Élő víz

Ez a pi­ci, sem­mi, iz­gő-moz­gó fé­nyecs­ke… Mi­ért van az, hogy ennyi ener­gia kell a vi­lá­gos­ság­hoz? Tel­je­sen ért­he­tet­len, hogy a sö­tét­ség csak úgy ele­ve van, sem­mit sem kell ten­nie, és ahogy az utol­só szik­ra is el­lob­ban, át­ve­szi esz­te­len ural­mát. De ez a kis ap­ró­ság amíg ég, ad­dig övé a vi­lág. Még me­le­gít is.

Ki­ta­lál­tak már min­den­fé­le hi­per-szu­per fény­for­rást, va­kí­tó fény­özönt, csak a kap­cso­ló­hoz kell nyúl­ni, vil­log min­den. Szin­te har­sog, or­dít.

Aki egye­dül van, nem vá­gyik er­re, meg­gyújt­ja a gyer­tyát, va­la­mi­lyen cso­dá­la­tos „ott­honér­zés” száll­ja meg, le­gyen ház­ban, sá­tor­ban, ős­er­dő­ben vagy víz­par­ton. Ér­de­kes, hogy ha va­la­ki­re gon­do­lunk, aki tes­ti­leg már nincs kö­zöt­tünk, mert elő­re­ment, mind­járt gyer­tyát gyúj­tunk. Egy faggyú­da­rab csu­pán, és mi­lyen sok­fé­le mó­don hat­ja át éle­tün­ket…

A gon­do­la­tok, sze­rin­tem, gyer­tya­fény­ben igen élén­ken je­len­nek meg. Jön­nek-men­nek, özön­le­nek, tor­lód­nak, egy­mást lök­dö­sik, mint­ha nem len­ne mind­egy, hogy egy perc múl­va ke­rül­nek-e sor­ra. Mint a gye­re­kek. Hát per­sze! Hi­szen ők is a gye­rme­ke­im, csak az enyé­im, tu­dok ját­sza­ni ve­lük, sor­ba rak­ha­tom, for­gat­ha­tom, ren­dez­get­he­tem őket. A va­kí­tó fény azon­nal el­űzi őket; ha hir­te­len a sze­mem­be vág, bam­bá­nak, te­he­tet­len­nek ér­zem ma­ga­mat, és mi­re új­ra látok, már mind el­tűn­nek, meg­szök­nek.

A gyer­tya­fény, per­sze, nem csak az enyém. Mást is ösz­tö­nöz­het gon­dol­ko­dás­ra. Vol­tam olyan tár­sa­ság­ban, ahol va­la­ki es­te – vil­lany he­lyett – meg­gyúj­tott egy szép gyer­tyát. Egy per­cen be­lül el­akadt a szó, a sze­mek a láng­ra me­red­tek, szin­te min­den­ki­nek az ar­cá­ra volt ír­va, hogy nincs je­len, „más­hol jár az esze”. Jó lett vol­na a fe­jük­be lát­ni… Ez ám az ön­zés…! Hi­szen a gon­do­lat ta­lán az egye­dü­li do­log a vi­lá­gon, amely az em­ber­nek tel­je­sen sa­ját­ja.

Le­gyünk há­lá­sak, hogy Te oda­fönt er­re is gon­dol­tál. Ta­lán Te vagy a pi­ci láng? Egye­dül le­bí­rod a hi­deg sö­tét­sé­get. És még ilyen por­sze­me­ket is, mint ami­lye­nek mi va­gyunk, gon­dol­ko­dás­ra kész­tetsz.

Meg­tu­dom-e va­la­ha, hogy még mi­lyen kis gyer­tya­láng­nyi örö­mö­ket tar­to­gatsz ne­kem? Vagy ne le­gyek tel­he­tet­len?

Jus­son egy kis gyer­tya­láng min­den­ki­nek, aki sö­tét­ben van!

Dr. Sch­rott Gé­za