Élő víz

„Fö­löt­ted ott ra­gyog az Úr, di­cső­sé­ge meg­lát­szik raj­tad.” (Ézs 60,2)

A víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni utol­só hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a meg­di­cső­ült Krisz­tust ál­lít­ják elénk; ő Is­ten kép­má­sa és di­cső­sé­gé­nek ki­su­gár­zá­sa. „Fel­ma­gasz­tal­ta­tott az Úr min­den né­pek fö­lé, di­cső­sé­ge túl van az ege­ken.” (GyLK 746,3) S az „Is­ten gyúj­tott vi­lá­gos­sá­got a mi szí­vünk­ben, hogy Jé­zus Krisz­tus ar­cán fel­is­mer­jük az ő di­cső­sé­gé­nek ra­gyo­gá­sát.” (2Kor 4,6; LK) Meg­di­cső­ü­lé­se­kor el­vál­to­zott az Úr: az „ar­ca fény­lett, mint a nap, ru­há­ja pe­dig fe­hé­ren ra­gyo­gott, mint a fény”, s Aty­ja hang­ja hal­lat­szott a fé­nyes fel­hő­ből: „Ez az én sze­re­tett Fi­am, aki­ben gyö­nyör­kö­döm, reá hall­gas­sa­tok!” (Mt 17,2.5) „Az Atya Is­ten Krisz­tust pe­csé­tel­te el Meg­vál­tó­vá. Egye­dül őt kell te­hát hall­gat­nunk és be­fo­gad­nunk! Óva­kodj at­tól, hogy csak úgy, ige nél­kül ka­lan­doz­va Krisz­tust Is­ten­től el­sza­kítsd. Kí­vü­le nincs Is­ten, hogy meg­ta­lál­hat­nám, s hoz­zá­jut­hat­nék” – fi­gyel­mez­tet Lu­ther. Is­ten ere­jé­nek kin­cse cse­rép­edé­nyek­ben van: „Jé­zus ha­lá­lát min­den­kor tes­tünk­ben hor­doz­zuk, hogy Jé­zus éle­te is lát­ha­tó­vá le­gyen tes­tünk­ben.” (2Kor 4,10) Ez va­ló­sult meg a nem­ze­tek apos­to­lá­vá lett Saul éle­té­ben, mi­u­tán a da­masz­ku­szi úton ta­lál­ko­zott a fel­tá­ma­dott s meg­di­cső­ült Jé­zus­sal. Mit je­lent e pál­for­du­lás a gya­kor­lat­ban? „Ami ne­kem nye­re­ség volt, kár­nak ítél­tem a Krisz­tu­sért. Kár­nak íté­lek min­dent… az én Uram is­me­re­té­nek pá­rat­lan nagy­sá­gá­ért. Őér­te sze­mét­nek íté­lek min­dent, hogy őt meg­nyer­jem.” (Fil 3,7–8; LK) Pál apos­tol meg­té­ré­se is Is­ten in­gyen ke­gyel­mé­nek cso­dá­ja. Krisz­tus a Lé­lek ál­tal vá­lik je­len­va­ló­vá min­den ch­ris­ti­a­nus­sá lett em­ber szá­má­ra, azok pe­dig sza­bad­dá lesz­nek meg­té­ré­sük s új­já­szü­le­té­sük pil­la­na­tá­ban, és a Fiú ké­pé­hez lesz­nek ha­son­ló­vá. „Mi pe­dig mind­nyá­jan ugyan­ar­ra a kép­re for­má­ló­dunk át az Úr Lel­ke ál­tal di­cső­ség­ről di­cső­ség­re.” (2Kor 3,18) Ná­tá­na­él (is!) fel­is­mer­te Jé­zus­ban az Is­ten Fi­át, s hitt ben­ne. Ezt mond­ja Jé­zu­sunk: „…meg­lát­já­tok a meg­nyílt eget és az Is­ten an­gya­la­it, amint fel­száll­nak, és le­száll­nak az Em­ber­fi­á­ra.” (Jn 1,51) Az Is­ten szá­munk­ra is csak ben­ne lett meg­is­mer­he­tő­vé, mi­vel Jé­zus az út, az igaz­ság és az örök élet. Mind­ezt itt kell el­nyer­nünk: „Aki hisz a Fi­ú­ban, an­nak örök éle­te van, aki pe­dig nem en­ge­del­mes­ke­dik a Fi­ú­nak, nem lát majd éle­tet, ha­nem az Is­ten ha­rag­ja ma­rad raj­ta.” (Jn 3,36) Já­nos lát­hat­ta a fel­ma­gasz­talt Krisz­tus di­cső­sé­gét. Min­den szem meg fog­ja őt lát­ni, mert „övé a di­cső­ség és a ha­ta­lom örök­kön-örök­ké. (…) Én va­gyok az Al­fa és az Óme­ga, így szól az Úr Is­ten, aki van, és aki volt, és aki el­jö­ven­dő: a Min­den­ha­tó” (Jel 1,6.8). Jé­zus egy­lé­nye­gű a ró­la bi­zony­sá­got te­vő Aty­já­val, aki el­küld­te e föld­re, ezért je­lent­he­ti ki: „Én va­gyok a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga: aki en­gem kö­vet, nem jár sö­tét­ség­ben, ha­nem övé lesz az élet vi­lá­gos­sá­ga.” (Jn 8,12) Az Atya di­cső­sé­ges tet­te­it hir­de­tő ka­rá­cso­nyi ün­nep­kör le­zá­rá­sa­ként is hang­zik az áro­ni ál­dás, s eb­ből is di­cső­sé­ge árad: „Ra­gyog­tas­sa rád or­cá­ját az Úr…” (4Móz 6,25) Kér­het­jük: „Áldj meg min­ket, Úr­is­ten, / A te jó­vol­tod­ból, (…) Or­cád vi­lá­gos­sá­ga / Has­son min­ket ál­tal…” (EÉ 323,1)

Ga­rai And­rás