Keresztény szemmel

Nem­ré­gi­ben olyan is­ten­tisz­te­le­ten vet­tem részt, ame­lyen ven­dég lel­kész szol­gált. Az anya­or­szág egyik egy­ház­me­gyé­jé­nek es­pe­re­se, te­hát egy több­re bí­za­tást nyert pász­tor hir­det­te az igét.

Ti­zen­öt per­ces pré­di­ká­ci­ó­ja erő­sen kom­men­tár­sza­gú volt; úgy érez­tem, be­szé­de úgy száll­do­sott a hall­ga­tók fe­je fö­lött, mint las­sú té­li ha­va­zás­ban a hó­pely­hek, ame­lyek né­hány pil­la­nat­ra meg­pi­hen­nek a ru­hán­kon, ar­cun­kon, az­tán el­il­lan­nak, nyo­muk sem ma­rad. En­nél is na­gyobb baj volt, s szá­munk­ra, er­dé­lyi­ek szá­má­ra, meg­le­he­tő­sen szo­kat­lan, hogy „egy­há­zi be­szé­dét” mon­dat­ról mon­dat­ra ol­vas­ta. Az ol­va­sott pré­di­ká­ció lec­ke­sze­rű­en hat, nél­kü­lö­zi mind a mon­dot­tak sze­mé­lyes át­élé­sét, mind a gyü­le­ke­zet­tel va­ló és nél­kü­löz­he­tet­len szem­kon­tak­tust.

Mély­sé­ge­sen el­szo­mo­rod­tam. Ez lesz a jö­vő egy­há­zá­nak az út­ja? – kér­dez­tem ma­gam­tól. Nem cso­dá­lom, hogy tő­lünk nyu­ga­tabb­ra egy­re in­kább ki­üre­sed­nek a temp­lo­mok. Ha oda­át Ma­gyar­or­szá­gon és még tá­vo­labb ezt ne­ve­zik „pré­di­ká­ci­ó­nak”, ak­kor le­járt an­nak az egy­ház­nak az ide­je, amely ezt és így gya­ko­rol­ja.

A hir­de­té­sek az­tán ér­de­ke­seb­bek vol­tak. A ven­dég lel­kész el­mond­ta, hogy gyü­le­ke­ze­té­nek egy au­tó­busz­nyi cso­port­já­val jött, s hogy éne­kel és sza­val egy is­ko­lás­fiú, mi­vel ugye­bár vissza­kap­ták az egy­há­zi is­ko­lát, és az na­gyon szé­pen te­vé­keny­ke­dik. Majd sze­re­pel­ni fog a gyü­le­ke­zet da­lár­dá­ja is, or­go­na­kí­sé­ret­tel és anél­kül, szó­ló­ének­kel… meg min­den, ami el­kép­zel­he­tő. Vé­gül az egyik pres­bi­ter kö­szön­ti a hely­bé­li gyü­le­ke­ze­tet, és át­ad­ja a ma­guk­kal ho­zott aján­dé­kot. Ez mind sor­ra be is kö­vet­ke­zett.

Örül­tem, hogy a tíz­éves­for­ma kis­fiú fej­ből éne­kelt és sza­valt, s a kö­szön­tő sza­va­kat mon­dó pres­bi­ter­nek sem kel­lett pa­pír­ról ol­vas­nia mon­da­ni­va­ló­ját. Sőt. Amit mon­dott, az tel­je­sen ige­sze­rű volt! Míg a lel­kész úr a szó­szék­ről be­szá­molt a nő­szö­vet­ség te­vé­keny­sé­gé­ről meg ar­ról, hogy ősz­től meg­in­dul az egy­há­zi óvo­dá­juk is, ame­lyet nagy be­fek­te­tés­sel, sőt: hi­tel fel­vé­te­lé­vel épí­te­nek – a pres­bi­ter atyánk­fia mind­eze­ket nem tar­tot­ta szük­sé­ges­nek meg­em­lí­te­ni. De el­mond­ta, hogy mi­u­tán az ige­hir­de­tő a mai nap­ra a Bib­lia­ol­va­só ka­la­uz­ban elő­írt ótes­ta­men­tu­mi tex­tus alap­ján pré­di­kált, ő a mai új­szö­vet­sé­gi ige üze­ne­tét sze­ret­né át­ad­ni. Nem csak „sze­ret­te vol­na” át­ad­ni, de si­ke­rült is; úgy érez­tem, szí­ven ta­lált, és nem csak en­gem, ha­nem a gyü­le­ke­zet egé­szét is.

Mind­ezt azért tar­tom szük­sé­ges­nek most írás­ban rög­zí­te­ni, mert a tör­tén­tek fö­lött volt min gon­dol­koz­ni.

El­ső­sor­ban ar­ra gon­dol­tam, hogy ez a két em­ber mint­ha nem a ma­ga he­lyén áll­na. Amit az ige­hir­de­tő es­pe­res-lel­kész a szó­szék­ről pré­di­ká­ció és tá­jé­koz­ta­tás cí­men el­mon­dott, az na­gyon il­lett vol­na a gyü­le­ke­zet gond­no­ká­nak a szá­já­ba vagy a pres­bi­ter atyánk­fia szá­já­ba, aki a „kö­szön­tést” mond­ta. Amit pe­dig a pres­bi­ter test­vé­rünk mon­dott, an­nak egye­ne­sen a szó­szé­ken lett vol­na a he­lye, mert iga­zi igei, gyü­le­ke­zet­sze­rű üze­net volt.

Sze­rep­cse­re tör­tént? Vagy ta­lán nem ez az egyet­len eset, ami­kor az úgy­ne­ve­zett „la­i­kus” na­gyobb bib­li­kus­ság­gal, több gyü­le­ke­zet­is­me­ret­tel tesz bi­zony­sá­got a hí­vők kö­zös­sé­ge előtt, mint a ta­nult, aka­dé­mi­át vég­zett lel­ki­pász­tor? Va­la­mi nagy baj le­het a lel­kész­kép­zé­sünk­kel, itt és „oda­át” az anya­or­szág­ban egy­aránt. Vi­szont ke­ve­sebb gon­dot for­dí­tunk a pres­bi­ter mun­ka­tár­sak­ra, az úgy­ne­ve­zett „la­i­kus­kép­zés­re”.

El­ső fel­adat­ként ta­lán kü­lön ta­nul­mányt kel­le­ne ír­nom lel­kész­kép­zé­sünk fo­gya­té­kos­sá­ga­i­ról. (Nem­rég egy ta­nul­mányt már ké­szí­tet­tem lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tunk mai krí­zis­hely­ze­té­ről.) Ma már egy­re több hí­vő és gon­dol­ko­dó em­ber jut el ar­ra a fel­is­me­rés­re, hogy Kár­pát-me­den­cei teo­ló­gi­ai in­té­ze­te­ink az öt­éves ta­nul­má­nyi idő alatt – saj­nos, de így van – nem a lel­ki­pász­to­ri szol­gá­lat­ra ké­szí­te­nek föl.

Le­het több­tu­cat­nyi disz­cip­lí­nát elő­ad­ni, kol­lok­vi­u­mo­kat és vizs­gá­kat be­ven­ni, a gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­lat­ban az if­jú em­ber alig tud ezek­kel va­la­mit kez­de­ni. Arány­lag jobb a hely­zet ott, ahol leg­alább a gya­kor­la­ti teo­ló­gi­át ko­mo­lyan ve­szik. Eh­hez per­sze az is szük­sé­ges, hogy az e szak­tár­gyat elő­adó pro­fesszo­rok hosszabb időn át gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­la­tot vé­gez­ze­nek az egye­te­mi ka­ted­ra el­nye­ré­se előtt. Sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tom, hogy an­nak ide­jén min­ket is olyan pro­fesszo­rok ta­ní­tot­tak, akik­nek jó ré­sze so­ha­sem volt szór­vány­lel­kész, de egy­ál­ta­lán fa­lu­si lel­ki­pász­tor sem. El­mé­le­ti tu­dást kap­tunk, gya­kor­la­ti fel­hasz­ná­lá­si min­tát an­nál ke­ve­seb­bet. Jó­részt ma­gunk­nak kel­lett az ös­vényt ki­ta­pos­ni a re­ánk bí­zott lel­kek fe­lé.

Ma­gyar­or­szá­gi tu­dós lel­ki­pász­tor ba­rá­tom­mal is be­szél­get­tem a kér­dés­ről, aki egy da­ra­big teo­ló­gi­ai elő­adó­ta­nár is volt. Együt­te­sen ju­tot­tunk ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra, hogy a teo­ló­gi­ák ma­nap­ság in­kább hi­va­tal­no­ko­kat ké­pez­nek, mint pász­to­ro­kat. Amit nyug­dí­jas­ként he­lyet­te­sí­tő szol­gá­la­ta­im rend­jén egy-egy gyü­le­ke­zet­ben meg­fi­gye­lek, az is ezt a tény­meg­ál­la­pí­tást iga­zol­ja.

A mai lel­ki­pász­to­rok több­sé­ge, ha nem az au­tó­já­val, ma­gán­gaz­da­sá­gá­val, a fe­le­sé­ge vagy a fia ne­vén mű­kö­dő hasz­nált­ru­ha-ke­res­ke­dés­sel tö­rő­dik, ak­kor mit is tesz? Mi­vel fog­lal­ja el ma­gát egész nap? Több­nyi­re a szá­mí­tó­gép előtt ül, in­ter­ne­te­zik, he­lyi és tá­vol­sá­gi be­szél­ge­té­se­ket foly­tat a ma­rok­te­le­fon­ján. Alig le­het olyat ta­lál­ni köz­tük, aki író­asz­tal­hoz írás vé­gett ül­ne. (Eset­leg a pré­di­ká­ci­ó­ját le­ír­ja, hogy va­sár­nap a szó­szé­ken ma­ga elé te­gye. Ezen túl­me­nő­en nem so­kat kop­tat­ja az író­tol­lát, ce­ru­zá­ját.)

Saj­nos nagy ré­szük nem is ol­vas. A leg­töb­ben alap­ve­tő dol­gok­ban tá­jé­ko­zat­la­nok. At­tól le­het tar­ta­ni, hogy ha ez így ha­lad, lel­ké­sze­ink a tár­sa­da­lom leg­ke­vés­bé mű­velt ré­te­gét fog­ják ké­pez­ni. Nem­csak a teo­ló­gi­ai tu­do­má­nyok­ban nem buz­gól­kod­nak („egy élet­re elég az, amit öt éven át a fe­jünk­be ver­tek”), de az ál­ta­lá­nos mű­velt­ség, az em­ber­is­me­ret, a lé­lek­tan te­rü­le­tén is igen el­ma­ra­dot­tak. Cso­da-e ha „egy­há­zi be­szé­dük” el­száll a hall­ga­tó­ság fe­je fö­lött? Né­ha idéz­nek va­la­mely nagy gon­dol­ko­dó­tól, sőt ige­hir­de­tő­től vett mon­dást, hogy tá­jé­ko­zott­sá­gu­kat bi­zo­nyít­sák. Oda­il­lik, vagy nem il­lik oda – nem szá­mít, fő a tu­dós­ság lát­sza­ta. A sze­gény ige­hall­ga­tó az­tán vá­lo­gas­sa ki a bú­za­sze­met a poly­vá­ból.

Di­csek­vés­re azon­ban bő­ven akad le­he­tő­ség. Van új épü­let, is­mét van egy­há­zi is­ko­la, nyi­tunk óvo­dát, mű­kö­dik a cser­kész­csa­pat stb. Csak­hogy mind­ez mel­lék­haj­tás. A gyü­le­ke­ze­tek el­ső­sor­ban nem eze­kért tart­ják fenn a lel­ki­pász­to­ri ál­lást, ha­nem sa­já­to­san az ige hir­de­té­sé­ért. Ez a lel­ki­pász­tor leg­főbb és eb­ben a mi­nő­ség­ben ma még pó­tol­ha­tat­lan szol­gá­la­ta. Ezen kel­le­ne a hang­súly­nak len­nie – és ép­pen itt van a leg­több baj! Saj­nos (nyu­ga­ton) ezért lép­nek ki so­kan az egy­ház­ból és (ke­le­ten) ezért üre­sed­nek meg a temp­lom­pa­dok.

Va­la­mit vál­toz­tat­ni kel­le­ne. Mit ér a sok kur­zus­ból ta­nult okos el­mé­let – gya­kor­lat nél­kül? Mit ér­nek a fel­csí­pett és al­kal­man­ként idé­zett nagy gon­do­la­tok, ha gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­suk hi­ány­zik? Mi­hez kezd a fa­lu­si/vá­ro­si lel­ki­pász­tor az­zal, amit fél év­ti­ze­den át a fe­jé­be suly­kol­tak?

Ked­ves mon­dó­ka jut eszem­be. Ami­kor a fran­cia nyel­vet kezd­tük íz­lel­get­ni, ak­kor mon­do­gat­tuk tré­fál­koz­va: „Pap­üla­pa­don, lá­bán­ször, le­ko­pott, de­mánő.” Olyan szép „fran­ci­á­san” hang­zik, bár ter­mé­sze­te­sen nem fran­cia mon­dat. Ma így mon­da­nánk: „Pap ül a hi­va­tal­ban, kom­pu­te­re­zik, in­ter­ne­te­zik, a gyü­le­ke­zet meg el­megy a neo­pro­tes­táns cso­por­tok­hoz Krisz­tus­ról szó­ló bi­zony­ság­té­telt hall­gat­ni…”

És még ha el­jön­nek is (ha­gyo­mány­ból, szo­kás­ból, a lel­kész irán­ti ba­rát­ság­ból és tisz­te­let­ből) az is­ten­tisz­te­let­re – mit ér akár a jó pré­di­ká­ció is pász­to­ro­lás nél­kül? Már­pe­dig alig van ma lel­ki­pász­tor Er­dély­ben (tu­do­má­som sze­rint még ke­ve­sebb Ma­gyar­or­szá­gon), aki rend­sze­re­sen vé­gez­né a csa­lád­lá­to­ga­tást. A teo­ló­gia pe­dig bi­zo­nyá­ra min­de­nütt meg­ta­ní­tot­ta, hogy a pré­di­ká­lás kí­sé­rő­te­vé­keny­sé­ge a lel­ki­gon­do­zás, a sze­mé­lyes pasz­to­rá­ció! Hon­nan is tud­ná a mai ige­hir­de­tő, hogy van-e va­la­mi­lyen ha­tá­sa az ige­hir­de­té­sé­nek, s ha van, ak­kor mi­lyen? A pusz­ta pré­di­ká­lás buz­gó pász­to­ro­lás nél­kül még öt­ven szá­za­lé­kot sem ér!

Itt jön be a „la­i­kus­kép­zés”, va­la­mint az egye­te­mes pap­ság mind­ed­dig ko­mo­lyan nem vett kér­dé­se. Pár év­ti­zed­del ez­előtt egy ér­te­kez­le­ten fel­ve­tet­tem a pres­bi­te­rek is­ten­tisz­te­le­ti szol­gá­la­tá­nak a le­he­tő­sé­gét. Azt, hogy se­géd­kez­het­né­nek az úr­va­cso­rai je­gyek ki­osz­tá­sá­ban (kü­lö­nö­sen ott, ahol csak egy lel­ki­pász­tor van, és töb­ben vesz­nek úr­va­cso­rát, te­hát idő­ben hossza­sabb az is­ten­tisz­te­let). De le­het­ne bi­zo­nyos – az úr­asz­ta­lá­tól s nem a szó­szék­ről mon­dott – bi­zony­ság­té­telt is hall­gat­ni gond­nok vagy pres­bi­ter aj­ká­ról. Sok te­kin­tet­ben több gyü­le­ke­zet­is­me­re­tük van, mint ne­künk. Mi csak ennyi vagy annyi ide­je szol­gá­lunk azon a he­lyen, az il­le­tő „la­i­kus” test­vér meg ott is szü­le­tett, mind­vé­gig ben­ne élt fa­lu­ja éle­té­ben, jó és rossz ha­gyo­má­nya­i­ban stb.

In­do­ka­i­mat a leg­több kol­lé­ga el­uta­sí­tot­ta. Volt olyan, aki egye­ne­sen ar­ra fi­gyel­mez­te­tett, hogy vi­gyá­zat, ne­hogy „le­fü­tyül­je­nek ben­nün­ket a pá­lyá­ról!” Mit mond­hat­tam er­re? Ame­lyik lel­ki­pász­tor csak úgy vég­zi a dol­gát, hogy egy „vi­lá­gi” test­vér bi­zony­ság­té­te­le töb­bet ad a hall­ga­tók­nak, mint az ő szó­szé­ki szol­gá­la­ta, az meg is ér­dem­li, hogy le­fü­tyül­jék, és a kis­pad­ra ül­tes­sék!

Ma már fo­lyik né­mi pres­bi­ter­kép­zés. Há­la ér­te Is­ten­nek, Ma­gyar­or­szá­gon több­éves kur­zust je­lent, éven­te elő­adan­dó tan­tár­gyak­kal, vizs­gák­kal és a kép­zés el­vég­zé­sét iga­zo­ló ok­le­vél­lel. Er­dély­ben a Bel­misszi­ói In­té­zet ke­re­té­ben 2003-ban in­dult el va­la­mi ha­son­ló kép­zé­si for­ma. Le­het­ne be­lő­le va­la­mi – ha a mun­ka rész­fel­ada­ta­it vál­la­ló lel­kész mun­ka­tár­sak el is vé­gez­nék az el­vál­lalt mun­kát. Fé­lő, hogy az ér­dek­te­len­sé­gen vagy a fen­tebb idé­zett kol­lé­ga fél­té­keny­sé­get el­áru­ló nyi­lat­ko­za­tát kö­vet­ve, meg­fe­nek­lik az ügy.

Több hó­na­pon át, míg egy­ház­ke­rü­le­ti fő­jegy­ző vol­tam, Ma­ros­vá­sár­he­lyen volt egy ócs­ka szol­gá­la­ti au­tóm. Ki­szál­lá­sa­im­ra a Ge­cse úti gyü­le­ke­zet gond­no­ka, gyer­mek­ko­rá­tól hí­vő, bi­zony­ság­te­vő em­ber vitt el a ko­csin. Pré­di­ká­ci­ós szol­gá­la­ta­im után ő állt ki az úr­asz­ta­lá­hoz, és kö­szön­töt­te a gyü­le­ke­ze­tet. Mi volt az ered­mé­nye? Ter­mé­sze­te­sen tu­dom, hogy Is­ten az, aki min­de­ne­ket az igaz­ság egyet­len hi­te­les mér­le­gén mér le. De az em­be­ri vissz­hang oly­kor ez volt: „Egy ige­hir­de­tőt vár­tunk, s íme, ket­tő ér­ke­zett!” A la­i­kus szol­ga­társ bi­zony­ság­té­te­le fel­ért az én lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tom ér­té­ké­vel.

Fi­gyel­jünk fel a la­i­kus­pré­di­ká­ci­ók­ra. És kü­lö­nös­kép­pen azok­ra a test­vé­rek­re, akik­nek nem volt mód­juk teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyo­kat vé­gez­ni rend­sze­res, aka­dé­mi­ai for­má­ban, de bib­lia­is­me­re­tük, s is­me­re­te­ik gya­kor­la­ti fel­hasz­ná­lá­sa, egyé­ni éle­tük­re s a kö­zös­ség­re néz­ve va­ló al­kal­ma­zá­sa a pa­lás­tos szol­ga­tár­sak szá­má­ra is pél­da­mu­ta­tó.

Lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tom rend­jén, sőt már teo­ló­gus-le­gá­tus­ként is, volt al­kal­mam teo­ló­gi­át nem vég­zett gyü­le­ke­ze­ti elöl­já­ró bi­zony­ság­té­te­lét hall­gat­ni. Min­den ilyen al­ka­lom nagy örö­möm­re szol­gált. És oly­kor ta­nú­ja le­het­tem olyan imád­ság­nak is, amit az imád­ko­zó nem könyv­ből ta­nult, nem ima­könyv­ből ol­va­sott – ere­je és őszin­te­sé­ge azon­ban meg­rá­zó volt.

Be kell lát­nunk vég­re, hogy mind az ige­hir­de­tés, mind az imád­ko­zás kész­sé­ge a Szent­lé­lek Is­ten aján­dé­ka. Ezért kö­nyö­rög­tek így (könyv for­má­já­ban is) az előt­tünk já­rók: „Do­ce nos ora­re quin et pre­di­ca­re – Ta­níts min­ket imád­koz­ni és pré­di­kál­ni! Ez nem azt je­len­ti, hogy azon­nal ad­juk fel az aka­dé­mi­ai ige­hir­de­tő-kép­zést. De min­den­kép­pen re­for­mál­ni kell azt. Az örök is­te­ni üze­net vál­to­zat­lan; ezt is­mer­ni, ta­nul­ni kell egy éle­ten át; a for­ma azon­ban min­dig a ma em­be­rét szí­vén ta­lá­ló kell, hogy le­gyen. Saj­nos, a teo­ló­gi­ai in­té­ze­tek eh­hez az utób­bi­hoz csu­pán mi­ni­má­lis se­gít­sé­get ad­nak.

A Szent­írás mel­lett két alap­ve­tő mun­kát kel­le­ne lel­ki­pász­to­rok­nak és pa­lás­tot nem vi­se­lő hí­vő mun­ka­tár­sak­nak szün­te­le­nül ta­nul­má­nyoz­ni­uk. Az egyik Klaus Doug­lass Az új re­for­má­ció cí­mű, a Kál­vin Ki­adó­nál 2002-ben meg­je­lent köny­ve; a má­sik Papp Vil­mos Az egye­te­mes pap­ság cím­mel 1997-ben ugyan­ott meg­je­lent mun­ká­ja. Itt a sok kö­zül csak egy meg­szív­le­len­dő gon­do­la­tot sze­ret­nék alá­húz­ni: egy teo­ló­gi­ai in­té­zet ne­künk nem elég (mint aho­gyan a meg­lé­vő „hi­va­tá­sos” lel­ki­pász­to­rok szá­má­val sem le­he­tünk elé­ge­det­tek, ép­pen a szol­gá­lat ko­mo­lyan vé­te­le ér­de­ké­ben). De ha a mint­egy négy-öt­száz er­dé­lyi gyü­le­ke­ze­tünk­ben akad tíz­szá­za­lék­nyi, hi­va­ta­lát hí­ven be­töl­te­ni igye­ke­ző lel­ki­pász­to­runk, ak­kor azok min­de­ni­ke egy­sze­mé­lyes teo­ló­gi­ai in­té­zet­té le­het­ne.

Mi­lyen jó is len­ne, ha az egyet­len in­té­zet­ből az öt ta­nul­má­nyi év után ki­ke­rü­lő if­jú mun­ka­társ a „prin­ci­pá­li­sá­tól” ta­nul­ná meg a szol­gá­lat gya­kor­la­ti vég­zé­sét! Az egye­te­mes pap­ság el­vé­nek mi­lyen cso­dá­san szép al­kal­ma­zá­sa és meg­élé­se tör­tén­nék meg mind a négy­száz vagy öt­száz egy­ház­köz­sé­günk éle­té­ben!

Va­la­mit ten­nünk kell. Össze kell kap­csol­ni a lel­kész­kép­zést a la­i­kus­kép­zés­sel. Nem sza­bad egyi­ket a má­sik fö­lé he­lyez­nünk. Va­la­hogy úgy va­gyunk ez­zel, mint az ige szó­be­li hir­de­té­sé­vel és a sák­ra­men­tu­mok­kal. Egy­for­mán meg kell be­csül­ni a pa­lás­tos és a pa­lás­tot nem vi­se­lő hű­sé­ges szol­gá­kat. És aki nem tar­to­zik ezek kö­zé? Azo­kat jó pél­dánk­kal és imád­sá­gunk­kal kell oda­se­gí­tünk, hogy szol­gá­la­tu­kat hí­ven be­tölt­hes­sék.

Szent­györ­gyi Ál­mos