Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az aláb­bi­ak­ban egy­há­zunk el­nök-püs­pö­ké­nek, Itt­zés Já­nos­nak a 2010-es öku­me­ni­kus ima­hét zá­ró­nap­ján, ja­nu­ár 24-én az ura­i­új­fa­lui evan­gé­li­kus temp­lom­ban el­mon­dott ige­hir­de­té­sét kö­zöl­jük.

„Hi­szen az Is­ten or­szá­ga nem evés és ivás, ha­nem igaz­ság, bé­kes­ség és a Szent­lé­lek­ben va­ló öröm; mert aki eb­ben szol­gál Krisz­tus­nak, az ked­ves az Is­ten előtt, és meg­bíz­ha­tó az em­be­rek előtt. Azok­ra a dol­gok­ra tö­re­ked­jünk te­hát, ame­lyek a bé­kes­sé­get és egy­más épí­té­sét szol­gál­ják.” (Róm 14,17–19)

Fő­tisz­te­len­dő püs­pök úr, sze­re­tett pap és lel­kész­ test­vé­rek, Krisz­tus­ban sze­re­tett test­vé­re­im, ün­nep­lő gyü­le­ke­zet!

Evan­gé­li­kus egy­há­zunk ezen a va­sár­na­pon ün­nep­li a víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni utol­só va­sár­na­pot. A ré­gi tra­dí­ció sze­rint ezt a va­sár­na­pot a Má­té írá­sa sze­rin­ti evan­gé­li­um egyik meg­ha­tá­ro­zó tör­té­ne­té­vel, Jé­zus Urunk meg­di­cső­ü­lé­sé­nek ese­mé­nyé­vel ara­nyoz­za be Is­ten Lel­ke. Vagy­is Krisz­tus di­cső­sé­ge hir­det­te­tik ezen a va­sár­na­pon át­ütő erő­vel, amely­től né­me­lyek meg­ret­ten­nek, má­sok azon­ban há­lás szív­vel imád­ják őt. De ho­gyan jut­hat el az em­ber Krisz­tus di­cső­sé­gé­nek imá­dá­sá­ra? Mi osz­lat­ja el a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás fé­lel­mét a szí­vünk­ben? Ho­gyan jut­hat el az em­ber, mint ahogy egy­kor a ta­nít­vá­nyok, aki­ket ta­nú­vá te­rem­tett a Mes­ter sze­re­te­te, a fé­le­lem­ből, az ag­go­da­lom­ból a hit­val­lás bi­zo­nyos­sá­gá­ig? Ho­gyan va­ló­sul ez meg az em­ber éle­té­ben?

Test­vé­re­im nyil­ván hal­lot­ták már, hogy tu­dós ré­gé­szek, a Szent­írás ko­rát ku­ta­tó tu­dó­sok na­gyon sok bib­li­ai hely­színt be tud­tak azo­no­sí­ta­ni. Ta­lál­tak fel­is­mer­he­tő épü­let­ma­rad­vá­nyo­kat, ro­mo­kat, hely­szí­ne­ket, gáz­ló­kat a Jor­dán fo­lyó­nál, ame­lyek­hez egész nagy bi­zo­nyos­ság­gal hoz­zá le­he­tett kap­csol­ni Jé­zus Urunk föl­di éle­té­nek egy-egy meg­ha­tá­ro­zó ese­mé­nyét. Le­het, hogy azt is hal­lot­ták már, hogy Em­maust vi­szont nem lel­ték. Nin­csen a Szent­föld­nek né­hány hek­tár­nyi te­rü­le­te, amely­re bi­zo­nyo­san azt le­het­ne mon­da­ni, hogy ezen a te­rü­le­ten állt a ház, ahol az em­mau­si ta­nít­vá­nyok fel­is­mer­ték a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ről a Mes­tert. Azt sejt­jük az evan­gé­li­u­mi tu­dó­sí­tás­ból, hogy kö­rül­be­lül 18–19 ki­lo­mé­tert kel­lett gya­lo­gol­ni­uk és ugyan­ennyit vissza­ro­han­ni a hír­rel.

Én nagy aján­dék­nak ér­zem sze­mé­lyes ke­resz­tény hi­tem szá­má­ra, hogy nem tud­juk be­azo­no­sí­ta­ni Em­maust a föld­raj­zi tér­ké­pen. Mert ez kü­lö­nös­kép­pen is ar­ra in­dít, ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy mind­annyi­unk­nak vé­gig kell jár­ni az em­mau­si utat, amely nem ott van Je­ru­zsá­lem és a szá­munk­ra is­me­ret­len hely kö­zött, ha­nem ott hú­zó­dik min­den, a hit har­cát ví­vó ke­resz­tény em­ber szí­vé­ben. Há­la le­gyen Jé­zus­nak, hogy ezen a hé­ten so­ka­kat el­in­dí­tott, s hisszük, vé­gig is ve­ze­tett a ma­guk em­mau­si út­ján. A ha­tal­mas gyü­le­ke­ze­tet lát­va az­zal az Is­ten irán­ti há­lá­val te­szek er­ről a re­mény­sé­gem­ről bi­zony­sá­got, hogy ma­gam is meg­ta­pasz­tal­tam az el­múlt hét al­kal­ma­in is a Jé­zus Krisz­tus­ra te­kin­tő kö­zös hi­tünk örö­mét és bi­zo­nyos­sá­gát. Ezt kell to­vább­vin­nünk.

És most vé­get ér ez a szent hét. Le­het, hogy so­kan az­zal a só­haj­jal tér­nek most ha­za ott­ho­nuk­ba, gyü­le­ke­ze­tük­be, egy­ház­köz­sé­gük­be, ta­lán egy ma­rok­nyi kis fa­lu­si kö­zös­ség­be: mi­lyen kár, hogy vé­get ért. Az öku­me­ni­kus ima­hét al­kal­mai 2010-ben ma es­te vé­get ér­nek. De az em­mau­si út min­den­nap új­ra­kez­dő­dik. Mert nagy ma­chi­ná­tor a sá­tán, aki a meg­szü­let­ni aka­ró vagy ép­pen meg­szü­le­tett re­mény­sé­get és örö­möt, en­ge­del­mes­sé­get és bi­zo­nyos­sá­got olyan könnyen ki tud­ja tö­röl­ni a szí­vünk­ből. Nap­ról nap­ra kell Jé­zus­ra te­kin­tő hit­tel, a ta­núk sza­vá­ra fi­gyel­ve, az Is­ten igé­jét hall­gat­va ezt az utat vé­gig­jár­ni. Hogy ez mennyi­re így van, ar­ra jó pél­da a ma es­té­re ki­je­lölt epis­to­lai sza­kasz, a Ró­mai le­vél fel­ol­va­sott né­hány ver­se.

Mi­lyen nagy len­dü­let­tel in­dult a Lé­lek­től ve­zet­ve és ál­ta­la meg­áld­va a né­pek apos­to­la, Pál apos­tol a misszi­ói út­ra! Gyü­le­ke­ze­tek szü­let­tek szol­gá­la­ta nyo­mán élő, él­te­tő kö­zös­ség­ként. El­ju­tott az evan­gé­li­um im­már a bi­ro­da­lom fő­vá­ro­sá­ba is. Együtt él­tek eb­ben a kö­zös­ség­ben po­gány és zsi­dó hát­te­rű ke­resz­té­nyek. S felütöt­te a fejét kö­zöt­tük is a bé­két­len­ség. Je­len­ték­te­len dol­go­kat min­den­nél fon­to­sabb­nak ál­lí­tot­tak be, és nem tud­tak bé­kes­ség­ben él­ni. Az em­mau­si utat já­ró ke­resz­té­nyek küz­del­mé­hez hoz­zá­tar­to­zik ez a mű­vé­szet, ez a tu­do­mány, amely­re em­ber nem, egye­dül Jé­zus Lel­ke ta­nít­hat meg ben­nün­ket: hogy meg tud­juk egy­más­tól kü­lön­böz­tet­ni a lé­nyeg­te­lent és a fon­to­sat. Én is tu­dom, az em­ber haj­la­mos ar­ra, hogy bi­zo­nyos, dol­go­kat, szo­ká­so­kat, rí­tu­so­kat, ese­mé­nye­ket, hely­szí­ne­ket, épü­le­te­ket, a sa­ját ha­gyo­má­nyát, eset­leg a csa­lád­já­ból örö­költ tra­dí­ci­ó­ját min­den fö­lé he­lyez­ze. És így az aján­dék­ból a má­sik el­len va­ló fegy­ver lesz a ke­zünk­ben és a szí­vünk­ben.

Ne­künk na­gyon tá­vo­li­nak tű­nik az ak­ko­ri ke­resz­té­nyek­nek gon­dot oko­zó fe­szült­ség. Tud­ják, test­vé­re­im, ab­ban az idő­ben az ókor pi­a­ca­i­ra csak úgy ke­rül­het­tek le­vá­gott ál­la­tok fo­gyasz­tás­ra szánt da­rab­jai, hogy va­la­mi­lyen po­gány rí­tus­hoz kap­cso­ló­dó­an ál­doz­ták fel őket. És a zsi­dók­ból lett ke­resz­té­nyek azt mond­ták: ez nem fo­gyaszt­ha­tó, ti­los a szá­munk­ra. A po­gá­nyok­ból lett ke­resz­té­nyek azt mond­ták: min­den to­váb­bi nél­kül meg tud­juk en­ni, hi­szen mi tud­juk, hogy a po­gány ál­do­zat sem­mit sem ér, mert a mi ál­do­za­ti bá­rá­nyunk, Jé­zus Krisz­tus már fel­ál­doz­ta­tott. Egyet­len, szent, igaz ál­do­za­tá­val ren­dez­te az Is­ten­nel va­ló vi­szo­nyun­kat, kap­cso­la­tun­kat. Sza­ba­dok va­gyunk Is­ten te­rem­tett aján­dé­ka­i­nak el­fo­ga­dá­sá­ra. Is­ten ma­ga ven­dé­gel meg ben­nün­ket ez­zel.

An­nak ide­jén nagy fe­szült­sé­gek tá­mad­tak, és Pál apos­tol egy meg­győ­ző gon­do­lat­me­net­tel in­ti a ró­mai ke­resz­té­nye­ket, hogy va­ló­ban ne ke­ver­jék össze a lé­nyeg­te­lent a fon­tos­sal. Mert Is­ten or­szá­gá­ban hi­tük ál­tal né­me­lyek sza­ba­dok le­het­nek ar­ra, hogy meg­egyék azt a húst. Má­so­kat pe­dig hi­tük nem sza­ba­dít fel er­re. De et­től füg­get­le­nül Jé­zus Krisz­tus­ban, az ő sze­re­te­té­ben egyek és az Is­ten or­szá­gá­nak pol­gá­rai. És ek­kor fo­gal­maz­za meg az apos­tol, na­pi „em­mau­si út­ja­ink” fel­ada­ta­ként az üze­ne­tet, ame­lyet most a vé­get érő ima­hét utol­só es­té­jén a szí­vünk­re he­lyez.

Be­csül­jé­tek meg azt – üze­ni ez a sza­kasz –, amit kap­ta­tok, amit a ti­te­ket ta­ní­tó ta­núk tu­do­má­so­tok­ra hoz­tak, ami­ben fel­nőt­te­tek. Be­csül­jé­tek meg kö­zös­sé­ge­tek ér­té­ke­it. De ve­gyé­tek ész­re, hogy a má­sik kö­zös­ség­ben is, ahol ta­lán más mó­don, más köny­vet, más bib­lia­for­dí­tást hasz­nál­va gyü­le­kez­nek em­be­rek Jé­zus Krisz­tus kö­ré, ott is je­len van az Is­ten or­szá­ga Jé­zus Krisz­tus ál­tal. Er­ről ma­ga ta­nús­ko­dik: az Is­ten or­szá­ga kö­zöt­te­tek van. De ar­ra fi­gyel­je­tek, ami a lé­nyeg. Az Is­ten or­szá­ga nem em­be­ri szo­ká­sok­ban, tör­té­nel­mi tra­dí­ci­ók­ban van el­rejt­ve – Is­ten or­szá­ga az igaz­ság­ban, a bé­kes­ség­ben és a ta­nít­vá­nyi öröm­ben ada­tik nek­tek.

De itt az igaz­ság szó nem azt az igaz­sá­got je­len­ti, amely né­ha meg­mo­so­lyog­ta­tó mó­don vi­tat­ko­zó gye­re­kek vagy ka­ma­szok té­má­ja: ne­kem van iga­zam, ne­kem van iga­zam – mond­ják, és egy­más el­len acsar­kod­nak. Pál apos­tol itt egy olyan szót hasz­nál, ame­lyik a Bib­lia nyel­vé­ben a Krisz­tus ál­tal meg­iga­zult, igaz­sá­got nyert, Is­ten ál­tal bűn­bo­csá­nat­ban ré­sze­sí­tett em­ber igaz­sá­ga. Lu­ther Már­ton egy al­ka­lom­mal gyö­nyö­rű­sé­ges, meg­ren­dí­tő kép­pel fe­je­zi ki, hogy mi ez az igaz­ság, amely az Is­ten or­szá­ga pol­gá­ra­i­nak kin­cse: Uram, Jé­zus Krisz­tus, ne­ked adom bű­ne­i­met, add ne­kem a te igaz­sá­go­dat! Igen, a Krisz­tus­ban nyert, ál­do­za­tá­ban ne­künk osz­tály­ré­szül ada­tott, az igé­ben új­ra és új­ra szí­vünk­be plán­tált aján­dék a bűn­bo­csá­na­tot nyert bű­nö­sök igaz­sá­ga Is­ten szí­ne előtt.

Igen, test­vé­rem, hisszük, hogy a föl­dön küz­dő egy­ház ván­dor né­pe – bár kü­lön­fé­le csa­lá­dok­ban él – még­is egy le­het bé­kes­ség­ben. Van­nak kö­zöt­tünk kü­lönb­sé­gek – nem va­gyunk kép­mu­ta­tók és ál­szen­tek, ezért er­ről is be­szé­lünk fá­jó szív­vel. De azt is tud­juk, hogy a konf­lik­tu­so­kat, kü­lönb­sé­ge­ket nem sza­bad sze­kér­tá­bo­rok épí­té­se köz­ben mu­ní­ci­ó­vá for­mál­ni. Le­het be­szél­ni, igen, oly­kor esz­mét cse­rél­ni, teo­ló­gi­ai vi­tát foly­tat­ni, de min­dig úgy, hogy kö­zé­pen ő áll, aki ta­nú­ság­ra hí­vott el ben­nün­ket. Így ér­tem ezen az es­tén a na­gyon jól is­mert, Jé­zus Urunk ál­tal a bol­dog­ság egyik tit­ka­ként el­mon­dott igét: „Bol­do­gok, akik bé­két te­rem­te­nek, mert ők Is­ten fi­a­i­nak ne­vez­tet­nek.”

Test­vé­re­im, leg­szen­tebb ügyün­ket sem le­het ha­rag­gal, dúl­va-fúl­va, gyű­lö­let­tel vé­de­ni. Át­ütő ere­je a Krisz­tus bé­kes­sé­gé­nek van, amely a ve­lünk egyet nem ér­tőt is meg­bé­kí­ti, és a mi szí­vün­ket is meg­csen­de­sí­ti. Hi­szen hal­lot­tuk, Já­nos evan­gé­li­u­má­ban új­ra és új­ra fel­csen­dül, ho­gyan szól a Mes­ter fel­tá­ma­dá­sa után ta­nít­vá­nya­i­hoz: Bé­kes­ség nek­tek! Ez az Is­ten or­szá­gá­nak tit­ka. A Jé­zus­ban va­ló bé­kes­ség. S új­ra mon­dom: nem va­gyunk sem ál­szen­tek, sem be­kép­zel­tek eb­ben, a Krisz­tus­ban va­ló bé­kes­ség­ben. Hisszük, hogy még­is egyek va­gyunk, és meg­élünk és meg­ér­zünk va­la­mit az el­jö­ven­dő – lát­ha­tó, ta­pasz­tal­ha­tó – Is­ten or­szá­ga vég­ső, gyö­nyö­rű­sé­ges va­ló­sá­gá­ból.

És az öröm. Ez nem ug­ra­bug­rá­ló, ut­ca­sar­kon tán­co­ló, han­da­ban­dá­zó ma­ga­tar­tás. Ez a ta­nít­vá­nyok csen­des de­rű­je. Ab­ból fa­kad, ami­ről Pál apos­tol ta­nú­ság­té­te­lét a hét egyik es­té­jén már hal­lot­tuk, hogy Is­ten sze­re­te­té­től sem­mi nem vá­laszt­hat el ben­nün­ket. Így szü­le­tik a még­is-öröm, a még­is-de­rű. A ha­lál ré­vén is az élet győ­zel­mét bí­zó és hí­vő szív­vel el­fo­ga­dó ta­nít­vány örö­me: sze­ret­te­ink sír­ja mel­lett is, a ma­gunk el­me­ne­te­lé­re ké­szül­ve is. Ami­kor kö­rül­mé­nyek, tra­gé­di­ák sú­lyos ter­he ne­he­ze­dik ránk, ezt ak­kor sem ve­szít­jük el. Bár le­het, hogy sí­runk, de nem úgy, mint akik­nek nincs re­mény­sé­gük. Bár le­het, hogy szí­vünk­ben ott az ag­go­da­lom, a na­pi küz­de­lem, harc fé­lel­me, de tud­juk, hogy az ő ke­zé­ben, ab­ban a drá­ga, át­sze­ge­zett kéz­ben van még­is a győ­ze­lem, s ez vi­gasz­tal.

Test­vé­re­im, ezek azok a kin­csek, ame­lye­ket nem len­ne sza­bad so­ha­sem fél­re­ten­ni, má­sod­ren­dű­nek tar­ta­ni. Sok min­den van, amit hát­ra kell szo­rí­ta­ni, de az Is­ten­ben nyert igaz­ság, a Jé­zus Krisz­tus­ban ka­pott bé­kes­ség és a Szent­lé­lek ál­tal nap­ról nap­ra új­já­szült öröm azok a kin­csek, ame­lyek el­kí­sér­het­nek ben­nün­ket na­pon­ta a ma­gunk em­mau­si út­ján. Ezt vi­gyék ma­guk­kal, test­vé­re­im, és azt az örö­möt, hogy ezen a hé­ten, eb­ben a kö­zös­ség­ben más-más hely­szí­nen, de min­den al­ka­lom­mal ma­ga az Úr Jé­zus lá­tott ven­dé­gül ben­nün­ket. Így ta­ní­tott tit­ka­i­nak meg­is­me­ré­sé­re, és így ve­ze­tett el ar­ra a bi­zo­nyos­ság­ra, hogy bé­kes­sé­günk van a Jé­zus Krisz­tus­ban nyert egy­sé­günk­ben. Ta­núi va­gyunk en­nek. Ámen.

::Nyomtatható változat::