Napról napra

Va­sár­nap

El­ment a mag­da­lai Má­ria, és hí­rül ad­ta a ta­nít­vá­nyok­nak: „Lát­tam az Urat!” Jn 20,18 (Zsolt 31,9; Mt 17,1–9; 2Kor 4,6–10; Zsolt 1) Vol­tál-e már szem­ta­nú­ja va­la­mi­lyen tör­té­nés­nek? Me­sél­tél-e már va­la­mi­ről meg­győ­ző­dés­sel má­sok­nak, amit csak te ta­pasz­tal­tál? Hit­tek ne­ked? Va­jon a mag­da­lai Má­ria sza­vai mennyi­re ha­tot­tak az őt hall­ga­tók­ra? Biz­to­san volt, akit meg­érin­tett a hír: „Lát­tam az Urat!” A hír hal­la­tán ezek ma­guk is ke­res­ni kezd­ték Jé­zust, és meg­vál­to­zott az éle­tük. De olyan is akadt szép szám­mal, akit mind­ez hi­de­gen ha­gyott, aki ment a dol­gá­ra, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. Test­vé­rem, lát­tad az Urat? Hal­lot­tad, ahogy meg­szó­lít té­ged? Kö­ve­ted őt na­pon­ta? Ha ed­dig csak ím­mel-ám­mal és hé­be-hó­ba, ak­kor itt az ide­je, kezdd el ma! Még nem ké­ső!

Hét­fő

Mi nem a vi­lág lel­két kap­tuk, ha­nem az Is­ten­ből va­ló Lel­ket, hogy meg­is­mer­jük mind­azt, amit Is­ten aján­dé­ko­zott ne­künk. 1Kor 2,12 (Péld 2,6; 2Kor 3,/9–11/12–18; 5Móz 5,23–33) Is­ten gyer­me­ke­i­ként az ő aján­dé­kai áraszt­ják el éle­tün­ket, még ak­kor is, ha ese­ten­ként nem érez­zük ma­gun­kat túl jól a bő­rünk­ben, és úgy gon­dol­juk, el­pár­tolt mel­lő­lünk Urunk. Ki­sebb-na­gyobb cso­dák min­den­nap ér­nek ben­nün­ket, és mind­ez ak­kor vá­lik szá­munk­ra va­ló­ság­gá, ha Is­ten Lel­ke meg­vi­lá­go­sít­ja szí­vün­ket. Ha nem a ne­ga­tí­vat, re­mény­te­lent haj­to­gat­juk a vi­lág­gal kar­ölt­ve, ha­nem igent mon­dunk az élet­re, a nagy­be­tűs Élet­re: az Is­ten­nel va­ló, őtő­le meg­ál­dott Élet­re.

Kedd

Azt pe­dig tud­já­tok, hogy ő azért je­lent meg, hogy el­ve­gye a bű­nö­ket, és hogy őben­ne nin­csen bűn. 1Jn 3,5 (Ézs 53,4; Jn 1,43–51; 5Móz 6,1–9) A bűn­te­len meg­szán­ja a bű­nöst. Nem a bű­ne­in­ket akar­ja ta­kar­gat­ni, ha­nem sze­re­ti a bű­nök­kel te­li em­bert is, és meg akar­ja őt men­te­ni. Test­vé­rem, kérd az Urat, hogy se­gít­sen meg­sza­ba­dul­ni a bű­nök rab­sá­gá­ból (irigy­ség, rossz­in­du­lat, plety­ka, ga­ra­sos­ko­dás), és ad­jon sza­bad­sá­got a jó­ra (ön­zet­len­ség, fi­gyel­mes­ség, em­pá­tia, ir­ga­lom)! A bűn­te­len meg­szán­ja a bű­nöst. Té­ged is!

Szer­da

Ki mi­lyen lel­ki aján­dé­kot ka­pott, úgy szol­gál­ja­tok az­zal egy­más­nak, mint Is­ten sok­fé­le ke­gyel­mé­nek jó sá­fá­rai. 1Pt 4,10 (1Krón 29,14; Jn 3,31–36; 5Móz 6,10–25) Egy­más­nak szol­gál­ni? Ez a fo­ga­lom mint­ha ki/el­fe­lej­tő­dött vol­na a lel­ki szó­tá­runk­ból… Szol­gál­nak az ir­gal­mas nő­vé­rek, szol­gál­nak a tűz­ol­tók, a lel­ké­szek, de hogy min­den­ki szol­gál­jon és rá­adá­sul egy­más­nak? A vi­lág em­be­re azt akar­ja, hogy ne­ki szol­gál­ja­nak, őt aj­ná­roz­zák, di­csér­ges­sék. Az Is­ten em­be­re szol­gál­ja a mel­let­te lé­vőt, hi­szen er­re ké­ri Ura. Úgy szol­gál­ni, mint­ha azt ma­gá­val Jé­zus­sal ten­nénk – ez az iga­zán ke­resz­tény hoz­zá­ál­lás. Sok­fé­le adott­ság­gal egy­re szí­ne­sebb le­het a pa­let­ta. Tedd hoz­zá, test­vé­rem, a te sa­ját szí­ne­det, nél­kü­le hi­á­nyos len­ne a szín­ská­la.

Csü­tör­tök

Is­ten aján­dé­kai és el­hí­vá­sa vissza­von­ha­tat­la­nok. Róm 11,29 (Ézs 44,21b; Jel 1,/1–2/3–8; 5Móz 7,1–11) Vissza­von­ha­tat­lan. Mennyi­re le­súj­tó ez a jel­ző, ha va­la­mi meg­má­sít­ha­tat­lan tör­té­nés­re: bal­eset­re, be­teg­ség­re vagy ép­pen­ség­gel egy nagy összegű gyors­haj­tá­si bír­ság­ra ért­jük. Azon­ban mennyi­re cso­dá­la­tos, ha va­la­mi szép és kel­le­mes do­log­ra gon­do­lunk: jól si­ke­rült nyelv­vizs­gá­ra, ki­tün­te­tés­re, há­zas­tár­si hű­ség­es­kü­re. Is­ten sze­re­te­te nem vál­to­zé­kony, ha­nem örök­ké tar­tó, ál­lan­dó, meg­bíz­ha­tó sze­re­tet. Bíz­zál ben­ne, test­vé­rem, hogy ve­led is ter­ve van, ame­lyet csak ve­led va­ló­sít­hat meg!

Pén­tek

Mi lát­tuk, és mi te­szünk bi­zony­sá­got ar­ról, hogy az Atya el­küld­te a Fi­át a vi­lág üd­vö­zí­tő­jé­ül. 1Jn 4,14 (Péld 20,12; Jn 8,12–20; 5Móz 7,12–26) Bi­zony­sá­got ten­ni nem csu­pán ha­tal­mas, sport­csar­nok­nyi em­ber­tö­meg előtt le­het. Is­ten­ről be­szél­ni (sza­vak­kal tör­té­nő bi­zony­ság­té­tel) és az ő pa­ran­cso­la­ta­it meg­tar­ta­ni (tet­tek­kel tör­té­nő bi­zony­ság­té­tel) le­het és kell is min­den ke­resz­tény em­ber­nek. Hol, mi­kor és ho­gyan? Egy idős em­ber be­teg­ágyá­nál, a kol­lé­gák­kal va­ló mun­ka köz­ben, a csa­lád­ban ta­lán so­kan vár­ják sza­va­in­kat és tet­te­in­ket, bi­zony­ság­té­te­lün­ket Is­ten sze­re­te­té­ről, az üd­vös­ség­ről, a ke­gye­lem­ről.

Szom­bat

Nem éhez­nek és nem szom­jaz­nak töb­bé, sem a nap nem tűz rá­juk, sem sem­mi más hő­ség, mert a Bá­rány, aki kö­zé­pen a tró­nus­nál van, le­gel­te­ti őket, el­ve­ze­ti őket az élet vi­zé­nek for­rá­sa­i­hoz. Jel 7,16–17 (Hós 13,5; 4Móz 6,22–27; 5Móz 8,1–20) Gyer­me­ke­im sok­szor kér­de­zik: „Mi­lyen lesz, ha meg­ha­lunk? Tu­dunk-e majd be­szél­ni a menny­or­szág­ban?” Csak sej­té­se­ink van­nak ar­ról, ami az em­ber­re az Is­ten­nel va­ló szem­be­ta­lál­ko­zás­kor vár. Ad­dig is re­mél­jük, hogy egy­szer majd iga­zán ná­la le­szünk, és ott ne­künk na­gyon-na­gyon jó lesz. Élj úgy, test­vé­rem, min­den­nap, hogy a menny­or­szág egy kis sze­le­tét érezd, és érez­tesd is mind­azok­kal, akik­kel ma ta­lál­ko­zol! Hi­szen Is­ten ke­gyel­mét már ezen a föl­dön ránk áraszt­ja, és „az élet vi­zét” ihat­juk mi is, ha ben­ne bí­zunk.

Bog­dá­nyi Má­ria