Élő víz
Az emmausi úton
Az alábbiakban egyházunk elnök-püspökének, Ittzés Jánosnak a 2010-es ökumenikus imahét zárónapján, január 24-én az uraiújfalui evangélikus templomban elmondott igehirdetését közöljük.
„Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt. Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.” (Róm 14,17–19)
Főtisztelendő püspök úr, szeretett pap és lelkész testvérek, Krisztusban szeretett testvéreim, ünneplő gyülekezet!
Evangélikus egyházunk ezen a vasárnapon ünnepli a vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnapot. A régi tradíció szerint ezt a vasárnapot a Máté írása szerinti evangélium egyik meghatározó történetével, Jézus Urunk megdicsőülésének eseményével aranyozza be Isten Lelke. Vagyis Krisztus dicsősége hirdettetik ezen a vasárnapon átütő erővel, amelytől némelyek megrettennek, mások azonban hálás szívvel imádják őt. De hogyan juthat el az ember Krisztus dicsőségének imádására? Mi oszlatja el a vele való találkozás félelmét a szívünkben? Hogyan juthat el az ember, mint ahogy egykor a tanítványok, akiket tanúvá teremtett a Mester szeretete, a félelemből, az aggodalomból a hitvallás bizonyosságáig? Hogyan valósul ez meg az ember életében?
Testvéreim nyilván hallották már, hogy tudós régészek, a Szentírás korát kutató tudósok nagyon sok bibliai helyszínt be tudtak azonosítani. Találtak felismerhető épületmaradványokat, romokat, helyszíneket, gázlókat a Jordán folyónál, amelyekhez egész nagy bizonyossággal hozzá lehetett kapcsolni Jézus Urunk földi életének egy-egy meghatározó eseményét. Lehet, hogy azt is hallották már, hogy Emmaust viszont nem lelték. Nincsen a Szentföldnek néhány hektárnyi területe, amelyre bizonyosan azt lehetne mondani, hogy ezen a területen állt a ház, ahol az emmausi tanítványok felismerték a kenyér megtöréséről a Mestert. Azt sejtjük az evangéliumi tudósításból, hogy körülbelül 18–19 kilométert kellett gyalogolniuk és ugyanennyit visszarohanni a hírrel.
Én nagy ajándéknak érzem személyes keresztény hitem számára, hogy nem tudjuk beazonosítani Emmaust a földrajzi térképen. Mert ez különösképpen is arra indít, arra figyelmeztet, hogy mindannyiunknak végig kell járni az emmausi utat, amely nem ott van Jeruzsálem és a számunkra ismeretlen hely között, hanem ott húzódik minden, a hit harcát vívó keresztény ember szívében. Hála legyen Jézusnak, hogy ezen a héten sokakat elindított, s hisszük, végig is vezetett a maguk emmausi útján. A hatalmas gyülekezetet látva azzal az Isten iránti hálával teszek erről a reménységemről bizonyságot, hogy magam is megtapasztaltam az elmúlt hét alkalmain is a Jézus Krisztusra tekintő közös hitünk örömét és bizonyosságát. Ezt kell továbbvinnünk.
És most véget ér ez a szent hét. Lehet, hogy sokan azzal a sóhajjal térnek most haza otthonukba, gyülekezetükbe, egyházközségükbe, talán egy maroknyi kis falusi közösségbe: milyen kár, hogy véget ért. Az ökumenikus imahét alkalmai 2010-ben ma este véget érnek. De az emmausi út mindennap újrakezdődik. Mert nagy machinátor a sátán, aki a megszületni akaró vagy éppen megszületett reménységet és örömöt, engedelmességet és bizonyosságot olyan könnyen ki tudja törölni a szívünkből. Napról napra kell Jézusra tekintő hittel, a tanúk szavára figyelve, az Isten igéjét hallgatva ezt az utat végigjárni. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa a ma estére kijelölt epistolai szakasz, a Római levél felolvasott néhány verse.
Milyen nagy lendülettel indult a Lélektől vezetve és általa megáldva a népek apostola, Pál apostol a missziói útra! Gyülekezetek születtek szolgálata nyomán élő, éltető közösségként. Eljutott az evangélium immár a birodalom fővárosába is. Együtt éltek ebben a közösségben pogány és zsidó hátterű keresztények. S felütötte a fejét közöttük is a békétlenség. Jelentéktelen dolgokat mindennél fontosabbnak állítottak be, és nem tudtak békességben élni. Az emmausi utat járó keresztények küzdelméhez hozzátartozik ez a művészet, ez a tudomány, amelyre ember nem, egyedül Jézus Lelke taníthat meg bennünket: hogy meg tudjuk egymástól különböztetni a lényegtelent és a fontosat. Én is tudom, az ember hajlamos arra, hogy bizonyos, dolgokat, szokásokat, rítusokat, eseményeket, helyszíneket, épületeket, a saját hagyományát, esetleg a családjából örökölt tradícióját minden fölé helyezze. És így az ajándékból a másik ellen való fegyver lesz a kezünkben és a szívünkben.
Nekünk nagyon távolinak tűnik az akkori keresztényeknek gondot okozó feszültség. Tudják, testvéreim, abban az időben az ókor piacaira csak úgy kerülhettek levágott állatok fogyasztásra szánt darabjai, hogy valamilyen pogány rítushoz kapcsolódóan áldozták fel őket. És a zsidókból lett keresztények azt mondták: ez nem fogyasztható, tilos a számunkra. A pogányokból lett keresztények azt mondták: minden további nélkül meg tudjuk enni, hiszen mi tudjuk, hogy a pogány áldozat semmit sem ér, mert a mi áldozati bárányunk, Jézus Krisztus már feláldoztatott. Egyetlen, szent, igaz áldozatával rendezte az Istennel való viszonyunkat, kapcsolatunkat. Szabadok vagyunk Isten teremtett ajándékainak elfogadására. Isten maga vendégel meg bennünket ezzel.
Annak idején nagy feszültségek támadtak, és Pál apostol egy meggyőző gondolatmenettel inti a római keresztényeket, hogy valóban ne keverjék össze a lényegtelent a fontossal. Mert Isten országában hitük által némelyek szabadok lehetnek arra, hogy megegyék azt a húst. Másokat pedig hitük nem szabadít fel erre. De ettől függetlenül Jézus Krisztusban, az ő szeretetében egyek és az Isten országának polgárai. És ekkor fogalmazza meg az apostol, napi „emmausi útjaink” feladataként az üzenetet, amelyet most a véget érő imahét utolsó estéjén a szívünkre helyez.
Becsüljétek meg azt – üzeni ez a szakasz –, amit kaptatok, amit a titeket tanító tanúk tudomásotokra hoztak, amiben felnőttetek. Becsüljétek meg közösségetek értékeit. De vegyétek észre, hogy a másik közösségben is, ahol talán más módon, más könyvet, más bibliafordítást használva gyülekeznek emberek Jézus Krisztus köré, ott is jelen van az Isten országa Jézus Krisztus által. Erről maga tanúskodik: az Isten országa közöttetek van. De arra figyeljetek, ami a lényeg. Az Isten országa nem emberi szokásokban, történelmi tradíciókban van elrejtve – Isten országa az igazságban, a békességben és a tanítványi örömben adatik nektek.
De itt az igazság szó nem azt az igazságot jelenti, amely néha megmosolyogtató módon vitatkozó gyerekek vagy kamaszok témája: nekem van igazam, nekem van igazam – mondják, és egymás ellen acsarkodnak. Pál apostol itt egy olyan szót használ, amelyik a Biblia nyelvében a Krisztus által megigazult, igazságot nyert, Isten által bűnbocsánatban részesített ember igazsága. Luther Márton egy alkalommal gyönyörűséges, megrendítő képpel fejezi ki, hogy mi ez az igazság, amely az Isten országa polgárainak kincse: Uram, Jézus Krisztus, neked adom bűneimet, add nekem a te igazságodat! Igen, a Krisztusban nyert, áldozatában nekünk osztályrészül adatott, az igében újra és újra szívünkbe plántált ajándék a bűnbocsánatot nyert bűnösök igazsága Isten színe előtt.
Igen, testvérem, hisszük, hogy a földön küzdő egyház vándor népe – bár különféle családokban él – mégis egy lehet békességben. Vannak közöttünk különbségek – nem vagyunk képmutatók és álszentek, ezért erről is beszélünk fájó szívvel. De azt is tudjuk, hogy a konfliktusokat, különbségeket nem szabad szekértáborok építése közben munícióvá formálni. Lehet beszélni, igen, olykor eszmét cserélni, teológiai vitát folytatni, de mindig úgy, hogy középen ő áll, aki tanúságra hívott el bennünket. Így értem ezen az estén a nagyon jól ismert, Jézus Urunk által a boldogság egyik titkaként elmondott igét: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”
Testvéreim, legszentebb ügyünket sem lehet haraggal, dúlva-fúlva, gyűlölettel védeni. Átütő ereje a Krisztus békességének van, amely a velünk egyet nem értőt is megbékíti, és a mi szívünket is megcsendesíti. Hiszen hallottuk, János evangéliumában újra és újra felcsendül, hogyan szól a Mester feltámadása után tanítványaihoz: Békesség nektek! Ez az Isten országának titka. A Jézusban való békesség. S újra mondom: nem vagyunk sem álszentek, sem beképzeltek ebben, a Krisztusban való békességben. Hisszük, hogy mégis egyek vagyunk, és megélünk és megérzünk valamit az eljövendő – látható, tapasztalható – Isten országa végső, gyönyörűséges valóságából.
És az öröm. Ez nem ugrabugráló, utcasarkon táncoló, handabandázó magatartás. Ez a tanítványok csendes derűje. Abból fakad, amiről Pál apostol tanúságtételét a hét egyik estéjén már hallottuk, hogy Isten szeretetétől semmi nem választhat el bennünket. Így születik a mégis-öröm, a mégis-derű. A halál révén is az élet győzelmét bízó és hívő szívvel elfogadó tanítvány öröme: szeretteink sírja mellett is, a magunk elmenetelére készülve is. Amikor körülmények, tragédiák súlyos terhe nehezedik ránk, ezt akkor sem veszítjük el. Bár lehet, hogy sírunk, de nem úgy, mint akiknek nincs reménységük. Bár lehet, hogy szívünkben ott az aggodalom, a napi küzdelem, harc félelme, de tudjuk, hogy az ő kezében, abban a drága, átszegezett kézben van mégis a győzelem, s ez vigasztal.
Testvéreim, ezek azok a kincsek, amelyeket nem lenne szabad sohasem félretenni, másodrendűnek tartani. Sok minden van, amit hátra kell szorítani, de az Istenben nyert igazság, a Jézus Krisztusban kapott békesség és a Szentlélek által napról napra újjászült öröm azok a kincsek, amelyek elkísérhetnek bennünket naponta a magunk emmausi útján. Ezt vigyék magukkal, testvéreim, és azt az örömöt, hogy ezen a héten, ebben a közösségben más-más helyszínen, de minden alkalommal maga az Úr Jézus látott vendégül bennünket. Így tanított titkainak megismerésére, és így vezetett el arra a bizonyosságra, hogy békességünk van a Jézus Krisztusban nyert egységünkben. Tanúi vagyunk ennek. Ámen.