­á­ban,
mint Ma­gyar ha­zánk(nak) hiv Ki­rály­né­já­ban,
Még él­ted­ben en­nek min­ket aján­lot­tál,
és Szent Ko­ro­ná­val együtt föl ál­doz­tál.

Te hoz­zád Má­ria Sz. Ist­ván Ki­rállyal,
Ke­reszt­fán éret­tünk szen­ve­dő Fi­ad­dal,
Ár­va Ma­gyar Or­szág sír­va fo­hász­ko­dik,
né­ked mint Anyánk(na)k igy pa­nasz­ko­dik.

Az anya­nyel­vű mű­ve­lő­dés ki­ala­ku­lá­sa­kor – a ma­gyar sa­já­tos­sá­gok­nak meg­fe­le­lő­en – már egy­más mel­lett (oly­kor egy­más „el­le­né­ben”) élt és vi­rág­zott a ka­to­li­kus és a pro­tes­táns kul­tú­ra. Így ter­mé­sze­te­sen a pro­tes­tán­sok­nak is volt úgy­ne­ve­zett „el­ső szá­mú” éne­kük, amely a nem­ze­ti imád­ság sze­re­pét töl­töt­te be. A re­for­má­tu­sok temp­lo­mi him­nu­sza a Te­ben­ned bíz­tunk ele­i­től fog­va… kez­de­tű 90. zsol­tár éne­kelt fel­dol­go­zá­sa lett. (Szen­czi Mol­nár Al­bert for­dí­tá­sát ma is a 16. szá­zad kö­ze­pén mű­kö­dött pá­ri­zsi kán­tor, Loys Bour­geo­is dal­la­má­val éne­kel­jük.)

Te­ben­ned bíz­tunk ele­i­től fog­va…
Te­ben­ned bíz­tunk ele­i­től fog­va,
Uram, té­ged tar­tot­tunk haj­lé­kunk­nak!
Mi­kor még sem­mi he­gyek nem vol­ta­nak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt for­mál­va,
Te vol­tál, és te vagy, erős Is­ten,
És te meg­ma­radsz min­den idő­ben.

Az em­be­re­ket te meg ha­gyod hal­ni,
És ezt mon­dod az em­be­ri nem­zet­nek:
Lé­gye­tek por­rá, kik por­ból let­te­tek,
Mert ezer esz­ten­dő előt­ted annyi,
Mint a teg­nap­nak ő el­mú­lá­sa
És egy éj­nek rö­vid vi­gyá­zá­sa.

Szol­gá­i­don lát­tas­sad dol­ga­i­dat,
Di­cső­sé­ge­det ezek­nek fi­a­in!
Add ér­te­nünk fel­sé­ges ha­tal­ma­dat,
Mi ke­gyes Urunk, ó, ir­gal­mas Is­ten,
Min­den dol­gun­kat bír­jad, for­gas­sad,
Ke­ze­ink mun­ká­it igaz­gas­sad!

Him­nusz­tör­té­ne­tünk­nek is meg­ke­rül­he­tet­len ál­lo­má­sa a Rá­kó­czi-fé­le sza­bad­ság­harc. Eb­ben az idő­szak­ban szü­let­tek az úgy­ne­ve­zett ku­ruc iro­da­lom ki­emel­ke­dő al­ko­tá­sai. E ré­gi éne­kek száj­ha­gyo­mány út­ján ter­jed­tek, ezért sok va­ri­á­ci­ó­juk is­mert. Kö­zös ben­nük Rá­kó­czi és az egy­ko­ri sza­bad­ság­hő­sök di­cső­í­té­se, alak­juk már-már le­gen­dás­sá for­má­lá­sa, az esz­mé­nyi, di­cső múlt, il­let­ve a je­len si­ral­mas va­ló­sá­gá­nak meg­idé­zé­se.

Kö­zü­lük is ki­emel­ke­dik az úgy­ne­ve­zett Rá­kó­czi-nó­ta. Szö­ve­gét 1750 kö­rül je­gyez­ték le elő­ször. Cso­dá­la­tos ké­pek­be sű­rít­ve ra­gad­ja meg a sza­bad­ság­harc el­bu­ká­sát kö­ve­tő idők si­vár­sá­gát, lel­ki fáj­dal­mát. A fel­vil­lan­tott, vissza­vá­gyott múlt ké­pe­it el­nyom­ja a szin­te el­vi­sel­he­tet­len je­len és a vég­rom­lás ké­pe. A ben­ne meg­idé­zett nagy tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek egy­szer­s­mind jel­ké­pek is. Vers­be fog­la­lá­suk – akár­csak a kö­zép­ko­ri egy­há­zi him­nu­szok ese­té­ben – a nem­ze­ti lét és iden­ti­tás va­la­mi­lyen fon­tos kö­ve­tel­mé­nyé­re hív­ják fel a fi­gyel­met. Hol er­köl­csi pél­da­ké­pek, hol a füg­get­len­ség szim­bó­lu­mai, hol pe­dig az ál­do­zat­vál­la­lás alak­jai. A mű tar­tal­má­val, el­len­zé­ki­sé­gé­vel és nép­sze­rű dal­la­má­val el­ső nem­ze­ti éne­künk­ké vált an­nak el­le­né­re, hogy a ha­tó­sá­gok több­ször be­til­tot­ták. Mi­vel az egész nem­zet­hez szólt, mon­da­ni­va­ló­já­val so­ká­ig idő­sze­rű ma­radt. Köl­csey köl­té­sze­té­re épp úgy ha­tott, mint ké­sőbb Pe­tő­fi­é­re, Ad­yé­ra.

Bárdos Szilvia