Keresztény szemmel

Sze­ren­csés egy­be­esés volt, hogy ja­nu­ár 22-e, a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja a ke­resz­tény egy­ség egye­te­mes ima­he­té­re esett. Ko­lozs­vár ma­gyar­sá­ga e két ki­emel­ke­dő al­kal­mat új­ra a zsú­fo­lá­sig meg­telt fő­té­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban ün­ne­pel­te meg iga­zán mél­tó mó­don.

Ün­nep­lé­sün­ket, ta­lán el­ső íz­ben a Tri­a­non utá­ni tör­té­ne­lem­ben, meg­tisz­tel­te Ro­má­nia kul­tu­rá­lis mi­nisz­te­re. Az ese­mény dísz­ven­dé­ge­ként Ke­le­men Hu­nor be­szé­dé­ben ki­fej­tet­te, hogy „ a Him­nusz ün­ne­pe az ér­ték­te­rem­tés ün­ne­pe is. Azt az al­ko­tást kell ma ér­té­kel­nünk, amely meg­tart­ja kö­zös­sé­gün­ket, to­vább él­te­ti anya­nyel­vün­ket, és amely­nek kö­szön­he­tő­en kör­nye­ze­tünk fo­lya­ma­to­san ala­kul, vál­to­zik, gaz­da­gabb és szí­ne­sebb lesz.”

Nem két­sé­ges, hogy a kul­tú­ra ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó fo­ga­lom. Szám­ta­lan de­fi­ní­ció pró­bál­ja ilyen vagy olyan szem­szög­ből meg­ra­gad­ni a „kul­tú­ra­je­len­sé­get”. A tu­do­má­nyos ér­tel­me­ző szó­tá­rak szám­sze­rű­sít­ve leg­alább negy­ven meg­ha­tá­ro­zást tar­ta­nak szá­mon. Egyik igen tet­sze­tős és tág ér­tel­mű meg­ha­tá­ro­zás volt az, ame­lyet Ke­le­men Hu­nor mon­dott: „kör­nye­zet­ala­kí­tó, al­ko­tó mun­ka”.

Va­ló­ban, a kör­nye­zet az em­ber, az em­be­ri kö­zös­ség élet­te­re, an­nak ala­kí­tá­sa, for­má­lá­sa pe­dig az em­ber alap­ve­tő igé­nye, élet­fel­té­te­le. Az ál­la­tok­kal szem­ben, ame­lyek kö­zött a ma­ga­sabb ren­dű fa­jok bio­ló­gi­a­i­lag de­ter­mi­nál­va ösz­tö­nö­sen ala­kít­ják kör­nye­ze­tü­ket, az em­ber ter­ve­zet­ten, tu­da­to­san és – te­gyem hoz­zá – sza­ba­don ala­kít­ja élet­te­rét, kör­nye­ze­tét. Ép­pen ezért az em­be­ri kör­nye­zet­ről nem­csak tár­gyi, anya­gi, ha­nem szel­le­mi, lel­ki ér­te­lem­ben is le­het és kell is be­szél­ni.

A kul­tú­ra ép­pen lel­ki, szel­le­mi di­men­zi­ó­já­ból ere­dő­en is „ér­ték­te­rem­tő” al­ko­tó cse­lek­vés. Olyan ér­ték­al­ko­tás, ahol – szem­lél­te­té­sül a mi­to­ló­gia alak­ja­it köl­csön­vé­ve – a „pro­mé­the­u­szi ér­ték” az anya­gi, a tár­gyi szint öt­vö­ző­dik az „apoll­óni” szint­tel, ami a szel­le­mi, a spi­ri­tu­á­lis ér­ték, és ez együtt je­len­ti, ké­pe­zi a kul­tú­rát.

Nem vé­let­len, hogy kin­cses vá­ro­sunk­ban év­ről év­re ha­gyo­mányt te­remt­ve a ma­gyar kul­tú­ra nap­ját a temp­lom­ban ün­ne­pel­jük meg. Temp­lo­mi is­ten­tisz­te­le­tünk lett, egyéb al­kal­ma­kat is ide­szá­mít­va, a vá­ros köz­pon­ti, fő ün­ne­pe. Ige­hir­de­té­sem­ben is pró­bál­tam rö­vi­den vá­la­szol­ni a kér­dés­re, hogy mi­ért ép­pen egy temp­lom­ban, mi­ért ige­hall­ga­tás­sal, imá­val, di­cső­í­tő ének­kel adunk há­lát Is­ten­nek azért, ami – a Né­meth Lász­ló-i gon­do­la­tot fel­idéz­ve – bolt­ív­ként össze­köt, mint a nem­zet lé­nye­gi sa­ját­ja: a ma­gyar kul­tú­rá­ért.

Azért, mert ne­künk a hit­val­lás ere­jé­vel, a hit meg­győ­ző­dé­sé­vel kell ki­mon­da­ni – szem­ben egy di­va­tos, prog­resszív­nek ti­tu­lált, min­den esz­köz­zel tá­mo­ga­tott, Is­ten nél­kü­li, sze­ku­la­ri­zá­ci­ós ér­ték­szem­lé­let ag­resszív dik­ta­tú­rá­já­val, min­den­ne­mű ön­cé­lú­ság­gal és min­den­ha­tó re­la­ti­viz­mus­sal –, hogy a kul­tú­ra Is­ten aján­dé­ka. Az em­be­ri al­ko­tó cse­lek­vés gyö­ke­re, for­rá­sa is az élő Is­ten, egy­ben je­le an­nak, hogy kul­tú­ra és kul­tusz össze­tar­to­zik.

Mert ami­kor mind a temp­lom­ból, mind a szel­le­mi temp­lom­ból ki­vit­ték Is­tent, el­hi­tet­ték ön­ma­guk­kal, hogy Is­ten tény­leg ha­lott, és ki­zá­ró­lag az em­bert és az em­ber pro­duk­tu­mát te­kin­tet­ték egye­dül au­ten­ti­kus ér­ték­nek, ak­kor lé­nye­gé­től fosz­tot­ták meg a kul­tú­rát. Óri­á­si baj van ott, ahol az em­ber el­sza­kad a transz­cen­dens ho­ri­zont­tól – iga­zá­ból re­du­kál­ja ön­ma­gát.

Mert az al­ko­tó szel­lem­nek, a kre­a­ti­vi­tás­nak el­mé­le­ti­leg nin­cse­nek ha­tá­rai, nyi­tott a vég­te­len­re, ke­re­si a tel­jes­sé­get, az össz­han­got, a har­mó­ni­át, az egyen­súlyt. Cél­ja a leg­főbb, a tel­jes, tö­ké­le­tes ér­ték fel­fe­de­zé­se, meg­va­ló­sí­tá­sa. Itt je­le­nik meg az em­be­ri al­ko­tás drá­má­já­ban az a nél­kü­löz­he­tet­len va­la­mi, amit ne­vez­he­tünk is­ten­él­mény­nek, val­lás­nak, hit­nek, ins­pi­rá­ci­ó­nak. Ezért is el­vá­laszt­ha­tat­lan ke­resz­tény hi­tünk kul­tú­ránk­tól.

Ahol a transz­cen­den­cia, az Is­ten fe­lé va­ló nyi­tott­ság nem je­le­nik meg, ott a kul­tú­ra, le­gyen az tu­do­mány, iro­da­lom, ze­ne, kép­ző­mű­vé­szet, eti­kai meg­nyi­lat­ko­zás, va­la­mi­lyen szin­ten meg­sé­rül, ká­ro­sul, tö­rést szen­ved. Pop­per Pé­ter ír­ja: „Ha egy kul­tú­ra tény­leg is­ten­ta­ga­dó­vá vá­lik, vagy­is el­sza­kít­ja sa­ját er­köl­csi sza­bá­lya­it Is­ten­től, ak­kor be­le­zül­lik. Két-há­rom ge­ne­rá­ció alatt mo­rá­li­san tö­ké­le­te­sen tönk­re­megy.”

Mi­ért a temp­lom­ban? Azért, mert a temp­lom, a há­la­adó is­ten­tisz­te­let egy­ben az a jel­ké­pes hely, ahol bi­zony­sá­got tet­tünk a ke­resz­tény ma­gyar kul­tú­ra lét­jo­go­sult­sá­gá­ról – nem ke­resz­tény gyö­ke­rek­ről, ke­resz­tény múl­tú kul­tú­rá­ról csu­pán, ha­nem az ép­pen ak­tu­á­lis, ke­resz­tény, hit­be­li ér­ték­al­ko­tás­ról, kul­tú­ra­te­rem­tés­ről be­szél­tünk. A hit és kul­tú­ra iga­zi lel­ki öku­me­né­je, ér­té­kes szim­bi­ó­zi­sa volt mind az is­ten­tisz­te­let­ben, mind az ün­ne­pi mű­sor­ban.

Proh­ász­ka Ottokár püs­pök gon­do­la­ta­it idé­zem fel: „A ke­resz­tény kul­tú­ra ben­nünk van, ha ott nincs, se­hol nincs, mert kí­vül nem le­het. A ke­resz­tény kul­tú­ra a mi hi­tünk, a mi tu­da­tunk. A ke­resz­tény kul­tú­ra Krisz­tus vi­lá­gos­sá­ga, mely­ben lá­tunk célt, utat, ered­ményt, lel­ket s kö­te­les­sé­get; a ke­resz­tény kul­tú­ra az az ér­té­ke­lés, mellyel a po­gány vi­lá­got, a po­gány gon­do­la­tot és ér­zést át­ér­té­kel­tük; a ke­resz­tény kul­tú­ra a mi sze­mé­lyes, ben­ső­sé­ges vi­szo­nyunk az Úr­ral… Az ilyen kul­tú­ra, szel­lem és élet, erő és lé­lek, az tud em­bert talp­ra ál­lí­ta­ni s vi­lá­got meg­re­for­mál­ni. E ke­resz­tény, te­hát val­lá­sos kul­tú­ra gyúr­ta a ma­gyar né­pet is. A ke­resz­tény­ség lett a ma­gyar nem­zet lel­ke, s kul­tú­rá­ja lett a vé­re. E lel­ki­ség­ből élt; e lel­ki­ség­gel csa­tá­zott és dol­go­zott, e lel­ki­ség­gel nó­tá­zott, rin­gat­ta böl­cső­it, s te­met­te ha­lot­ta­it.”

Aki­nek van fü­le a hal­lás­ra, az min­den­kép­pen jó, ha el­gon­dol­ko­dik ezen, és ilyen­kor, az elég­gé mos­to­hán ke­zelt ma­gyar kul­tú­ra nap­jának kör­nyé­kén fel­te­szi a kér­dést, el­ső­sor­ban ön­ma­gá­nak: „Quo va­dis, ma­gyar kul­tú­ra?”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület