Keresztény szemmel
Hol az összefüggés?
Tavaly ünnepelte a világ Charles Darwin, az evolúció fő tanítója születésének kétszázadik és fő műve megjelenésének százötvenedik évfordulóját. E lap hasábjain is már többször előkerült, hogy tanítását döntően a teodicea kérdése, az Isten jóságába, gondviselésébe vetett hit megkérdőjelezése, majd elvetése motiválta.
„Látok egy madarat, amelyet meg akarok enni, veszem a puskámat, és megölöm, ezt tervezetten teszem. Egy ártatlan és jó ember áll egy fa alatt, és egy villámcsapás megöli. Azt hiszi (…), hogy Isten tervszerűen ölte meg ezt az embert? Sok vagy a legtöbb ember ezt hiszi, én nem, és nem tudom. Ha Ön így hiszi, akkor azt is hiszi, hogy amikor egy fecske elkap egy szúnyogot, akkor Isten úgy tervezte, hogy éppen az a fecske kapja el éppen azt a szúnyogot éppen abban a pillanatban? Úgy gondolom, hogy az ember és a szúnyog nyomorúsága ugyanaz. Ha sem az ember, sem a szúnyog halála nem eltervezett, akkor nem látom jó okát annak, hogy első születésük vagy előállításuk szükségszerűen tervezett lenne.” (Levél Asa Graynek, a Harvard botanikusának, 1860. július 3.)
Darwin soraiban ott az örök probléma: Isten mindentudása akaratát is jelenti? Vagy mivel nem foglalkozik teremtményeinek sorsával, már nem is teremtő? Soha ne is keressünk magasabb szempontokat a természet történései mögött?
Evangélikusként önkéntelenül is Lutherre mint ellenpéldára gondolunk. 1505. július 2-án Erfurt közelében a mellette lecsapó, őt is földre döntő villám hatására vállalta a szerzetességet. Az isteni gondviselésnek tulajdonította megmenekülését, és eljátszhatunk a gondolattal, hogy ha nem áll be szerzetesnek, akkor mi lett volna a reformációból…
Mire figyelmeztetnek a természeti katasztrófák, földrengések, szerencsétlenségek, járványok? Miért a sok áldozat? Esetleg mi is, ugyanígy? Ez utóbbi kérdést írása címéül választva osztotta meg vívódásait és reménységét lapunk múlt heti számában Ittzés János püspök: „Tudjuk, maradnak nyitott, földi életünk idején választ nem nyerő kérdéseink (…). E sokszor reménytelen küzdelem gyötrelmét csak az Isten iránti feltétlen bizalom oszlathatja el bennünk. Ezt a szívet-lelket gyógyító, békességet ajándékozó bizalmat pedig csak az evangélium teremtheti meg a szívünkben.” – Bár tökéletes válaszunk nem lesz ebben az életben, próbáljunk meg legalább egy-két morzsát kapni belőle most is az evangélium által.
A Szentírásban a világméretű és a helyi természeti katasztrófa egyértelműen Isten büntetése. Az özönvíz az egész bűnös emberiséget, a kénes, tüzes eső a bűnös Sodomát és Gomorát pusztította el. Isten persze Nóé és Lót által gondoskodott a folytatásról. Jób története viszont óv attól, hogy minden szenvedést, pusztulást Isten konkrét bűnökért való ítéletének tulajdonítsunk.
Isten jóra is fordíthatja a szenvedést, segít – mondjuk így – a helyes arányérzék kialakításában. Felemelő volt hallanom a rádióban nem sokkal a jelen írásra való felkérés előtt Gulácsy Lajos kárpátaljai nyugalmazott református püspök visszaemlékezését. Nem tekintette elveszett időnek a több mint hétéves munkatábort, azért sem, mert a különböző felekezetű lelkészekkel és a zsidó rabbival olyan „szabadegyetemet” tartottak, amilyet sehol máshol nem lehetett volna.
Mit mond az evangélium? „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (Jn 1,18) Kijelentésében az is benne van, hogy rossznak tekintette a betegségeket és következményüket, a halált. Ezért gyógyított meg minden beteget, akivel találkozott, ezért támasztott fel halottakat, és ezért támadt fel. Gyógyításaiban, feltámasztásaiban is benne van, hogy bűn és szenvedés/halál összefüggése nem írható le egy egyszerű képlettel (lásd Ittzés János említett írását). De a béna meggyógyításával, mindenekfelett pedig a saját halálával nyilvánvalóvá tette, hogy van összefüggés (Mt 9,1–8; 26,28).
Rossznak tekintette a természet erőinek való kiszolgáltatottságot, ezért csendesítette le a háborgó „tengert”. Az említett globális és lokális büntető katasztrófát sem tekintette jónak: „És amint Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, egészen addig a napig, amíg Nóé be nem ment a bárkába. Azután jött az özönvíz, és elpusztított mindenkit. Éppen úgy lesz, mint ahogy Lót napjaiban történt: ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek; de amely napon Lót kiment Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és elpusztított mindenkit.” (Lk 17,26–29) Fájdalmas volt, de Isten úgy látta jónak, hogy az emberek bűnei miatt véghezvigye ezeket, és figyelmeztessen általuk.
Az elmúlt két évezredben sokszor gondolták a vég kezdetének a különböző katasztrófákat. A Megváltó nem mondja, hogy mikor lesznek valóban a vég jelei a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig mikor lesz a vég nyitánya a tenger zúgása és háborgása. Azt azonban igen, hogy aki „tréningben van”, az időben megérzi: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28) Fájdalmas lesz, de Isten úgy látta és látja jónak, hogy az emberek bűnei miatt megtörténjen mindez, addig azonban állandóan figyelmeztet.
Egyébként pedig el tudnánk képzelni egy olyan világot, ahol az emberek semmiféle bűnt nem követnének el, de természeti katasztrófák előfordulnának? Vagy olyat, ahol az emberek mindenféle bűnt elkövetnek ugyan, mégsem fordulnak elő természeti katasztrófák?
Dr. Szentpétery Péter