A vasárnap igéje

HAT­VA­NAD VA­SÁR­NAP­JA – Zsid 4,12–13

Is­ten be­szé­de, Is­ten igé­je. Hány­szor és hány­fé­le­kép­pen lát­tam már for­gat­ni. Sze­mem előtt van az egyik, szá­mom­ra na­gyon fon­tos lel­kész, amint a ke­zé­vel mu­tat­ta, ahogy le­csap az ige kard­já­val, de el­mond­ta azt is, hogy a má­sik éle – itt vissza­rán­tot­ta a lát­ha­tat­lan kar­dot tar­tó kar­ját – hogy se­bez­he­ti meg en­nek a fegy­ver­nek a for­ga­tó­ját. Ez a kép még ak­kor is so­kat je­len­tett ne­kem, ami­kor tud­tam, hogy itt nem kard­ról van szó, ha­nem va­la­mi­ről, ami éle­sebb min­den kard­nál. A je­len­tés ugyan­ak­kor kez­dett el­to­lód­ni, egy­re in­kább va­la­mi ijesz­tő se­bész­kés­re vo­nat­ko­zott. Iszo­nya­tos se­be­ket lát­tam ma­gam előtt, ahogy el­kép­zel­tem. Olyan met­szé­se­ket, ame­lyek az el­ső pil­la­nat­ban nem is lát­sza­nak, nem is fáj­nak, de ret­te­ne­te­sen mé­lyek, és pil­la­na­tok alatt meg­mu­tat­ják ma­gu­kat. Ak­kor a fáj­da­lom ki­bír­ha­tat­lan, min­den kö­tés sza­kad, min­den ti­tok ki­tá­rul.

Így ezek­nek a mon­da­tok­nak a súly­pont­ja szá­mom­ra egy­re in­kább ez lett: „…min­den­ki me­zí­te­len és fe­det­len az ő sze­me előtt.” Is­ten sza­va itt sze­mély. Nem alany, ál­lít­mány, tárgy, nem ki­ej­tett, le­írt, meg­for­mált, ha­tá­sos vagy ha­tás­ta­lan be­széd, ha­nem ar­ca van és te­kin­te­te.

Nem vol­tam ka­to­na, de vol­tam so­ro­zá­son. Egy ide­gen fi­úk­ból ál­ló, hosszú sor­ban men­tem az or­vo­si bi­zott­ság elé. A vé­gén tel­je­sen le kel­lett vet­kőz­nünk. Volt, aki tré­fá­val ütöt­te el a dolgot, má­sok úgy tet­tek, mint­ha ez len­ne a ter­mé­sze­tes, hi­szen ilyen a ka­to­na­ság. Azt hi­szem – ahogy vissza­em­lé­ke­zem a je­le­net­re sok év után –, min­den­ki ugyan­úgy szé­gyen­ke­zett, mint én. Meg­érez­tünk va­la­mit ab­ból, hogy mit je­lent ki­szol­gál­ta­tott­nak len­ni. Le­om­la­nak a sze­mé­lyi­ség vé­del­mé­nek utol­só fa­lai is. Nem ma­rad sem­mi­fé­le rej­tő­zés. Ki kell áll­nunk, szé­gyen­le­te­sen meg kell mu­tat­nunk ma­gun­kat úgy, ami­lye­nek va­gyunk.

Vé­gül a po­li­ti­ka, a sors úgy hoz­ta, hogy sok kor­tár­sam­mal el­len­tét­ben nem ta­lál­koz­tam töb­bé a hon­véd­ség­gel, de an­nak a nap­nak meg­alá­zott­sá­gát örök­re hor­do­zom.

El­rej­tő­zünk. Ez a rej­tő­zé­sünk hosszú ta­pasz­ta­la­tok ter­mé­sze­tes ref­le­xe. A cso­port – le­gyen az nyáj, fal­ka vagy hor­da – leg­gyen­gébb tag­ja ve­szik el el­ső­ként. A jól al­kal­maz­ko­dó, a si­ke­re­sen vé­de­ke­ző a túl­élő. Már­pe­dig eb­ben az élet­ben a leg­erő­sebb vá­gyunk nem az élés, ha­nem a túl­élés. Rej­tőz­kö­dünk Is­ten elől is. Ret­te­günk va­la­mi vég­ső szám­adás­tól, azt hisszük, ta­lán le­het ha­laszt­gat­ni az időt, hogy ne de­rül­jön ki éle­tünk pő­re­sé­ge. Va­la­mi mély meg­alá­zott­ság órá­ja­ként gon­do­lunk az el­jö­ven­dő utol­só íté­let­re. Ki mer­né ez­után Is­ten igé­je­ként hall­gat­ni a szó­szék­ről el­hang­zó gon­do­la­to­kat, a Bib­lia ért­he­tő mon­da­ni­va­ló­it? Ki mer­né ki­tár­ni éle­te szé­gye­nét? Bí­zunk ab­ban, az ta­lán csak be­széd, okos­ko­dás, in­for­má­ció. Rej­tőz­kö­dünk.

Né­hány nap­pal ez­előtt ol­vas­tam egy nagy­sze­rű ke­resz­tény lel­ki­pász­tor édes­ap­ja te­me­té­sén el­mon­dott mon­da­ta­it. Az édes­apa a hit hő­se volt. Na­gyon ne­héz idők­ben nagy­sze­rű­en állt helyt. Fia, akit ha­son­ló­kép­pen a lel­ké­szi tar­tás jel­lem­zett és jel­le­mez, szo­mo­rú büsz­ke­ség­gel be­szélt ap­ja éle­té­ről, meg­ren­dí­tő mó­don. Az­tán, ami­kor utol­só órá­i­ról szólt, egy­szer csak ezt mond­ta szív­be­mar­ko­ló­an: „Már nem volt raj­ta a pa­lást­ja, csak egy fe­hér le­pe­dő. Nem lát­tam töb­bé úgy, ahogy itt is­mer­tem.”

Ezek a mon­datok szá­mom­ra még ér­té­ke­seb­bé tet­ték en­nek az élet­nek em­lé­két, a fiú sza­vát az apá­ról. Bi­zony, a hit hő­se­i­vel is egy­szer át­gör­dül a be­teg­hor­dó ko­csi az in­ten­zív osz­tály kü­szö­bén, hogy kez­de­tét ve­gye az utol­só föl­di le­mez­te­le­ní­tés.

Mél­tó­sá­gunk min­den­kép­pen össze­om­lik egy na­pon. El­ér­ke­zik az őszin­te­ség, a le­mez­te­le­ne­dés órá­ja. Ami­kor Es­ter­há­zy Pé­ter ír édes­ap­já­ról, aki ide ke­rült, ar­ra gon­dol, most jó esély kí­nál­ko­zik vég­re a be­szél­ge­tés­re, de hi­á­ba, már nem le­het rá­is­mer­ni, azt ír­ja: nem apám. Ta­lán igaz az, hogy ke­resz­tény em­ber­ként vá­gyunk er­re az őszin­te­ség­re. Annyi ál­arc után vég­re, ha kény­sze­rű mó­don is, azok le­he­tünk, akik len­ni sze­ret­nénk, és bár kény­szer­ként él­jük át ezt, fél­ve ké­szü­lünk rá, még­is ad majd va­la­mi­fé­le ka­tar­zist. A ré­gi ki­rá­lyok azért ke­resz­tel­ked­tek meg csak ha­lá­los ágyu­kon, mert egész éle­tük­ben vért on­tot­tak. Ez pe­dig nem fért össze a ke­resz­tény­ség­gel. Mi is sze­ret­nénk úgy él­ni, ahogy aka­runk, az­tán – ha van er­re mó­dunk – így át­ad­ni ma­gun­kat Is­ten sza­vá­nak, ki­tá­rul­koz­va, se­bez­he­tő­en.

Az­tán ne­hogy rö­hö­gést hall­jak – pa­ran­csol­ta an­nak ide­jén gim­ná­zi­u­mi osz­tály­fő­nök­nőnk –, mert azért lesz majd je­le­net a nász­éj­sza­ká­ról is.

Ze­ffi­rel­li Ró­meó és Jú­li­á­ját néz­tük meg az osz­tállyal. A film­ben sze­rep­lő szí­né­szek a ma­guk 15–17 évé­vel egy­idő­sek vol­tak ve­lünk. Fran­co Ze­ffi­rel­li mű­vé­sze­te ott cso­dát tett. Az amúgy ka­ján éret­len­ség­re na­gyon is fo­gé­kony osz­tá­lyunk egyet­len be­szó­lás nél­kül, áhí­tat­tal néz­te vé­gig fér­fi és nő egy­más előt­ti tisz­ta és ben­ső­sé­ges ki­tá­rul­ko­zá­sát. Ré­gi idők vol­tak. A mez­te­len­sé­get át­jár­ta a sze­re­lem, a bi­za­lom és az oda­adás szép­sé­ge. Az ősi ti­tok, amely em­ber és em­ber közt le­ve­ti a sze­mé­rem és el­rej­tő­zés fáty­la­it, ak­kor egy gim­ná­zi­u­mi osz­tály ma­gasz­tos él­mé­nyé­vé lett.

Még egy­szer: Is­ten igé­je nem fo­ga­lom. Nem kard­ként for­gat­ha­tó igaz­ság, nem el­dö­rög­he­tő, el­sut­tog­ha­tó, el­re­beg­he­tő, el­szó­no­kol­ha­tó re­to­ri­ka. Is­ten igé­je sze­mély. Azok, akik lát­ták, azt mond­ták: kö­zöt­tünk la­ko­zott. Azok, akik lát­ták, a kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek­re hagy­ták a hit lá­tá­sát: bol­do­gok, akik nem lát­nak, és hisz­nek.

Az, ami eb­ben a ta­lál­ko­zás­ban tör­té­nik, az nem az én aka­ra­to­mon mú­lik. Tu­dom, hogy ki szól. Is­me­rem őt. Igaz, ez az is­me­re­tem min­dig is tö­re­dé­kes ma­rad, még­is da­rab­ká­i­ban is ele­gen­dő a tel­jes élet­hez. Meg­te­szi ve­lem azt a cso­dát, ame­lyet em­ber és em­ber csak a leg­rit­kább in­ti­mi­tás­ban él át, a leg­na­gyobb sze­re­tet ide­jén, a leg­ön­fe­led­tebb ben­ső­sé­ges­ség pil­la­na­ta­i­ban.

Le­mez­te­le­nít erő­szak­kal, kény­sze­rű­ség­ből, ki­hasz­nál­va ha­lan­dó­sá­gom tö­ré­keny­sé­gét? Nem, itt más tör­té­nik, iga­zi szép cso­da. Ki­tá­rul­ko­zik előt­tem, hogy én is tá­rul­koz­zam ki előt­te. Nem fé­le­lem­ből, nem kény­szer­ből, ha­nem bi­za­lom­ból és oda­adás­ból. Le­ve­szem előt­te éle­tem sze­mér­mét, ki­lé­pek rej­tőz­kö­dé­sem­ből, az­zá le­szek, aki iga­zá­ból va­gyok. Össze­tö­rik min­den ad­dig biz­tos­nak vélt tá­masz. Ma­ga­biz­tos­sá­gom por­ba hull. Eb­ben az ősi, éde­ni ta­lál­ko­zás­ban ér­tem meg, ki­cso­da ő, és meg­ta­lá­lom éle­tem irá­nya­it is. Szé­gye­nem bol­do­gí­tó. El­fo­gad­ta­tom.

Ko­czor Ta­más