Kultúrkörök

Ki ne em­lé­kez­ne ar­ra, mennyi­re sze­ret­te ki­sebb-na­gyobb gyer­mek­ko­rá­ban a me­sé­ket? Azt a me­sét is, ami­kor anya vagy apa fel­ol­va­sott egy ré­ges-ré­gi könyv­ből, de azt ta­lán még sok­kal job­ban, ami­kor nagy­anyó seb­ti­ben kö­té­nyé­be tö­röl­te a ke­zét, le­ül­te­tett ma­ga mel­lé a sám­li­ra, és már ágaz­tak-bo­gaz­tak-vi­rá­goz­tak is szá­já­ból a sza­vak: Egy­szer volt, hol nem volt… Rá­adá­sul nem­csak a jól is­mert Jan­csi­ról és Ju­lis­ká­ról, bo­szor­ká­nyok­ról és sár­ká­nyok­ról hall­hat­tunk tő­le, ha­nem száj­tát­va fi­gyel­het­tük sa­ját tör­té­ne­te­it is: Him­me­lin­chen­ről, a fur­fan­gos tör­pé­ről, a há­rom ázott pil­lan­gó­ról vagy a ba­ba­bolt­ról, ahol éj­sza­ka meg­ele­ve­ned­nek a já­té­kok…

Min­den gyer­mek sze­re­ti a me­sét, ezért a me­se sok­szor a leg­meg­fe­le­lőbb esz­köz le­het szü­lők, nagy­szü­lők, pe­da­gó­gu­sok ke­zé­ben. A me­sék ál­tal ta­nul­tuk meg, hogy nem sza­bad fel­ad­ni a re­ményt, hogy jó­tett he­lyé­ben jót vár­ha­tunk, hogy nem min­dig a leg­na­gyobb a leg­erő­sebb, hogy töb­bet ésszel, mit erő­vel. A me­sék se­gí­tet­tek el­hi­tet­ni, hogy mi is le­he­tünk da­li­ás vi­té­zek vagy tü­ne­mé­nyes ki­rály­kis­asszo­nyok. A me­sék gyak­ran meg­mu­tat­ták a he­lyes utat, ame­lyen el­ke­rül­he­tő a go­rom­ba­ság, az ön­zés, a ve­sze­ke­dés.

A Har­mat Ki­adó re­mek­be sza­bott kö­te­te – és a ki­vá­ló se­géd­anya­gok – ez­út­tal a Bib­li­át me­sé­lik el, a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket is­mer­te­tik meg az óvo­dás, kis­is­ko­lás ko­rú gyer­me­kek­kel úgy, hogy el­ke­rü­lik akár a gü­gyö­gés, akár a ne­gé­des­ség, a ha­mis­ság csap­dá­ját, ame­lyek­kel ha­son­ló cé­lú ki­ad­vá­nyok­ban saj­nos gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk. Az al­ko­tók­nak si­ke­rült, ami csak ke­ve­sek­nek: gán­csot ve­tet­tek az esz­té­ti­kai Go­nosz­nak, a giccs­nek, amely gyak­ran épp a lát­szó­lag szen­ten ke­resz­tül tá­mad­ja gyer­me­ke­ink lel­két.

Mert a Me­sé­lő Bib­lia al­ko­tói jó ér­te­lem­ben vett pro­fi gye­rek­ba­rá­tok. Bob Hart­man mú­ze­um­pe­da­gó­gus­ként va­rá­zsol­ja el a kis mú­ze­um­lá­to­ga­tó­kat. A Mik­lya há­zas­pár nem­csak né­pes csa­lá­dot ne­vel, ha­nem tár­sas­já­té­kok és gyer­mek­köny­vek ké­szí­té­sé­vel a hit, a Bib­lia vi­lá­gát is­mer­te­ti meg gye­re­kek so­ka­sá­gá­val. Kál­lai Nagy Krisz­ti­na pe­dig a leg­si­ke­re­sebb, leg­nép­sze­rűbb gye­rek­könyv­gra­fi­ku­sok kö­zül va­ló. Nem vé­let­len, hogy nem il­luszt­rá­tor­nak ne­vez­zük, hi­szen fest­mé­nyei úgy kel­tik élet­re a szö­ve­get, hogy eköz­ben a könyv egyen­ran­gú al­ko­tó­ele­me­i­vé vál­nak. A gyö­nyö­rű ki­vi­te­lű, ke­mény táb­lás Me­sé­lő Bib­li­át ép­pen az ő szí­nes, rit­mi­kus-exp­resszív, lé­nyeg­re tö­rő ké­pei ál­tal lát­hat­juk me­se­könyv­nek, még in­kább: me­sé­lő vagy me­sél­te­tő könyv­nek.

A bib­li­ai sze­mé­lye­ket és tör­té­ne­te­ket a kor­társ fo­gal­ma­zás­mód, a gyak­ran gyer­me­ki lá­tó­szög és a gyer­me­ki­en őszin­te hang vagy a bá­rány- és tal­lér­szám­lá­ló mon­dó­kák hoz­zák kö­zel a kis hall­ga­tók­hoz. Eb­ben a Bib­li­á­ban ta­lán sem­mi sem ijesz­tő­en ide­gen vagy fé­lel­me­tes. A pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés­kor Is­ten nem ha­ra­go­san, in­kább szo­mo­rú­an kö­szön el Ádám­tól és Évá­tól: „Vi­szont­lá­tás­ra”. Már a ke­reszt­re fe­szí­tés tör­té­ne­te fo­lya­mán ér­te­sü­lünk ar­ról, mi­ért is tör­tént mind­ez a ret­te­net: „Hogy ha­lá­lá­val jó­vá­te­gyen min­den rosszat, amit az em­be­rek va­la­ha is el­kö­vet­tek.” Hús­vét haj­na­lán pe­dig a „ma­da­rak egy­szer csak éne­kel­ni kezd­tek. A nap nagy­ra nyi­tot­ta fé­nyes sze­mét. Ilyet még ő se lá­tott.”

A tör­té­net­me­sé­lés pon­tos, ám a Me­sé­lő Bib­lia nyel­ve­ze­te egy­sze­rű és na­gyon ked­ves, meg­fe­le­lő he­lye­ken pe­dig még a hu­mort sem nél­kü­lö­zi.

„– Hé, te – szólt a lan­ga­lé­ta –, adj ne­kem egy kis mal­tert!

– Mil­ter? – hor­kant fel a köp­cös. – Milt malt ter tor­tör? (Vagy­is: Mi van? Mit be­szélsz?)

Is­ten megint kun­cog­ni kez­dett. Tet­szett ne­ki a do­log.”

Ta­lán min­den­ki fel­is­me­ri: az idé­zet a bá­be­li tör­té­net­ből va­ló.

A Me­sé­lő Bib­lia han­gos­könyv­vál­to­za­tán Ru­dolf Pé­ter há­rom­gyer­me­kes édes­apa mond­ja a leg­jobb me­se­mon­dók hang­ján a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket. A cso­mag har­ma­dik ele­me pe­dig egy já­ték­tár, amely a het­ven­négy tör­té­net já­té­kos, kö­zös fel­dol­go­zá­sá­ra ad re­mek öt­le­te­ket – hit­tan­órán, óvo­dá­ban, csa­lá­di együtt­lé­te­ken.

Ám-bám le­ző-ket, ned­min ző­lüs gmemm gany­ző­lüs… Az egyik bá­be­li nyel­ven ez annyit tesz: a könyv szü­lők­nek és nagy­szü­lők­nek kö­te­le­ző, hit­ok­ta­tók­nak pe­dig me­le­gen aján­lott.

Zász­ka­licz­ky Zsu­zsan­na