Keresztény szemmel

A mai mo­dern vi­lág kulcs­sza­va a ro­ha­nás. Ro­ha­nunk reg­gel is­ko­lá­ba, mun­ká­ba me­net; ro­ha­nunk dél­ben ebé­del­ni; ro­ha­nunk dél­után ha­za, bolt­ba, a kü­lön­bö­ző el­fog­lalt­sá­ga­ink­ra, és ro­ha­nunk es­te is, al­vás köz­ben, hi­szen az agyunk már kép­te­len ki­kap­csol­ni. Ez a ro­ha­nás okoz­za azt, hogy el­me­gyünk egy­más mel­lett az ut­cán, nincs időnk ar­ra, hogy pár jó szót szól­junk a má­sik­hoz, sőt ar­ra sincs időnk, hogy ha olyan hely­zet ala­kul ki, ne­tán se­gít­sünk a má­si­kon. A leg­na­gyobb prob­lé­ma az, hogy így arc­ta­lan­ná vá­lunk nem­csak má­sok, de a ma­gunk sze­mé­ben is.

Ez az arc­ta­lan­ság „vá­gott po­fon” két hét­tel ez­előtt a tro­lin. Érez­tem, hogy egy ki­csit más lesz ez a nap, ta­lán az eső, a hi­deg vagy a ko­rán ke­lés mi­att. Té­ved­tem, egyik sem volt, tel­je­sen más­ról volt szó. Ahogy fel­lép­tem a jár­mű­re, eszem­be öt­lött: tö­meg­köz­le­ke­dés – a ne­vé­ben is ben­ne van, tö­meg­ről van szó, még­pe­dig nem is akár­mi­lyen­ről. Né­ha már olyan nagy­ról, hogy le­ve­gőt is alig ka­pok, plá­ne ak­kor, ami­kor mint­egy száz­öt­ven em­ber akar fel­passzí­ro­zód­ni egy ma­xi­mum száz fé­rő­he­lyes tro­li­ra.

A frász vi­szont ak­kor ke­rül­get a leg­in­kább, ami­kor a mö­göt­tem ál­ló ko­ro­so­dó úr tüsszen­té­se tar­tal­mát nem a zseb­ken­dő­jé­be, ha­nem az én nya­kam­ba he­lye­zi el. Gusz­tus­ta­lan, ugye? Pe­dig ez majd­nem min­den­na­pos ese­mény, csak le­het, hogy épp nem úr, ha­nem hölgy, és nem tüsszen­tés, ha­nem lá­bon rú­gás, láb­ra lé­pés a bosszan­ko­dást ki­vál­tó ok. Vi­szont a már előbb em­lí­tett na­pon még ezek a dol­gok sem za­var­tak vol­na, tel­je­sen más mi­att let­tem szo­mo­rú és mér­ges. Szó­val gon­do­lat­ban re­pül­jünk vissza oda, hogy fel­szál­lok.

Az nem is kér­dés, hogy ülő­hely nincs szá­mom­ra, de hogy a nyolc­van­éves né­ni­nek se le­gyen, az már fel­há­bo­rít. Gon­do­lom, hát­ha egy mo­sollyal jobb kedvre deríthetem, mi­vel lá­tom, hogy for­tyog ma­gá­ban, te­szem hoz­zá: jo­go­san. Szó­val fe­lé kül­döm leg­meg­ér­tőbb, leg­szív­me­len­ge­tőbb mo­so­lyom, mi­re mit ka­pok? Egy gri­maszt, még­hoz­zá olyan gri­maszt, hogy „hagyj en­gem bé­kén”. Nem ér­tem, mi le­het a prob­lé­ma, ta­lán nem szív­me­len­ge­tő­re si­ke­rült a száj­hú­zás, ha­nem va­la­mi más­ra? Té­pe­lő­dé­sem­ből a mö­göt­tem ál­ló lök­dö­sé­se éb­reszt föl, mi­sze­rint le sze­ret­ne száll­ni. Is­mét meg­pró­bá­lom, fe­lé is kül­dök egy mo­solyt, egy más­mi­lyet, egy el­né­zést ké­rőt, de a vá­lasz ugyan­az, hol­ott én nem ugyan­azt csi­nál­tam. Már megint a gri­masz.

Ezek után tény­leg kez­dek ki­csit meg­ijed­ni: mi van, ha csak­ugyan ve­lem van a baj!? Töp­ren­gé­sem­ben oda­bo­tor­ká­lok egy üres hely­re, ki­né­zek az ab­la­kon, hogy még vé­let­le­nül se kell­jen az arc­ta­la­nok­ra néz­nem. Vic­ces, hogy az ép­pen hall­ga­tott szám is a hely­zet­hez il­lő. A Li­fe­hou­se Where You Are cí­mű szá­ma az…, na igen, hol vagy­tok!? Hol vagy­tok, ar­cok, mo­so­lyok? És hol vagy­tok ti, em­be­rek?

A men­tő kéz egy kis­lány ké­pé­ben ér­ke­zik, aki a mel­let­tem ülő szék­re hup­pan le. Sző­ke, gön­dör fürt­je­i­ből, ké­ken csil­lo­gó, paj­kos sze­me­i­ből csak úgy árad a sze­re­tet és a me­leg­ség, és ak­kor a szá­já­ról még nem is be­szél­tem. Két kis aj­ka csak úgy ne­vet, ka­cag a vi­lág­ra, vagy in­kább a vi­lá­gon? Nem tu­dom, azt vi­szont igen, hogy raj­tam kí­vül min­den­ki ke­rü­li a „föl­di tün­dér” te­kin­te­tét, ne­ve­té­sét. Nem akar­nak lát­ni ilyen fel­hőt­le­nül bol­dog ar­cot, mert fél­nek, hogy el­fe­lej­tik gond­ju­kat-ba­ju­kat? Hát én nem fé­lek, vissza­mo­soly­gok a kis­lány­ra, aki er­re egy han­go­sat ka­cag, majd a kö­vet­ke­ző meg­ál­ló­nál le­száll.

Ed­dig tar­tott csak a mo­soly­ára­dat, két meg­ál­ló­ig. Két meg­ál­ló, ami kö­rül­be­lül há­rom és fél perc… mennyi min­den tör­tén­het há­rom és fél perc alatt: egy új úszás­re­kord meg­szü­le­té­se, egy gyer­mek el­ső lé­pé­se­i­nek meg­té­te­le, egy ze­ne­szám, egy mű­sor­aján­ló blokk, egy ha­lá­los bal­eset, egy pop­corn el­ké­szí­té­se… és egy mo­soly­uta­zás, ami­hez ugyan­csak elég há­rom és fél perc, vagy ha úgy tet­szik, két meg­ál­ló.

Ada­mics­ka Edi­na